gasztronómia;ital;nagymama;recept;unokák;

2019-11-30 12:35:00

Molnár T. Eszter: Nem jönnek

„Nem fognak jönni, a gyerekek nem érnek rá, Ilonkának is van jobb dolga, színházba mennek, barátokhoz vendégségbe. Rebeka se jön, ideszólt, hogy nincs jól, nem bír az ágyból sem kikelni, de gondol az anyjára nagy szeretettel.”

Nem jönnek soha, csak ígérgetik, ezt csinálják mindig, ez lesz most is. Sára megkereste a botját, és feltápászkodott a fotelből. Délelőtt könnyebben állt fel, délben, mikor Ilonka hozta az ebédet, még jobban hajlott a térd, kevésbé húzott a hát, mint így, délután. Talán a séta tette, attól merülhetett ki, mert Ilonka, ha ráért, megjáratta a háztömb körül, eleinte kétszer is körbeértek, de mostanában már csak egyszer, aközben is meg-meg álltak pihenni. Kifogytam a szuszból, mondta ilyenkor Ilonka, pedig nem ő, hanem Sára fáradt el annyira, hogy nemcsak a keze és a lába, de a feje is remegett.

Mindig csak ígérgetnek, dohogott Sára, amíg a botjára támaszkodva kibotorkált a konyhába. A kuglófforma egy szegen lógott a kamrában, ott volt a helye már jó negyven éve, mióta beköltöztek a lakásba. Hosszú ember volt János, olyan magasra verte a szöget, hogy Sára akkoriban is csak nyújtózva érte el a formát, aztán ahogy öregedett, idővel sámlira kellett állnia. Úgy talán még most is leszedné, de Ilonka már egy éve elvitte a sámlit, még össze is szidta, hogy milyen felelőtlen dolog egy idős asszonynak arra a borulékony tákolmányra felállni. De nem azért nőtt fel a háborúban, hogy ne találja fel magát! Mindenre van megoldás, ezt mondta mindig anyuka, meg azt, hogy amid van, abból főzz. Sámli nincs, bot van, mondta Sára, és a gumizott végével addig löködte a kuglófsütőt, amíg az csörömpölve leesett a kőre. Na, gyere, mondta, amikor felvette. Süssünk gugelhupfot. Hátha mégis jönnek, legyen őket mivel megkínálni.

A szeme nem volt a régi, olvasni szemüveggel is alig látott, de nem bánta, mert fiatalasszony kora óta büszkélkedett, hogy neki nem kell könyv, minden receptet fejből tud, ha csak egyszer is megcsinálja. Judit és Rebeka azóta is utána főz mindent, még Ilonka is megtanulta egy-két süteményét, kénytelen volt, ha Ottó kedvében akart járni.

A kuglófot még anyukától tanulta. Altwiener Gugelhupfnak hívta, mintha lett volna újbécsi kuglóf is, amitől az óbécsit mindenképpen meg kellett különböztetni. Talán volt is, és akkor az biztosan sütőporral készült, lusta háziasszony módra. Ehhez viszont élesztő kellett. Hozott is Ilonka, már elő is készítette neki, felfuttatta kicsi liszttel megszórt langyos, cukrozott tejben. Talán már túl is futott, mert miután Ilonka elment, Sára elszundított a fotelben, de nem baj, majd újraéled az élesztő, amikor összegyúrja a tésztát.

Először mindent kikészített a konyhapultra, így tanulta anyukától. Egymás mellé, sorba rakta a langyos vajat, tejet, egyforma kék-fehér mintás bádogdobozokban a cukrot, a sót és a lisztet, aztán a három tojást és a citromot. A mazsoláról sem feledkezett meg, csak rum nem volt otthon, Ilonka azt nem hozott. Megárt, mondta, mintha bizony Sára megitta volna, pedig csak a mazsolákat akarta beleáztatni. Ilonka soha nem bízott meg benne. A gyerekeket is alig hozta át kiskorukban, ezért nem járnak ide most sem. Bezzeg Juditék kétnaponta telefonálnak, szép tőlük, olyan messziről, és ha itthon vannak, látogatják. Csak hát egyre ritkábban jönnek haza, és a gyereik meg a kis­unokák hiába is jönnének, mert ők már alig beszélnek magyarul. Marad Rebeka, a legidősebb, de neki meg szklerózisa van, ha át is jön, csak üldögél a fotelben.

Fogta a formát, kivajazta, kilisztezte, és meghintette vágott mandulával. A tűzhelyet Ottó pár éve lecserélte, és az új nem gázos lett, hanem elektromos. Csak el kellett rajta forgatni egy gombot, máris melegített, Sára mégsem szerette, neki hiányoztak a lángok. Résnyire nyitotta az ajtót, hogy a sütőtérből kiáramló melegben dolgozhasson a tésztával. A szendvicsvaj felét beledobta a tálba, aztán három kanál kristálycukorral és a vaníliás cukorral keverte, amíg bírta. Mikor abbahagyta, a keverék nem volt még sem sima, sem fehéres, de már fájt a könyöke és a csuklója is. A konyhapultra támaszkodva próbálta összeszedni az erejét.

Ottó reggel telefonált. Nem felejtette el a születésnapját, sőt az ígérte, átjönnek délután, és megköszöntik. Átjönnek, ha tudnak, így mondta, és persze ez azt jelenti, hogy nem jönnek, ez olyan ígéret, amelyben eleve benne van a mentegetőzés. Mindig gyáva gyerek volt Ottó, ha rossz jegyet kapott, azt sem mondta meg egyenesen. Nem fognak jönni, a gyerekek nem érnek rá, Ilonkának is van jobb dolga, színházba mennek, barátokhoz vendégségbe. Rebeka se jön, ideszólt, hogy nincs jól, nem bír az ágyból sem kikelni, de gondol az anyjára nagy szeretettel. Na hiszen, azzal nem sokra megy az ember. Csak Judit nem jelentkezett, de náluk még csak most pirkad. Majd telefonál később. Vagy ha később nem tud, holnap. Ha itt élne, a közelben, ő egészen biztosan átjönne hozzá.

Sára a liszt után nyúlt. Harminc púpozott kanállal tett belőle a vajas cukorra, utánaöntött félbögrényi tejet, hozzáreszelte egy citrom héját, végül rázuttyantotta a felfuttatott élesztőt. Egyenként felütötte a tojásokat, a sárgáját belepottyantotta a keverékbe, a fehérjét pedig egy zománcos lábosba csorgatta. Lassú, takarékos mozdulatokkal dolgozta össze a tésztát. Ha a belsejében maradtak is lisztcsomók, a felszíne ígéretesen csillogott. Aztán nekilátott felverni a fehérjét. Három evőkanál az egyik bádogdobozból, egy csipetnyi a másikból, így tanulta anyukától, hogy sok cukortól, kicsi sótól lesz erős a tojáshab, de aznap nem lett semmilyen, folyós maradt. Végül úgy adta hozzá a tésztához. Nem bánta már, csak leülhessen pihenni. A mazsolát majdnem elfelejtette, azzal már épp csak megkeverte egyszer, aztán beleborította az egészet a formába, és lefedte egy tiszta konyharuhával. Jó lesz az, hadd keljen.

Úgy esett a hokedlire, mint egy zsák krumpli. Szomjazott, de nem volt ereje vizet tölteni magának, pihentetnie kellett a térdét. Elnehezült a feje, előrebukott az asztalra. Talán el is szundikált, mert mire újra felnézett, megszürkült körülötte a szoba, a tészta pedig túlkelt, megfolyt a szélein. Sára visszalapogatta a helyére, megpaskolta a tetejét, és mielőtt betette a sütőbe, a forma külsejét letörölte konyharuhával. Negyven perc, gondolta. Annyit kell sülnie, se többet, se kevesebbet. Az órára nézett. Fél hat volt. Ottó hat körül jön, ha tud. De nem fog jönni. Ilonka majd kitalál valamit, hogy ne jöhessen. A gyerekek meg. Azok aligha néznek errefelé.

Megtörölte a kezét, aztán a telefonállványhoz lépett. Fel kéne hívni Ottót. Nem csak itt várni, bután. Már a kezében volt a kagyló, amikor észrevette, hogy a körömágyán megült egy darabka tészta. A szájához emelte az ujját. Az íz váratlan volt, felkavaró. Soha ne edd a nyers kelt tésztát, ezt mondta anyuka, ne edd, mert hascsikarást csinál. Sára visszament a konyhába, egyenesen a konyharuhához, és lekapart róla egy nagyobb adagot. Sós volt. Rettenetesen, undorítóan sós, annyira, hogy ki kellett köpnie. A konyhapultra nézett, az egymás mellett álló kék-fehér dobozokra. A tojáshab. Akkor keverhette össze a sót és a cukrot, amikor a tojáshabot verte. Három evőkanál sót tett a kuglófba.

Bebotorkált a nappaliba. Felkapcsolta a lámpát, mégis sötét maradt a szoba. Nem a füles fotelba ült, mint más délutánokon, hanem a magas díványra feküdt le. Lehunyta a szemét, kezeit összekulcsolta a hasán. A telefonban egy ideig még búgott a vonal, aztán az is elhallgatott.