Heti abszurd;

2019-11-24 07:30:00

Heti abszurd: Egy béka, egy mókus, egy nemzet

Magyar szempontból váratlanul sikeres hetet tudhatunk magunk mögött. Ráadásul ez a váratlan siker kedves nemzeti sorstragédiánkból, a fociból ered.

Büszkeséggel töltheti el minden magyar kebelét, hogy nyelvrokonaink, a finnek – életükben először – kijutottak a foci Európa-bajnokságra, és hogy a szlovákok meg nem. Utóbbi valószínűleg – magyar szempontból – a hét legjobban várt eseménye, már csak a jószomszédi viszony szempontjából is.

Az, hogy mi nem jutottunk sehova, teljesen érdektelen, egyébként is, még simán kijuthatunk, csak egy nagyon bonyolult táblázat szerint kell legyőznünk egy csomó csapatot. Ráadásul az még soká van, addig örüljünk. Hogy legyen minek, arról az örökké optimista Nemzeti Sport gondoskodott, amely rögvest kiszámolta, hogy ha minden jól megy, akkor a jövő évi Eb-n itt, a Puskás Arénában játszik majd a német, a francia és a portugál csapat, vagyis van rá sansz, hogy legalább még háromszor megtöltsük ezt a 190 milliárdos ékszerdobozt, nemzetünk új szívcsakráját.

És ehhez még nyerni sem kell. Mert nyerni – lássuk be – elég nehéz. Különösen, ha „nincsen filozófiánk és alapjátékunk” (Bozsik Péter), ugyanakkor vannak „képességbeli hiányosságaink” (Marco Rossi). Hogy a derék szövetségi kapitány pontosan mit értett képességbeli hiányosságokon, az nem derült ki, de nincs kizárva, hogy valami olyasmit, hogy a többiek tudnak focizni, mi meg nem annyira.

Jó hír viszont, hogy új főgonosz született. Egy új Sátán, aki egy személyben ellensége a határon inneni és túli magyarságnak, a focinak, személy szerint Orbán Viktornak, a Sajtóklub teljes személyzetének, aki képes volt egységbe forrasztani a Tábort. Egy elvetemült, gyáva szörnyeteg, aki nem ismerte az Ismerős Arcok Nélküled című számát! Ha Miklósi kolléga időben belátta volna a lehetséges következményeket, biztosan erőt vesz magán, és feláll a stadionavatón, amikor meghallja, hogy „a lényeget még nem értheted / amíg nem éltél nehéz éveket”. De legalább akkor, amikor a négy felvidéki magyar kisgyermek, név szerint Bittera Sophie Iman, Kovács Alma Virág, Navrátil Amira és Farkas Olivér azt énekelte, „hogy történjen bármi, / amíg élünk s meghalunk / mi egy vérből valók vagyunk”. Sajnos Miklósi kolléga inkább ért a belpolitikához, mint a nemzeti rockzenéhez. Ennek fényében lehet, hogy mást kellett volna küldeni a megnyitóra, de bizonyos szempontból mégiscsak jó volt, hogy ott volt. Így születhetett meg a hét – kétség kívül – legjobb mondatfüzére, Bencsik András szájából. A derék sajtómunkás egyetlen gondolatba próbálta sűríteni a Kárpát-medencei összmagyarság minden keserűségét, imigyen: „Ez az ember a mi aspektusunkból… abból a fantasztikus dologból, ahogy a magyarság, a posztkommunizmus mocsarából tényleg kiemelkedik, és épült egy katedrális, ahol egy olyan misztérium zajlott le, ami a nemzet önmagára találásáról szól, ott volt egy idegen… most teljesen mindegy, hogy ez egy béka volt álruhában, vagy hogy egy pozitív példát mondjak, egy… egy mókus volt, teljesen mindegy, egy idegen, akinek semmi köze hozzánk, és nekünk semmi közünk hozzá.”

Bencsik András valószínűleg nem olvasta A dzsungel könyvét, mint ahogy vélhetően az Ismerős Arcok zenekar tagjai sem. Ha elolvasták volna ugyanis, akkor tudnák, mit jelent egy vérből valónak lenni. Persze, értem én, sokszor nehéz elfogadni a dzsungel törvényét. Hogy ugyanaz a vér folyik abban is, aki kis kacsintás után azt találja mondani, hogy a Magyarországra érkező külföldieket se etetjük, hát miért tennénk ezt tranzitzónában éhező menekültekkel, vagy aki szerint a jógázás démonidézés.

Kicsi dzsungel ez, de a miénk. Úgy tűnik, ezzel kell beérnünk.