Nehéz döntés

A Benjamin Netanjahu miniszterelnök elleni vádemelés sokak demokráciában, jogállamba vetett hitét adta vissza Izraelben. Nekünk, magyaroknak mindenekelőtt azt üzeni: illiberalizmust sem lehet magányos hősként építeni. Egy jogállam fokozatos lebontásához nem elég egy autoriter miniszterelnök akarnoksága, kell hozzá az a sok-sok tisztségviselő, aki az elveket személyes vagy politikai érdekei elé sorolja. 
Avicháj Mandelblit izraeli főügyész a vádemelés után azt nyilatkozta, „ez egy nehéz és szomorú nap. Vádemelés alá vonom három ügyben a miniszterelnököt közszférabeli korrupcióért. Ez szomorú személyesen nekem és az ország számára is… A vádemelésre vonatkozó döntést nehéz, de tiszta szívvel hoztam meg. A jogállamiság nem választás kérdése. Ez nem politikai kérdés, nem a jobb vagy a baloldalról szól. Senki sem áll a törvény felett.” 
Minden bizonnyal nehéz és szomorú döntést kellett meghoznia, hiszen ő maga is elkötelezett jobboldali, nemrég még Netanjahu hű emberének számított, korábbi kormányának titkáraként szolgált, nem véletlenül kiáltottak sokan összeférhetetlenséget főügyészi kinevezéskor. Bár már februárban bejelentette, hogy készül a vádemelésre, sokan kételkedtek abban, hogy valóban meg is teszi. De meghozta a rendkívül nehéz döntést, pedig az illiberális hatalmi mechanizmus logikája szerint azért kapta meg a tisztséget 2016. február 1-jén, hogy ez ne történhessék meg. 
Netanjahu azonnal puccskísérletet kiáltott, s olyan bizottságot akar, amely az ügyében eljáró rendőröket és ügyészeket is vizsgálat alá vonná. De ez már mindegy. Az izraeli demokrácia működik, a jogállamot nem tudta maga alá gyűrni az illiberalizmus és szervilizmus. 
Netanjahunak még van mit tanulnia magyar barátjától, mint ahogy a magyar felelős tisztségviselők is vehetnének leckét Avicháj Mandelblittől.
Szerző
Gál Mária

Megint jönnek

Tényfeltárókat küldenek Magyarországra a héten a nemzetközi újságíró-szervezetek. Találkoznak a sajtó és a kormány képviselőivel, beleolvasnak az újságokba, talán egy-két esti híradót is végignéznek. Alkalmi egzotikum nekik, nagy megtiszteltetés nekünk, aztán – szinte bizonyosan – marad minden a régiben.
2010 óta, amikor az Orbán-kormány a közmédia megtörésével megkezdte a máig tartó offenzíváját a nyilvánosság ellen, nem először jönnek hozzánk. Némelyik állandó képviseletet tart fenn nálunk, okkal: Európában sehol nem találkozni a cenzúra, a közpénzből működő kormánypropaganda, a nagyüzemi hírhamisítás olyan sokszínű kombinációjával, mint idehaza. Kísérleti terep vagyunk, negatív példa, állatorvosi ló – immár közel tíz esztendeje. Hat választás ment le eddig úgy, hogy közben a közmédia fideszes megszállás alatt állt. A Népszabadságot bezárták, a megyei lapokat felvásárolta Orbán Viktor szomszédja, a kormánypárt megszerezte a második legnagyobb kereskedelmi tévét és a második legnézettebb hírportált, a magyar médiaszektorban forgó magán- és állami tőke 80 százaléka olyan orgánumokat éltet, amelyek a Fidesz és Orbán dicsőségét zengik. Mindezt tanulmányok sora és két, egyenként több mint százoldalas európai bizottsági panaszbeadvány bizonyítja be részletesen – számokkal, nevekkel, dátumokkal. Azon túl, hogy messziről is látszik, hiszen az összes hivatalos sajtószabadság-listán zuhanórepülésben vagyunk.
Újságíróként és a megbeszélések egyik résztvevőjeként is kérdezem: van itt még mit tényfeltárni? Akad olyan eleme az információs alapjogot, a pártatlan és sokszínű tájékoztatást előíró alkotmányos szabályt, a szólás- és véleményszabadságot, a piaci verseny tisztaságát súlyosan sértő kormányzati lépéseknek, amelyikről nem tudunk eleget? És segítenek-e abban a hasonló vizitek, hogy az az egyetlen szereplő, amelyiknek oka és joga is lenne érdemben beavatkozni (az Európai Bizottságról van szó), végre mutasson legalább minimális érdeklődést a magyar sajtóviszonyok iránt?
Szerző
Hargitai Miklós

Múlandó aranykor

Nehéz lenne ma már kideríteni, hogy melyik kormánypárti politikus vagy lojális közgazdász, esetleg a jegybank elnöke beszélt-e először Magyarország újsütetű aranykoráról. Vérmérsékletük vagy a napi kommunikációs érdekeik szerint hol a közelgő elmúlásáról keseregnek, hol pedig a tartós fennmaradás esélyeit latolgatják – nézeteiket akár néhány napon belül is cserélgetve. A tét nem csekély: megőrizhetők-e azok a kétségtelenül jónak mondható makrogazdasági adatok, amelyeket az elmúlt években elértünk, vagy túljutottunk a csúcson, és most már a hanyatlás időszaka köszönt reánk?
A – társadalmi értelemben vett – aranykor már a sok filozófiai iskolába belekóstolt Vajda Jánost is foglalkoztatta, aki egyik versének címéül is ezt adta. A költő, akit  Ady Endre egyik előfutárjának tekintett, azt az elvitathatatlan tényt rögzítette, hogy „E világ törvénye a változandóság./ Jó helyébe rosszabb, rossz helyébe jó hág.” Félig-meddig ezt igyekezett cáfolni Patai Mihály, aki szerint a mostani időszak még nem nevezhető aranykornak Magyarországon, de akkor már igen, ha ez a lendület még 8-10 évig kitart. 
Feltehetően a jegybank alelnöke és a Budapesti Értéktőzsde tapasztalt elnöke sem gondolta komolyan – bármilyen szép is lenne –, hogy a mostani kormányzatra jellemző rövid távú gondolkodás és a nemzetközi gazdasági környezet bizonytalansága kellő támasztékot adna egy ilyen „lendületnek.” Arra pedig még a legoptimistább gazdasági és politikai elemzők sem számítanak, hogy Magyarország és az Európai Unió közötti feszült viszony a közeljövőben valamelyest is enyhülne.
Az OECD legfrissebb jelentése is az aranykor végének közeledtét jelzi, a gazdaság idei szárnyalása jövőre erőteljesen hanyatlani fog – vélik, hozzátéve, hogy szerintük a növekedés ütemének lassulása kisebb mértékű lesz, mint azt korábban gondolták. A magyar kormány azonban dacos, újabb és újabb gazdaságvédelmi akciótervekkel operál, további adócsökkentésekkel és a költségvetési kiadások növelésével kívánják gerjeszteni az amúgy is túlfűtött gazdaságot. 
Számukra nem kellően intő jel, hogy már elkezdődött – még ha mérsékelt ütemben is –, a tömeges elbocsátások kora. Még szépségtapasznak sem mondható, hogy a munkavállalóik számát leépítő cégek sorra arra hivatkoznak, hogy csak a határozott idejű szerződéses dolgozóiktól válnak meg. Ez azonban azon a tényen nem változtat, hogy egyre kevesebb emberre van szükségük, legalábbis addig, amíg a nyugat-európai dekonjunktúra időszaka a végéhez nem ér. 
Ilyenkor a szakszervezetek kerülnek igazán nehéz helyzetbe. Ha azért küzdenek – mégpedig kellő megalapozottsággal –, hogy töretlen lendülettel folytatódjék a minimálbérek emelkedése, ami magával rántja a többi munkavállaló fizetésének növelését is, az egyértelműen magasabb árakat eredményez. A magyar gazdaság közel került ahhoz a ponthoz, amikor már nem a növekvő bérek eredményeznek drágulást, hanem a felfelé kúszó infláció kényszeríti ki a magasabb jövedelmeket. Ezzel véget is ér jelenünk soha nem létezett aranykora.
Szerző
Bonta Miklós