A valódi fejlődés záloga, a társadalom átlagos műveltségi szintjének minél magasabb szintre emelése. Ennek szükséges kelléke a lejátszódó társadalmi, gazdasági folyamatokat megértő, a változásokhoz alkalmazkodni tudó, a lehetőségeiket felismerő, az ismereteit folyamatosan megújító és bővítő polgárok minél nagyobb számú jelenléte az országban. A polgár öntudatos. A polgár toleráns. A polgár szolidáris. A polgár számon kéri a hatalomtól a kormányzás terén végzett munkát. Számon kéri, mire költötte az általa befizetett adót. Számon kéri, mit tett a közért és miért. Ezért nem volt soha szüksége polgárokra a hatalomnak ebben az országban. A fülkeforradalom nem polgári forradalom volt, hanem Márai Sándor próféciájának beteljesedése, a „sunyi parasztok” ellenforradalma. Azóta is tart – az író által felvázolt - nemzettudat újraépítése: "mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«”.
Csaknem egy évtizede sulykolja a hatalom: „Nincs szükség érettségire. A jó szakma többet ér egy diplománál.” Ennek jegyében számolták fel az oktatás szabadságát. A tanuláshoz való szabad hozzáférés jogát. Ennek jegyében az állam az oktatást céljai megvalósításának szolgálatába állította. Mindenekelőtt az oktatási rendszert feldarabolta, minisztériumát megszüntette. Az állami kézbe vett ellátó-hálózat minden mozgásterét felszámolta. A hatalomhoz lojális vezetőréteg kinevelését az államhoz hű egyházakra bízta. A folyamatnak még nincsen vége. Folytatódik az átalakítás, most a szakképzés van terítéken. A szakképzés megújítása azonban nem lehetséges az egész rendszer újragondolása nélkül. Erre pedig ez a hatalom teljesen alkalmatlan. Nem kérdez, nem egyeztet. Ötletszerűen hoz döntéseket, az oktatás soha le nem záruló átalakításának folyamatában.
Rossz alap, rossz felépítmény
Az iskolakezdés és a tankötelezettség szabályai garanciát adnak arra, hogy a tanulók jelentős hányada ne tudja sikeresen befejezni az általános iskola nyolcadik évfolyamát. Az év első nyolc hónapjában született gyermekeknél az iskolaérettség vizsgálata nélkül, a törvény erejénél fogva beáll a tankötelezettség. Az év első negyedében születettek jelentős része eddig hétéves korában kezdte az iskolát. Az egyéni mérlegelést elutasító, kötelező haladási ütemet megkívánó állami tanterv eddig is biztosította, hogy a nehéz családi környezetből, hátránnyal érkezők, többszörös évismétlőként a 16. életévükben megszűnő tankötelezettség után, akár a hatodik évfolyam befejezése nélkül lépjenek ki az iskolakapun. Erre a tendenciára ráerősíthet az idő előtti beiskolázásból származó iskolaérettség hiánya. Miután a kötelező állami tantervek nem fejlesztési célokat tűznek ki, hanem az előírt követelmények elsajátíttatását, az általános iskolai tanulmányokat sikeresen befejezőknél sem garancia az írás-olvasás, számolás képességének megléte. Ilyen alapokra építkezve kíván a kormány új szakképzési rendszert beindítani. A kudarc borítékolható.
Mindenekelőtt azért, mert nem a gazdaság igényei szerint szervezik meg a felkészítést a szakképző iskolákban. Valaki kitalálja, hogy csökkenteni kell a szakmák számát és a korszerűsítés jegyében ezt meg is teszik. A gond az, hogy nem a bürokratáknak, hanem a gazdaságnak kellene felmérnie az igényeket, méghozzá nem a jelent, hanem a jövőt. Ezért rugalmas, az innovációt lehetővé tevő szakképzési rendszerre lenne szükség, amelynek üzemeltetésében nem az államé, hanem a gazdaságé a főszerep. A gazdálkodó szervezeteket azonban semmi nem ösztönzi arra, hogy iskolát tartsanak fenn. Sőt. Engedélyt kell kérniük, ha ilyen nagy fába akarnák vágni a fejszéjüket. Ezen túl megállapodást kell kötniük az állammal, hogy biztosítson számukra beiskolázási létszámot. Közvetlenül nem szerződhetnek iskolával, nem támogathatnak iskolát. Az egyeztető fórumok súlytalanok, összetételüket, működési rendjüket a kormány határozza meg. A szakszervezeti mozgalom erőtlen.
A sikeres szakképzéshez arra lenne szükség, hogy minél későbbre tolódjon a szakmaválasztás kényszere, s minden tanuló megszerezze a szükséges készségeket, megszerezze az értő írás-olvasás és a számolás képességét, elsajátítsa a műveltségi minimumot. Az 1993-ban elfogadott közoktatási törvény a szakképzés indítását a 16. életévtől tette lehetővé, a tizedik évfolyam befejezése után.
Az új rendszerben, aki hatévesen kezdi az általános iskolát, folyamatos előrehaladás esetén tizennégy évesen tanonccá válhat, akár napi hétórás iskolai felkészítésre ítélve. Tizenöt évesen munkaviszonyba léphet, s megízlelheti a munka törvénykönyvének minden áldását.
Ok és okozat
Nehéz rájönni arra, miért kell a szakképzés feladatait újraszabályozni, s kiemelni a köznevelés rendszeréből. Talán azért, mert a tanoncok nem tartoznak az emberi erőforrások közé? Talán azért, mert a változtatások foglalkoztatási „reformmal” párosulnak? Az állami szakképző intézményekben dolgozók kikerülnek a közszférából, s munkavállalókká válnak. A közvagyon magánosításában pedig az innovációért felelős miniszter már bizonyított. Talán azért, mert az állam ezzel a törvénnyel a felnőttképzést is szűkíti (jó piac volt), többé nem készíthet fel szakmára. A legvalószínűbb, hogy a kormány legerősebb minisztere étvágyát kellett kielégíteni, a kormány leggyengébb miniszterének a rovására. Még valószínűbb, hogy a kormány egyetlen döntésre jogosult tagja, a miniszterelnök-pártelnök rendelte el a tudomány, a felsőoktatás, a szakképzés összevonását és piacképes részének magánosítását.
A törvényt lóhalálában elkezdik bevezetni, bár a végrehajtási rendeletek, a szakmai követelmények nincsenek meg. Nem ismertek a foglakoztatási szabályok, nem ismertek a közismereti tananyagra fordítható időkeretek. Nem ismertek az oktatási intézmények működését meghatározó szabályok. Igazi ellenállás még sincs. A gazdaság szereplői nem szólalnak meg. Az oktatókká váló pedagógusok reménykednek, hogy a beígért béremelést megkapják, így ők is hallgatnak. A szülők fel sem ocsúdtak. Nem értik, mit jelent, hogy nekik kell gondoskodniuk gyermekük taníttatásáról, ameddig nem éri el a 18. életévét, vagy nem szerez szakmát, miközben az általános iskola után nincs olyan középfokú iskola, amelyik köteles lenne felvenni a gyermeküket. A felnőttoktatásban pedig nem lehet a jövőben szakmát szerezni. A tanulók érintett része – koránál fogva – nem követi az eseményeket.
Szaktudás vagy érettségi?
Ahhoz, hogy az ország alkalmazkodni tudjon a gazdaság változó igényeihez, ahhoz, hogy az ország fogadni tudja az új technológiákat, ahhoz, hogy a magyar ipar túlnyomórészt ne az összeszerelő műhely szerepét töltse be, a szakképző intézményekben tanulóknak széles körű, sok területen hasznosítható szakmai alapismereteket kellene szerezniük, lehetőleg az érettségi megszerzése mellett, vagy az érettségi letétele után. A szakmai ismeretek bővítésének pedig a felsőoktatásban kellene folytatódnia, befejeződnie.
Hiába nevezi át szinte évente a hatalom a szakképző iskolákat, hiába dolgozzák át szinte évente a szakmajegyzéket, hiába írják át szinte évente a szakmai követelményeket, kilátszik a lóláb: minél többen, minél gyorsabban, minél kevesebb műveltséggel, informatikai ismeretek és idegen nyelv tudása nélkül váljanak a munkaerőpiac kiszolgáltatott szereplőivé. Aki szerint a szaktudáshoz nem kell érettségi, az nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a XXI. században is épülhet a gazdaság a jobbágyságra.
Miután a szakképzés döntő szerepet játszik abban, miképpen tud alkalmazkodni a gazdaság a változásokhoz, ha a szakképzés kudarcot vall, az ország sem lehet sikeres.
