A kötet elején kijelenti, nem szeretné, ha ezután is Escobar özvegyeként tekintenének Önre.
Az emberek ítélkezése közepette kellett élnem. A különféle társadalmak – nem csak a sajátom – mindig címkéztek, mert én voltam Pablo Escobar felesége. Folyamatosan azt hallottam, „te Escobarné vagy, nincs számodra hely a társadalomban; itt nem dolgozhatsz, mert a neje voltál; a gyerekeid nem járhatnak ebbe az iskolába, mert Escobar gyerekei; itt nem dolgozhatnak, mert Escobar gyerekei”. Egyfolytában ítélkeztek felettünk, és sok ember ezzel az elutasító gesztussal fordult felém (eltartja a kezét magától – a szerk.): „nem akarlak meghallgatni; te Escobar felesége voltál, ne szólj hozzám”. Nagyon sokszor át kellett ezt élnem. Ezért kérem a világtól, hogy most már nőnek, anyának, családfőnek tekintsen, és ne kizárólagosan Pablo Escobar összes gonoszságának az időbeli nyúlványaként.
A könyv Victoria Eugenia Henao név alatt jelent meg. A filmes feldolgozásokból sokan csak Tata-ként ismerik. Most azonban szintén más néven éli az életét. Melyik az igazi identitása?
Az, amit a szüleim adtak a születésemkor, és amire megkereszteltek. Szeretet ébreszt bennem. Ugyanakkor a Tata is, mert nem csak a férjem, de a lakótelepi barátok is így szólítottak. A Maria Isabel Santos név az újjászületésem szimbóluma, ez adta meg a lehetőséget, hogy újrakezdjem az életet. Már nem szerepel a nevemben, hogy valakinek a neje vagyok.
Milyen érzés volt az Önnel történt eseményekről írni?
Nagyon sok érzelmet felhozott a könyv megírása, a lehető legmélyebb bugyrokat kellett újra megjárnom. De a vége katarzis volt, megtisztulás. Sokszor felteszem a kérdést saját magamnak: hol voltam én? Hová néztem, mit láttam? Tényleg annyira megbénított a félelem, hogy gondolkodni sem tudtam?
Beszámol arról is, ma már tudja, fiatalon Ön is erőszak áldozata lett. S leírja, utóbb szakemberek megállapították: Pablo Escobar pszichopata volt. Akkor nem érzékelte ennek a jeleit?
Úgy éltem, ahogy elvárták tőlem. Ez egy nagyon macsó társadalom, ahol a nőket arra tanítják, hogy ne legyen véleményük, ne kérdezzenek, az a feladatuk, hogy maradjanak otthon, lássák el a háztartást és neveljék a gyerekeket.
Pablo mindig szerelmemnek szólította, ám ennek ellenére gyakran hosszú időre eltűnt, vagy más nőkkel volt. A pénz, a hatalom váltotta ki belőle ezt az ellentmondásos viselkedésmódot?
Nem én voltam az egyedüli akkoriban, aki így élt a férjével. Ez természetes ebben a kultúrában. Olyan életstílus, amit egy szegény néprétegbe tartozó férfi ugyanúgy megél a saját feleségével. Lesz saját családja, és amellett számtalan szeretőt tarthat, ha meg tudja engedni magának. Sokszor el akartam tőle válni emiatt, de a kedvességével, a szerelmes szavaival újra és újra meghódított: „én a világért fel nem áldoználak benneteket, nekem ti vagytok a legfontosabbak”. Korábban, mielőtt megírtam ezt a könyvet, erre büszke voltam: engem úgy szeret a férjem, hogy a világ semmi pénzéért el nem hagyna. Most, hogy felidézem, érzem, hogy ezek egy pszichopata szavai, amelyekkel manipulált; semmi mást nem jelentettek, csak hogy uralni akart engem. Nem vált valakivé, ő ilyen volt. Ma sokkal jobban félek attól a Pablótól, aki akkor volt, mint amikor vele éltem, mert ennek nem voltam tudatában.
Sosem érezte, hogy ha elhagyná őt, annak lennének következményei?
Amíg meg nem születtek a gyerekek teljesen normális életet éltünk. Nem volt indok arra, hogy bennem bármi is megkérdőjeleződjön. De ahogy teltek az évek Pablo bezárt minket, külföldre kellett menekülnünk, száműzöttekként éltünk, nem volt mozgásterünk. Akkor már féltem tőle, de tudtam, engedelmeskednem kell.
A könyv eredeti címe, Életem és börtönöm Pablóval. Noha a magyar kiadásnál utóbbi hiányzik, úgy tűnik, inkább volt ez börtön, mint élet.
Ez így van. De akkor még nem értettem. Rendszeresen bele kell néznem a tükörbe, és azt kérdezem: Uram, tényleg én voltam az a vak lány? Most is görcsbe rándul a testem, ha visszagondolok az akkori állapotokra. Minden nap vele beszélgettem, és úgy éltem, mint Az élet szép című filmben (Roberto Benigni 1997-ben bemutatott alkotása – a szerk.) a kisfiú, akinek az édesapja eljátszotta, hogy a koncentrációs tábor milyen jó játék. Én is hasonlóan éltem meg az adott helyzetet.
Változott azóta a társadalom?
Ez a jelenség nem múlt el, itt van közöttünk.
Hogyan lehet harcolni ellene?
Szeretnék sok gyerekhez eljutni. Szerintem kilencéves korban el kell magyarázni nekik, hogyan tett tönkre a drog egy egész társadalmat, sőt, társadalmakat. Fontos, hogy ez ne ismétlődhessen meg. A fiam több mint ötszázezer fiatallal beszélgetett az évek során, hogy felvilágosítsa őket az igazságról.
Mit tanácsol hasonló helyzetben élő nőknek?
Próbáljanak meg segítséget kérni, szakemberhez fordulni. Olvassák el ezt a rémtörténetet, és vegyék észre, mit kell azért fizetni, ha valaki vak, vagy nem akar látni.
