Csúcsdísz karácsonyra

Régóta fiatalnak lenni nem jó, de néha hasznos. Az ember például emlékszik, hogy amikor némely mai helyettes államtitkárok még bölcsődébe jártak, a Fidesz és a vele szervült KDNP már megpróbálta kikezdeni az államtól független kultúrfinanszírozás bázisintézményét, a Nemzeti Kulturális Alapot. 
Éppen húsz évvel ezelőtt tört ki az úgynevezett Nitsch-botrány, melynek során az osztrák képzőművész véres szakralitással provokáló kiállítását támadták keresztény fundamentális alapról az akkor is kormányzó jobboldali pártok. A művészethez mit sem értő, de annál erőszakosabb megszólalók akkor egy dolgot értek el: a Fővárosi Képtár tárlatára annyian lettek kíváncsiak, hogy új jegytömböket kellett sebtiben nyomtatni. De a vájtfülűek már felfigyelhettek a kifogások egyik markáns csapásirányára, miszerint jujjj, ezt a blaszfém kiállítást támogatta az NKA, ergo túl sok itt a szabadság.
1999-ben azonban a Fidesznek nem volt kétharmada, és akkoriban a kulturális igazgatás is jobbára józan polgárokra, sőt kultúremberekre volt bízva. Így végül megelégedtek a járulékokból működő NKA miniszteri keretének brutális felhizlalásával, de a többi pénz elosztását meghagyták a szakmának. A 2002-es vereség, majd a rákövetkező nyolc év azonban azzal a tapasztalással gazdagította az autoriter országvezetésbe már belenőtt, a rendszerváltás katartikus élményét kora okán nem megélő újfideszes generációt: az alkotó értelmiséggel csak a baj van. Innen már természetes következmény, hogy az a fajta művészetfelfogás és kulturális szemlélet, amely alapértékként határozza meg a szabadságot, közellenséggé válik.
Megtehették volna, hogy ugyanúgy megvédik a kultúrát, mint a nyugdíjakat, és egyszerűen bezárják az NKA-t. De valószínűleg felmérték, hogy a magyar nyugdíjasok senkit sem érdekelnek, viszont ha néhány nagy nevű zenész, képzőművész vagy író elkezdi fellármázni Európát, abból lehet némi ramazuri. Más technikát választottak tehát. Előbb időt és pénzt nem kímélve felépítették az állami köldökzsinóron lógó, sok pénzért kizárólag lojalitást – és legkevésbé teljesítményt – elváró művészfinanszírozási rendszert. Aztán amikor ez megvolt, és egyértelművé vált a barát-ellenség frontvonal, akkor a leghagymázosabb kommandósok vezetői kinevezésével tették világossá, mit várnak el a kulturális intézményektől. Az NKA „átalakítása” egyszerűen a csúcsdísz a karácsonyfán. Ott is már rég a megbízható káderek viszik a prímet, akkor meg mi szükség van az álszent bizottságosdira?
Huszonöt évvel ezelőtt, amikor az NKA a legszabadabb formájában felállt, még mindenki tudta, hogy minek a meghaladásáról szól ez a gesztus. A pártállami, egyszerre elnyomó és atyáskodó 3T-t váltotta le a rendszer, ahol az állam elég bátornak mutatkozott annak beismeréséhez, hogy a kultúrának elég csak odaadnia a pénzt, az értékválasztást majd a szakemberek megoldják maguk. Most a mindenhez is értő állam újfent felvirágoztatja az udvari kultúrát. Ennek legutóbb se lett jó vége, de akkor is marha nehéz volt kivárni, hogy végre elmúljon.
Szerző
N. Kósa Judit

A nyugdíjminimum csapdájában

Az elmúlt napokban sokakban megütközést és keserűséget váltott ki az a hír, hogy a jövő évtől számos alacsony jövedelmű család és személy elvesztheti a normatív, térítésmenetes természetbeni közgyógyellátásra - gyógyszerkeretre, gyógyászati segédeszközökre, gyógyászati ellátásokra - való jogosultságát. Ennek az az oka, hogy a minimális bértarifák és a nyugdíjak emelkedéséből eredően az egy főre jutó jövedelem éppen átlépi az öregségi nyugdíjminimum (28500 forint) 110 százalékát (31350 forintot), egyedül élők esetében annak 150 százalékát, azaz a havi 42750 forintot, ami azonnali jogosultság-vesztést okoz.
Köztudott, hogy a legkisebb havi öregségi nyugdíj összege több mint egy évtizede nem emelkedik, és ez a – jelképesnek is tekinthető – mérték jövőre sem változik. Látva a forint árfolyam kedvezőtlen alakulását, érdemes ezt az értéket euróban is leírni: pillanatnyilag 85 euró havonta.
De nemcsak szimbólumról van szó, hanem vetítési alapról is. A teljesség igénye nélkül sorolok fel olyan speciális helyzetekben segítő, normatív pénzbeli társadalombiztosítási és családtámogatási ellátásokat, amelynek nagysága szintén direkt módon függ az öregségi nyugdíjminimum összegétől. Anyasági támogatás: az öregségi nyugdíjminimum 225 százaléka, azaz 64125 forint. Gyermekgondozást segítő ellátás (gyes) és gyermeknevelés támogatás (gyet): mindkettő az öregségi nyugdíjminimum 100 százaléka, azaz 28500 forint. Szociális ellátások esetében is bázis az öregségi nyugdíjminimum: az egészségkárosodási és gyermekfelügyeleti támogatás (EGYT) az öregségi nyugdíjminimum 95 százaléka, azaz 27075 forint; a jövedelemmel nem rendelkező időskorúak járadéka az öregségi nyugdíjminimum 85, 100 és 135 százaléka lehet. Foglalkoztatás-helyettesítési támogatás is folyósítható: ennek havi összege az öregségi nyugdíj mindenkori legkisebb összegének 80 százaléka, 22800 forint.  
A fentiekben azt írtam, hogy a 28500 forintos mérték szimbolikus jelentőségű számként és vetítési alapként egyaránt funkcionál, de azért ne tekintsünk el attól sem, hogy több mint 17 ezer ember esetében ennél alacsonyabb összeg – sokuknál persze csak résznyugdíjként – került megállapításra. A 28500 és 50000 forint közötti sávba eső mintegy 28 ezer személy döntő többsége viszont teljes jogú öregségi nyugdíjas, rövid szolgálati idővel és igen alacsony kereset után befizetett járulékkal.
Úgy tűnhet, hogy ennek a 30-40 ezer embernek a sorsát „egy tollvonással” könnyen rendezhetnék, és az öregségi nyugdíj havi értékét 40 ezer forint körüli értékben határozhatnák meg. Ennek hatása az államháztartásra - ha tetszik, a nyugdíjkassza egyensúlyára – nem számottevő. Viszont ebben a pillanatban felmerül annak a félmilliónál (!) is több, nyugállományban lévő embernek a jogos kérdése, akiknek nyugdíja 50 ezer forint és 100 ezer forint között van: velünk mi lesz?! Mi is dolgoztunk, mi is fizettünk, mi is kapunk akkor átlagosan 15-17 százalékos „kiigazítást”!? Ha igen, (ha azonnal megkapnák), akkor máris a „nyugdíjkassza-fúrás” minősített esetével állnánk szemben! És még nem szóltam a 100 ezer és 150 ezer forint közötti nyolcszázezer nyugdíjasról, akik bizony szintén nem dúskálnak az anyagi javakban. (Az átlagnyugdíj 135 ezer forint hazánkban). 
Ezeket a számokat azért tartottam fontosnak leírni, hogy igazoljam régi meggyőződésemet: a nyugdíjrendszerbe nem lehet avatatlan kézzel „belepiszkálni", nem szabad egy elemét kiragadni, még akkor sem, ha annak mértéke – esetünkben a 28500 forint – gyalázatosan alacsony volta miatt egyenesen szégyellni való. Hiszen ehhez a torz számhoz igazodik számos ellátás, és korábbi felsorolásomból látható: 85 százalékos szorzótól egészen a 225 százalékos tényezőig terjed a skála. Ilyen körülmények között nem jön, nem jöhet is létre az érintettek számára elfogadható juttatási szisztéma és érték, hiszen már a kiindulópont – többek között az öregségi nyugdíjminimum tudatos és tartós befagyasztása miatt is – fals.
Visszatérve a normatív, természetbeni közgyógyellátásra. Átgondolt és koherens nyugdíj-, család- és szociálpolitika hiányában pillanatnyilag az tűnik a legegyszerűbb lépésnek, ha a százalékos értéket (110 illetve 150) úgy változtatják meg, hogy a mai jogosultsági szintek (31350 forint és 42750 forint) legalább olyan mértékben emelkedjenek, hogy a jelenleg támogatásban részesülők közül senki ne essen ki a rendszerből, senki ne érezze magát vesztesnek. Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy itt rendkívül hátrányos helyzetű családokról és egyénekről van szó; garasoskodásnak tehát semmi helye!
Természetesen az általam leírt egyszerű és rendszerszemléletűnek semmiképpen nem nevezhető javaslat csak „tűzoltásnak” minősíthető, vélhetően közép-és hosszútávon ismételten zsákutcába vezet. Mégis azt gondolom: tekintettel az érintettek nehéz sorsára, azonnal segíteni kell. A szerző közgazdász, a Demokratikus Koalíció szakértője 
Szerző
Dr. Dávid Ferenc

Lajos, röhögnöm kell

Hát ezt is megértük, kedves Kósa Lajos. Elnézést kértél tőlünk, magyar zsidó polgártársaidtól. Pedig igazán nem kellett volna. Elvégre nagyon is jól fogalmaztál – már ami a mondanivalód lényegét illeti. Ha jól értem, te valami olyasmit akartál mondani a NER-utánpótlás válogatottnak, hogy az általad nemzetellenesnek tekintett „balliberálisok” szimplán hatalmi-politikai szempontok miatt az önkormányzati választáson összeálltak az „újnyilasokkal”, mert „nekik” ez az ár sem volt túl drága annak érdekében, hogy a magyar nemzetet megtestesítő Fideszt legyőzhessék. Vélhetően ezt akartad mondani, de a „balliberálisok” helyett egy óvatlan pillanatban kicsúszott a szádon ez a furcsaság: „a zsidók”. 
Most pedig azt állítod, hogy rosszul fogalmaztál. Ne röhögtess. Nagyon is jól fogalmaztál: pontosan leírtad, hogy mit gondol a magyar szélsőjobb a baloldalról. Ugyanazt, amit száz évvel ezelőtt: hogy a baloldaliság valamiféle zsidó ármánykodás. Ennek a nemes gondolatnak a fényében világosodhat meg annak a fideszesek által gyakran hangoztatott állításnak is az értelme, hogy a baloldal folyton ráront a magyar nemzetre. Amint arra voltál kedves véletlenül rámutatni, ebben az összefüggésben ez az állítás azt jelenti, hogy „a zsidók” rontanak rá a magyar nemzetre. Éppen azok a „zsidók”, akik most a „nyilasokra” szavaztak a Fidesz ellen. Innen már csak egy ugrás eljutni addig a felismerésig, hogy a Fidesz által kulcsfontosságú helyeken elvesztett önkormányzati választás bizonyos tekintetben „a zsidók” rovására írható.
Most meg azt állítod, hogy rosszul, sőt szerencsétlenül fogalmaztál. 
Jaj, Lajos, egészen addig nem vettem komolyan, amit mondtál, amíg meg nem néztem a Heti TV-nek adott interjúdat, amiben az antiszemita megjegyzésedet magyarázod. Előtte azzal nyugtattam a zsidó barátaimat, hogy Lajos afféle vicceskedő ember, az osztály Móka Mikije, Orbán Viktor udvari bolondja, akinek a szájából különösebbnél különösebb verbális alakzatok szoktak előzörögni. 
Az interjúban azzal védekezel, hogy te csak a jobbikosok képében fenyegető, ordas, újnyilas eszmék elleni harcra akartál buzdítani. Jaj, Lajos, te Móka Miki. Te akarod felvenni a harcot az újnyilas, antiszemita eszmék ellen? Éppen te, aki az újnyilas, antiszemita Wass Albert szobrának debreceni fölállítását a magánvagyonodból támogattad? Mondtam neked akkor, hogy Wass az újnyilas, antiszemita Új Hídfő főmunkatársa volt évtizedeken át, még az 1980-as években is, de téged ez nem érdekelt. Érdekes, akkor nem jutottak eszedbe „a magyar zsidó polgártársaid”. Azt is említettem neked, hogy az Új Hídfő vezetője Fiala Ferenc volt, a Szálasi-kormány sajtófőnöke, de téged ez sem hatott meg. Érdekes, akkor neked többet számítottak a hatalmi-politikai szempontok, mint az Új Hídfő, Fiala és Wass által megtestesített újnyilas, antiszemita eszmék. 
„Nektek ott van Imre Kertész Berlinben, nekünk meg Wass Albert Erdélyben”. Ezt ki is mondta? Emlékszel még? Vagy ez is csak egy halálosan pontos rossz megfogalmazás volt?
Szerző
Kácsor Zsolt