A szakképzés és az ország sorsa

Publikálás dátuma
2019.12.14. 16:39

Fotó: Barbara Gabriella / Népszava
Az ország sorsát az oktatás rendszere határozza meg. Ennek egyik fontos szelete a szakképzés, de nem önmagában, s nem kiszakítva az egészből.
A valódi fejlődés záloga, a társadalom átlagos műveltségi szintjének minél magasabb szintre emelése. Ennek szükséges kelléke a lejátszódó társadalmi, gazdasági folyamatokat megértő, a változásokhoz alkalmazkodni tudó, a lehetőségeiket felismerő, az ismereteit folyamatosan megújító és bővítő polgárok minél nagyobb számú jelenléte az országban. A polgár öntudatos. A polgár toleráns. A polgár szolidáris. A polgár számon kéri a hatalomtól a kormányzás terén végzett munkát. Számon kéri, mire költötte az általa befizetett adót. Számon kéri, mit tett a közért és miért. Ezért nem volt soha szüksége polgárokra a hatalomnak ebben az országban. A fülkeforradalom nem polgári forradalom volt, hanem Márai Sándor próféciájának beteljesedése, a „sunyi parasztok” ellenforradalma. Azóta is tart – az író által felvázolt - nemzettudat újraépítése: "mint »keresztény magyar ember« előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert »keresztény magyar úriember«”.  Csaknem egy évtizede sulykolja a hatalom: „Nincs szükség érettségire. A jó szakma többet ér egy diplománál.” Ennek jegyében számolták fel az oktatás szabadságát. A tanuláshoz való szabad hozzáférés jogát. Ennek jegyében az állam az oktatást céljai megvalósításának szolgálatába állította. Mindenekelőtt az oktatási rendszert feldarabolta, minisztériumát megszüntette. Az állami kézbe vett ellátó-hálózat minden mozgásterét felszámolta. A hatalomhoz lojális vezetőréteg kinevelését az államhoz hű egyházakra bízta. A folyamatnak még nincsen vége. Folytatódik az átalakítás, most a szakképzés van terítéken. A szakképzés megújítása azonban nem lehetséges az egész rendszer újragondolása nélkül. Erre pedig ez a hatalom teljesen alkalmatlan. Nem kérdez, nem egyeztet. Ötletszerűen hoz döntéseket, az oktatás soha le nem záruló átalakításának folyamatában. 

Rossz alap, rossz felépítmény

Az iskolakezdés és a tankötelezettség szabályai garanciát adnak arra, hogy a tanulók jelentős hányada ne tudja sikeresen befejezni az általános iskola nyolcadik évfolyamát. Az év első nyolc hónapjában született gyermekeknél az iskolaérettség vizsgálata nélkül, a törvény erejénél fogva beáll a tankötelezettség. Az év első negyedében születettek jelentős része eddig hétéves korában kezdte az iskolát. Az egyéni mérlegelést elutasító, kötelező haladási ütemet megkívánó állami tanterv eddig is biztosította, hogy a nehéz családi környezetből, hátránnyal érkezők, többszörös évismétlőként a 16. életévükben megszűnő tankötelezettség után, akár a hatodik évfolyam befejezése nélkül lépjenek ki az iskolakapun. Erre a tendenciára ráerősíthet az idő előtti beiskolázásból származó iskolaérettség hiánya. Miután a kötelező állami tantervek nem fejlesztési célokat tűznek ki, hanem az előírt követelmények elsajátíttatását, az általános iskolai tanulmányokat sikeresen befejezőknél sem garancia az írás-olvasás, számolás képességének megléte. Ilyen alapokra építkezve kíván a kormány új szakképzési rendszert beindítani. A kudarc borítékolható. Mindenekelőtt azért, mert nem a gazdaság igényei szerint szervezik meg a felkészítést a szakképző iskolákban. Valaki kitalálja, hogy csökkenteni kell a szakmák számát és a korszerűsítés jegyében ezt meg is teszik. A gond az, hogy nem a bürokratáknak, hanem a gazdaságnak kellene felmérnie az igényeket, méghozzá nem a jelent, hanem a jövőt. Ezért rugalmas, az innovációt lehetővé tevő szakképzési rendszerre lenne szükség, amelynek üzemeltetésében nem az államé, hanem a gazdaságé a főszerep. A gazdálkodó szervezeteket azonban semmi nem ösztönzi arra, hogy iskolát tartsanak fenn. Sőt. Engedélyt kell kérniük, ha ilyen nagy fába akarnák vágni a fejszéjüket. Ezen túl megállapodást kell kötniük az állammal, hogy biztosítson számukra beiskolázási létszámot. Közvetlenül nem szerződhetnek iskolával, nem támogathatnak iskolát. Az egyeztető fórumok súlytalanok, összetételüket, működési rendjüket a kormány határozza meg. A szakszervezeti mozgalom erőtlen. A sikeres szakképzéshez arra lenne szükség, hogy minél későbbre tolódjon a szakmaválasztás kényszere, s minden tanuló megszerezze a szükséges készségeket, megszerezze az értő írás-olvasás és a számolás képességét, elsajátítsa a műveltségi minimumot. Az 1993-ban elfogadott közoktatási törvény a szakképzés indítását a 16. életévtől tette lehetővé, a tizedik évfolyam befejezése után. Az új rendszerben, aki hatévesen kezdi az általános iskolát, folyamatos előrehaladás esetén tizennégy évesen tanonccá válhat, akár napi hétórás iskolai felkészítésre ítélve. Tizenöt évesen munkaviszonyba léphet, s megízlelheti a munka törvénykönyvének minden áldását. 

Ok és okozat

 Nehéz rájönni arra, miért kell a szakképzés feladatait újraszabályozni, s kiemelni a köznevelés rendszeréből. Talán azért, mert a tanoncok nem tartoznak az emberi erőforrások közé? Talán azért, mert a változtatások foglalkoztatási „reformmal” párosulnak? Az állami szakképző intézményekben dolgozók kikerülnek a közszférából, s munkavállalókká válnak. A közvagyon magánosításában pedig az innovációért felelős miniszter már bizonyított. Talán azért, mert az állam ezzel a törvénnyel a felnőttképzést is szűkíti (jó piac volt), többé nem készíthet fel szakmára. A legvalószínűbb, hogy a kormány legerősebb minisztere étvágyát kellett kielégíteni, a kormány leggyengébb miniszterének a rovására. Még valószínűbb, hogy a kormány egyetlen döntésre jogosult tagja, a miniszterelnök-pártelnök rendelte el a tudomány, a felsőoktatás, a szakképzés összevonását és piacképes részének magánosítását. A törvényt lóhalálában elkezdik bevezetni, bár a végrehajtási rendeletek, a szakmai követelmények nincsenek meg. Nem ismertek a foglakoztatási szabályok, nem ismertek a közismereti tananyagra fordítható időkeretek. Nem ismertek az oktatási intézmények működését meghatározó szabályok. Igazi ellenállás még sincs. A gazdaság szereplői nem szólalnak meg. Az oktatókká váló pedagógusok reménykednek, hogy a beígért béremelést megkapják, így ők is hallgatnak. A szülők fel sem ocsúdtak. Nem értik, mit jelent, hogy nekik kell gondoskodniuk gyermekük taníttatásáról, ameddig nem éri el a 18. életévét, vagy nem szerez szakmát, miközben az általános iskola után nincs olyan középfokú iskola, amelyik köteles lenne felvenni a gyermeküket. A felnőttoktatásban pedig nem lehet a jövőben szakmát szerezni. A tanulók érintett része – koránál fogva – nem követi az eseményeket. 

Szaktudás vagy érettségi?

Ahhoz, hogy az ország alkalmazkodni tudjon a gazdaság változó igényeihez, ahhoz, hogy az ország fogadni tudja az új technológiákat, ahhoz, hogy a magyar ipar túlnyomórészt ne az összeszerelő műhely szerepét töltse be, a szakképző intézményekben tanulóknak széles körű, sok területen hasznosítható szakmai alapismereteket kellene szerezniük, lehetőleg az érettségi megszerzése mellett, vagy az érettségi letétele után. A szakmai ismeretek bővítésének pedig a felsőoktatásban kellene folytatódnia, befejeződnie. Hiába nevezi át szinte évente a hatalom a szakképző iskolákat, hiába dolgozzák át szinte évente a szakmajegyzéket, hiába írják át szinte évente a szakmai követelményeket, kilátszik a lóláb: minél többen, minél gyorsabban, minél kevesebb műveltséggel, informatikai ismeretek és idegen nyelv tudása nélkül váljanak a munkaerőpiac kiszolgáltatott szereplőivé. Aki szerint a szaktudáshoz nem kell érettségi, az nem kevesebbet állít, mint azt, hogy a XXI. században is épülhet a gazdaság a jobbágyságra. Miután a szakképzés döntő szerepet játszik abban, miképpen tud alkalmazkodni a gazdaság a változásokhoz, ha a szakképzés kudarcot vall, az ország sem lehet sikeres.
Szerző

Kentaurbeszéd - A visszaszámlálás elkezdődött

Publikálás dátuma
2019.12.14. 11:00
Marian Kocner
Fotó: TOMAS BENEDIKOVIC / AFP
1976-ban Svájcban politikai botrányt okozott Jean Ziegler, egyetemi tanár könyve, a Vizsgálat egy minden gyanú fölött álló ország ügyében, melyben a svájci pénz- és bankvilág ügyeit, valamint a svájci társadalom képmutató viselkedését vette górcső alá. Abban az időben sok ország számára Svájc volt a követendő példa. A svájciak nem háborúztak, kiváló gyógyszereket gyártottak, és remek csokoládéjuk volt. A svájci óra a pontosság és megbízhatóság jelképe volt. A rendmániás ország polgárainak tisztességét senki sem vonta kétségbe. Bankrendszerük egyedülálló volt a világon. Nos, ezt az idillikus képet zúzta össze Ziegler professzor, aki az országot nemes egyszerűséggel az orgazdák nemzetének titulálta, amelyik a banktitok leple alatt véreskezű diktátorok, korrupt politikai rendszerek és nemzetközi szélhámosok szennyes pénzügyeit legalizálja.

***

Ez a könyv jutott eszembe tavaly karácsonykor, amikor kiderült, hogy Marián Kočner, Szlovákia legismertebb szélhámosa mégis rács mögött marad a szent ünnepen. Kočnernek az elmúlt évek során már számtalan gyanús „ügye“ volt, ám mindig akadt egy „jóindulatú“ rendőrnyomozó, vagy egy trehány ügyész, aki nem vette komolyan az ügyet, és elfuserálta az ügyészségi beadványt. Ha a sajtó farkast kiáltott, mindig akadt egy miniszter, vagy egy államtitkár, aki lecsillapította a háborgó újságírókat. Kočner intelligens ember, és az osztogatásnál mindig jó helyen állt. A szlovák politikai elit minden tagjával tegező viszonyban volt és mindenkiről volt egy jó sztorija és egy titkos videófelvétele is. Realista ember, értékrendje stabil lábakon áll. Amikor kiderült, hogy az egyik ismerőse kormányfői álmokat dédelget, miközben egy másik, még jobb ismerőse éppenséggel meg akarja tartani magának a kormányfői tisztséget, akkor nem habozott és nyilvánosságra hozta a reggeliző asztalnál készült álomzúzó „kisfilmjét“. És a rosszabbik jóbarát máris eltakarodott az útból. Ám az is igaz, hogy feleslegesen nem zsarolt senkit. Sokéves „tevékenysége“ az újságírók figyelmét is felkeltette, de csak egy csendes, ám kitartó, fiatal oknyomozó újságíró, Ján Kuciak volt képes arra, hogy kibogozza a gordiuszi csomót. Kuciak cikkeit csak olyan ember tudta végigolvasni, akinek volt bőr a fenekén, és képes volt arra, hogy órákon át üljön és egyeztesse az újságíró által közölt adatokat a hivatalos bejegyzésekkel. A 27 éves újságíró Kočner disznóságain kívül olyan összefonódásokról is írt, melyekben a miniszterek és parlamenti képviselők mellett az országos rendőr főkapitány és az olasz maffia Szlovákiába delegált képviselői is szerepeltek. Kočner megérezte a veszélyt és megfenyegette az újságírót. Kuciak a rendőrséghez fordult segítségért, de a rendőrök nem volt hajlandók foglalkozni az üggyel. 2018. február 21-én Ján Kuciakot és jövendőbelijét a saját házukban meggyilkolták. A kettős gyilkosságnak olyan hatása lett, melyet csak az 1989-es eseményekhez lehet hasonlítani. A szlovák nagyvárosok terei megteltek dühös emberekkel. A tiltakozók olyan elszántsággal követelték a bűntett kivizsgálását és az elkövetők megbüntetését, hogy ennek a nyomásnak a kormány két legvisszataszítóbb figurája, Kaliňák belügyminiszter és Fico kormányelnök nem tudott ellenállni és lemondott. Rajtuk kívül a rendőrfőkapitány is távozott posztjáról. Kaliňák és Gašpar főrendőr üzelmei már évek óta borzolták az emberek idegeit, de közvetlen bizonyítékot senki sem tudott felmutatni ellenük. Megbuktatásukban az utcai megmozdulások mellett Bugár Béla pártja, a Híd játszotta a legfőbb szerepet. Bugár pártja két éven át tűrte, sőt támogatta a korrupt, despota kormány működését, de Kuciak meggyilkolása után elengedték Fico kezét. E három ember távozása után a rendőrök végre nyomozni kezdtek és az ügyészségen is megmozdult néhány ember. Furcsa dolgok kerültek napvilágra. Például fény derült arra, hogy Fico főtanácsadója, Maria Trošková a Kelet-Szlovákiában működő olasz maffia, a ’Ndrangheta vezetőjének a szeretője és üzlettársa volt. A csinos Maria Ficót is megbabonázta. Még azt is kiharcolta magának, hogy a miniszterelnök mellett ülhessen az Angela Merkellel történt tárgyaláson. Első kézből származó információira valószínűleg a maffia is felfigyelt. Kuciak utolsó cikkében éppen az olasz maffia tevékenységéről írt, ám az ügyészséget mindez nem érdekelte, mert az olaszok jól ismert, tisztességes szlovák vállalkozókkal dolgoztak együtt. Volt köztük parlamenti képviselő, megyei főnök, és vörös grófnőnek csúfolt polgármester is. Mindannyian Fico pártjának voltak a tagjai. Lenyúlták az uniós támogatásokat, fosztogatták a helyi gazdákat és a kataszteri hivatal segítségével védtelen emberek földjeit rabolták el, ám Kaliňák belügyminisztersége alatt nem kellet félniük. A „főnök“ távozása után viszont kiborult a bili.
***
 
Miután Kočner három védőangyala (Fico, Kaliňák és Gašpar) távozott színről az oligarcha helyzete is megváltozott. Egy régebbi perében felmerült a gyanú, hogy váltókat hamisított, ezért 2018 júniusában előzetes letartóztatásba került. 2018 szeptember harmincadikán a rendőrség Gútán és Komáromban letartóztatott négy személyt. Azzal gyanúsították őket, hogy ők ölték meg Kuciakot és élettársát. Végül 2018 decemberében Kočner ellen is vádat emelnek. A rendőrség szerint ő volt a felbujtó. A vádemelés hatására Kočner legközelebbi munkatársa azonnal jelentkezett a rendőrségnél, és felajánlotta segítségét a nyomozásban. „Jóindulata“ jeléül beszolgáltatta Kočner speciális mobiltelefonját és elárulta a „szupertitkos“ kódot is, melynek segítségével olvashatóvá váltak a vállalkozó feljegyzései. És ekkor tört ki az igazi botrány. Kočner mobiljában több ezer titkos üzenetet találtak. Nemcsak a gyilkossággal kapcsolatos információk kerültek napvilágra, hanem a szlovák rendőrség, ügyészség, bíróság és a politikai elit disznóságai is. Számítások szerint emberek tucatjai dolgozhattak a keze alá. Ő pedig minden „megbízást“ és kifizetést pontosan feljegyzett.
***
 
A szlovák mintatársadalomból egy szempillantás alatt bűzlő szemétdomb keletkezett. Ne feledjük, hogy Szlovákiát az elmúlt 13 esztendő alatt kisebb megszakítással Fico pártja, a Smer irányította, és 2012 és 2016 között még koalíciós partnerre sem volt szükségük a kormányalakításhoz. A szocdemeknek tehát egyedülálló lehetőségük volt arra, hogy Szlovákiából egy modern, európai országot teremtsenek, melynek jól működő gazdasága és stabil jogrendje van. Ehelyett átadták az országot a haramiáknak. Kočner telefonjának „köszönhetően“ fény derült az egészségügyben uralkodó viszonyokra, az iskolaügy szánalmas helyzetére, az állami megrendelések és az ún. agrodotációk (agrártámogatások - a szerk.) lenyúlására. A polgárok megértették azt is, hogy a fiatalok nagy része miért távozik Nyugatra, a maradók pedig miért csatlakoznak a Marián Kotleba vezette fasiszta párthoz. (A pártvezér ugyanis megígérte nekik, hogy a választások után rendet csinál az országban.) Szerencsére Fico a 13 év alatt sem tudta „kinyírni“ a független sajtót, nem tudta letörni a civil mozgalmakat, és képtelen volt maga alá gyűrni a szlovák kultúrát. Mivel a Smer kizárólag a pénzre utazott, nem törődött a jogállam lebontásával sem. És még egy pozitív momentum: a mečiari évek alatt az emberek megtanulták azt is, hogy félni nem szabad! Ám az igazi földrengés 2020 februárjában várható. Ekkor kerül sor az országos választásokra. A fasiszták egyre magabiztosabban menetelnek, és a Smer a megrázó tények ellenére továbbra is a legnépszerűbb párt az országban. Szlovákiának van ugyan egy európai orientáltságú, rendkívül népszerű elnöke (Zuzana Čaputová), ám arra még ő sem képes, hogy az egymással vitatkozó ellenzéki pártokat egy közös akolba terelje.
***

A botránysorozat legnagyobb vesztese a Bugár Béla vezette Híd–Most nevű, szlovák-magyar vegyespárt. Bugár harminc éven keresztül volt Szlovákia egyik legelismertebb politikusa, ám a mostani válságban cserben hagyta a szaglása. Ma már ő is tudja, hogy Kuciak meggyilkolása után ki kellett volna lépnie a koalícióból. Az ősz folyamán „felsőbb“ biztatásra villámgyorsan létrejött egy új magyar párt, az Összefogás kódjelű tömörülés, melynek fő célkitűzése, hogy becsületes magyarokat juttasson be a szlovák parlamentbe. Rejtett célja pedig az, hogy megakadályozza Bugárék bekerülését a törvényhozásba. Ha ez sikerül, akkor nem lesz több tüske Orbán Viktor körme alatt, mert a Fidesz fogja irányítani az összes Kárpát-medencei magyar pártot. Ám nemcsak erről van szó. A két magyar szervezet összecsapásában valójában Európa a tét. A Híd az Unió értékrendje mellett tette le a garast, az Összefogás pedig Budapest prioritásait követi. Ég és föld. Brüsszel vagy Baku.
Szerző

Zene és tudomány – Interjú a Zeneakadémia tanszékvezetőjével

Publikálás dátuma
2019.12.08. 20:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A zenetudománynak – a muzikológiának – egyaránt meg kell tudnia szólítani a bölcsész szakmát és a zene iránt érdeklődők széles körét, de az is nagyon fontos, hogy párbeszédet tartson fenn a zeneművészekkel – mondja Péteri Lóránt. Az egyetemi tanártól, aki 2014 óta vezeti a Zenetudományi Tanszéket a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen, arról is érdeklődtünk tőle, merre tart ma a magyar zenetudomány.
A tanszak létrejöttének éve, 1951 nyilván erős cezúra, de nem nullapont. Honnan, mikortól számíthatjuk a magyar zenetudomány megszületését, illetve az olyan zenével kapcsolatos gondolkodásmódok megjelenését, amit már tudományosnak tekinthetünk?
Egy kicsit messzebbről is lehet kezdeni: egyáltalán, a világban mikortól van jelen ez a tudományterület? A modern értelemben vett akadémiai diszciplínaként megalapozott zenetudomány a XIX. században jött létre, Magyarországon azonban csak a két háború közötti időszaktól fogva beszélhetünk erről. Az előző évszázadban azonban voltak már nálunk is törekvések zenetudományi munkák megteremtésére, elsősorban a magyar zenetörténet közelebbi és távolabbi múltjának feldolgozására. A magyar zenetudományt az alapozta meg, hogy a XX. század első évtizedeiben többen mentek német egyetemekre tanulni, és az ott szerzett doktorátusokkal kezdtek azután kutatómunkába itthon. Szabolcsi Bence, Bartha Dénes és Gárdonyi Zoltán szakirányú tudományos fokozattal rendelkező zenetörténészek voltak. Érdekes személyiség volt Molnár Antal, ő már foglalkozott rendszeres zeneesztétikával, sőt kísérletezett zeneszociológiával is. Ez jelentette az alapozást, továbbá az a fajta népzenekutatás, amelyet a modern magyar zeneszerző-nemzedék – Bartók Béla, Kodály Zoltán és Lajtha László -- kezdett el a múlt század elején. Azok, akik már tudományosnak nevezhető módon kezdtek dolgozni, mivel foglalkoztak?
Elsősorban magyar zenetörténettel, de ehhez fel kellett tenni az alapkérdést, jelesül: mi tekinthető magyar zenetörténetnek. Erre nézve Kodály elképzeléseinek, meggyőződéseinek nagyon nagy befolyása volt, ezért Szabolcsi is úgy gondolta, hogy azon zenei jelenségek közül, amelyek a történeti Magyarországon létrejöttek, ki kell szelektálni a ténylegesen magyarnak tekinthetőket. Később jött a belátás, hogy magyar zenetörténetről egyfajta közép-európai kontextusban érdemes beszélni. Ebben lett szerepe Rajeczky Benjamin kutatásainak, aki a gregoriánnal és a népzenével is foglalkozott, és aki ezeknek az európai és közép-európai beágyazottságát mindig szem előtt tartotta. Persze a tények minél bővebb feltárására, áldozatos forráskutatásra is szükség volt, hogy tisztán lehessen látni, egyáltalán mi történt a korábbi évszázadokban. Kik voltak, akik a tanszak megalapításában vezető szerepet vittek?
Az, hogy a zenetudományi képzés a Zeneakadémián és nem a Bölcsészkaron valósult meg, Kodály szándékát tükrözi. 1951-ben indul, Bartha után Szabolcsi lesz a vezetője, aki haláláig, 1973-ig tölti be a posztot. Ugyancsak ’51-ben megalakul az MTA Zenetudományi Bizottsága, ott Kodály az elnök: ez azt jelenti, hogy elismerték önálló tudományágnak a muzikológiát nálunk is. Látszik-e hetven év távlatából annak a gyakorlati haszna, hogy a Zeneakadémián van a képzés?
Nagyon sok előny származik abból a helyzetből, hogy itt van a tanszék, hiszen a tudósok napi kapcsolatban vannak a zeneművészekkel, a zenész szakmával. A zenetudománynak egyaránt meg kell tudnia szólítani a bölcsész szakmát és a zene iránt érdeklődők széles körét, de az is nagyon fontos, hogy párbeszédet tartson fenn a zeneművészekkel, és ezt működő intézményes, egyszersmind személyes kapcsolatokon keresztül képes csak megtenni. A Zeneakadémián van szakmai-oktatói kapacitás arra is, hogy az alapvetően tudományegyetemi jellegű muzikológus-képzés részeként a zenélés praxisához tapadó tárgyakat – például szolfézst, zeneelméletet, zeneszerzési gyakorlatot, partitúra-olvasást és zongoraórákat – biztosítsunk a diákok számára. Ez fontos feltétele annak, hogy a szakon végzettek a zenéről elméleti keretben, de gyakorlatiasan megalapozott tudás birtokában legyenek képesek beszélni. 
Milyen változások történtek annak következtében a zenetudományban, hogy megteremtődött az alapfeltétel, az egyetemi szintű képzés? A probléma eleinte az volt, hogy amikor az első évfolyamok hallgatói végeztek, még alig voltak finanszírozott kutatóhelyek, kutatói állások. Kroó György például, aki Szabolcsit követte a tanszak élén, a Rádiónál helyezkedett el, és sokan mások is a zenei ismeretterjesztés területén kaptak állást. Lajtha 1951-ben Kossuth-díjat kapott népzenekutató munkásságáért, ezt követően a Népművészeti - utóbb Népművelési - Intézet külső munkatársaként vezetett folklorisztikai kutatócsoportot a Népművelési Minisztérium fenntartásában. Kodály és munkatársai tevékenységének, A magyar népzene tára szerkesztésének pedig az MTA 1953-ban megalakult Népzenekutató Csoportja biztosított hivatalos kereteket – néhányan itt helyezkedtek el azok közül, akik a zenetudomány szak népzenei szakirányán végeztek. 1961-ben jött létre a Bartók Archívum, ami már eleve egy többfunkciós muzikológiai kutatóhely volt, és 1969-től vált nevében is az MTA Zenetudományi Intézetévé. Magában a tudományos életben milyen változást hozott, hogy egyre többen és egyre szervezettebb keretek között végezhettek kutatómunkát? Milyen területekre fókuszáltak a tudósok? Fontos fejlemény a népzenekutatás differenciálódása, a vokális zene mellett egyre hangsúlyosabb lesz a hangszeres zene kutatása – amivel kapcsolatban elsőként Sárosi Bálint nevét kell említenünk –, sőt, a néptánckutatás megalapozása, Martin György munkássága révén. Bár a Bartók Archívum élére igazgatóként Szabolcsi került, a szoros értelemben vett archívum osztály, tehát a budapesti Bartók-hagyatékból tartós letétbe helyezett dokumentumok tudományos feldolgozásának irányítója a belga Denijs Dille lett. Munkáját Somfai László folytatta, őt pedig Vikárius László követte, aki máig az archívum élén áll. Ön 2014 őszén lett tanszékvezető, a hetedik a sorban. Mi mondható el a mai magyar zenetudomány helyzetéről? Az oktatás most már bolognai rendszerben folyik, muzikológia alapképzés és muzikológus mesterképzés zajlik 3+2 éves rendszerben. Mesterképzésünkön a népzene iránt érdeklődők választhatják az etnomuzikológia specializációt. Alapképzésünkre sikeres felvételi vizsgával lehet bejutni, de nem feltétel a zenei szakgimnáziumi „előélet”: számos kiváló hallgatónk érettségizett általános tantervű gimnáziumban. Mesterképzésünkre pedig olyan hallgatók is jelentkezhetnek, akik addig más zeneművészeti alapszakra jártak. A mester (MA) diploma megszerzése után a hallgatók jelentkezhetnek zenetudományi doktori képzésre, amelynek sikeres elvégzését követően kutatói vagy felsőoktatási pályán helyezkedhetnek el: például a már emlegetett Zenetudományi Intézetben, a nagy egyetemek zenei karain vagy pont a Zeneakadémián, a Liszt Ferenc munkásságát feldolgozó Emlékmúzeumban és Kutatóközpontban. S ha már a Zeneakadémia alapítója került szóba: az ő zeneszerzői életművét közreadó Új Liszt Összkiadás főszerkesztője tanszékünk egyik oktatója, Kaczmarczyk Adrienne. Képzésünk felkészít a zeneműkiadók munkájában való professzionális részvételre is. A tanári diploma megszerzésével hallgatóink ugyanakkor jogosítványt kapnak a közoktatásban való tanításra – zeneiskolákban, zenei középiskolákban zeneirodalom tanárként működhetnek. Fontos, hogy ma már a zenei élet vezető intézményei egyre többet tesznek azért, hogy műsoraik, produkcióik „filozófiájába” is beavassák a közönséget: ez előzetes koncepciók kialakítását, szakember által írt szövegeket, de az előadások előtt vagy után vezetett beszélgetéseket is jelenthet. A muzikológusok hivatása emellett a zenei produkciók értékelése, a szakszerű zenekritikai diskurzus fenntartása, illetve, tágabb értelemben, a zenei élet „lekövetése” a médiában. Minderre a képzés során olyan tapasztalt szakemberek bevonásával készítjük fel hallgatóinkat, mint amilyen Kovács Sándor, a Bartók Rádió közkedvelt műsorvezetője és zenekritikusa vagy Fazekas Gergely, aki a zene közvetítésének újszerű formáit keresi és alakítja ki. Milyen területeken tudnak a magyar zenetudósok megmutatkozni külföldön? Évtizedek óta, s mind a mai napig erőssége a magyar zenetudománynak Haydn, Mozart és kortársaik zenéjének kutatása, amely nem kis részben kapcsolódik az Országos Széchényi Könyvtárban őrzött, felbecsülhetetlen értékű zenei forrásokhoz. Bartha, Somfai, Komlós Katalin és Mikusi Balázs munkássága érdemben gazdagította a témáról szóló nemzetközi diskurzust. A Zenetudományi Tanszék kutatási profiljában is jelen vannak az egyetemes zenetörténet nagy alakjai: Fazekas Gergely például J. S. Bach, magam Mahler zenéjéről adok elő rendszeresen nemzetközi tudományos tanácskozásokon. A nemzetközi érdeklődés azonban nem is annyira a témáknak, mint inkább a megközelítésnek szól. Többen foglalkozunk a tanszéken a magyar államszocializmus időszakának zenei életével, amit szívesen fogadnak a hidegháború zenéjét feldolgozó nemzetközi konferenciákon és tanulmánykötetekben. Nemrég indulhatott el Bartók Béla műveinek kritikai összkiadása, amelyik hatalmas tudományos munka és zeneműkiadási feladat is egyben: a vállalkozás a Zenetudományi Intézet, a német G. Henle Verlag és az Editio Musica Budapest együttműködésében valósul meg. Vezetője egyik oktatónk, Vikárius László. A tanszék oktatói gárdájában a többször említett Somfai László mellett jelen van a XIX-XX. századi magyar zenekultúra kiemelkedő kutatója, az Erkel-operák kritikai kiadásának főszerkesztője, Tallián Tibor is. Nemrég csatlakozott hozzánk Gilányi Gabriella, a középkori, illetve a kora újkorban továbbélő magyarországi gregorián énekkultúra szakértője. Az egyháztörténettől elválaszthatatlan témáját magától értődően tárgyalja széles európai összefüggésekben, bekapcsolódva a specialisták nemzetközi dialógusába. De ne csak a hagyományos témákról essék szó: Loch Gergely kollégánk nemrég a barátposzáta énekéről publikált rangos nemzetközi folyóiratban – pontosabban arról, hogy mit kezdett e madár dalával a francia orgonista-zeneszerző Olivier Messiaen és a magyar „ornitomuzikológus” Szőke Péter az 1950-es években. Tanszékünk zenetudományi profilját gazdagítja Solymosi Tari Emőke Lajtha- és Pap János zenei akusztikai kutatása is.
Szerző