Egy diktátor bukása

1989. december 18. hétfő: „18:30 Tüntetés, Hősök tere. Tőkés Lászlóért, a temesvári felkelésért”.

1989. december 22. péntek: „Leadás Világ januári szám. Megbukott Ceaușescu! Forradalom Romániában”.

1989. december 23. szombat: „Véradásra menni romániai sebesülteknek!" (Szöveg áthúzva, alatta más szöveg:) "Tüntetés 14 h román követség, Hősök tere!”

1989. december 27. szerda: „Gyulával 830 kg kenyeret vittünk Békéscsabára a romániaknak.”

Kezemben egy régi naptáram, benne a megsárgult lapokon többnyire már fakuló, golyóstollal írt bejegyzések. És lepereg előttem az a bizonyos feledhetetlen ’89-es év.

Németh Miklós, Horn Gyula, a bonni nagykövet Horváth István, és persze Mihail Gorbacsov, s az úgynevezett „kisemberek”, akik együtt bontották le a Magyarország nyugati határán húzódó vasfüggönyt. Kiengedtük – így mondtuk, hiszen közös volt az érdem – az NDK-s menekülteket. Ott voltam az NSZK-követségnél, riportot írtam a megnyíló határról.

Ősszel megtörtént a hihetetlen: november 17-én megkezdődött a bársonyos prágai forradalom, de most nem érkeztek „baráti” tankok, és december 29-én a kommunista párt átadta a hatalmat a demokratikus ellenzéknek. Ennél is elképzelhetetlenebb volt november 9-e, amikor egy Günter Schabowski nevű NDK-s pártfunkci elszólása miatt megindult a tömeg Nyugat-Berlinbe és nekiláttak a berlini fal lebontásának.

De mindez még azért belefért a fantázia világába. De ami december 21-én – éppen ma 30 éve - Bukarestben történt, az már kívül esett a képzelet horizontján. Az 1967 végétől az országot a markában tartó diktátort, Nicolae Ceaușescut a lelkesedni kirendelt nép kifütyülte. Helikopteren menekítették ki a népharag elől hű szekusai. De csak ideig-óráig nyert egérutat.

Mi pedig rátapadtunk az otthoni, vagy az áruházak kirakatába kitett tévék képernyőjére. Emlékszem, az Andrássy úton volt egy MÁV jegyiroda. Ott szorongtam a tömegben és nem akartunk hinni a szemünknek/fülünknek, ahogy egyre gyorsabb ütemben zajlottak az események. Az akkor még létező Magyar Televízió folyamatosan közvetítette a romániai eseményeket. Aczél Endre, Elek János és mások a budapesti stúdióból, Szegedről pedig Juszt László adott helyszíni tudósítást. A korabeli híradások szerint a bukaresti televízió ostromán kívül Aradon és Temesváron voltak a leghevesebb harcok, sok civil áldozattal. Villámgyors kirakatperben halálra ítélték és kivégzeték a Kárpátok géniuszát és feleségét.

Mi csak kapkodtuk a fejünket, aminek az lett az eredménye, hogy miközben zaklatottan faragtam a karácsonyfát, a forradalmi izgalomban sikerült a hüvelykujjam egy darabkáját is feláldozni a történelmi események oltárán. De mint tudjuk, ahol a fát vágják, ott hullik a forgács. Vagy a hús.

A forradalom másnapján már megjelentek a felhívások: aki tud, segítsen élelmiszer-, illetve gyógyszer-szállítmányokat eljuttatni Erdélybe. Nem volt olyan kikötés, hogy csak a magyarok között osztanák szét a szállítmányok tartalmát. Gyulával, a keresztény hitét őszintén gyakorló szomszédunkkal jelentkeztünk, hogy szívesen segítünk az erdélyieknek, nemzetiségre való tekintet nélkül. Gyula taxizott, de szerencsére volt teherautóra is jogsija. Egy ismerősétől kaptunk kölcsön egy Roburt. Amikor elindultunk, rá kellett jönnünk, hogy az öreg jószágot a gazdája valószínűleg egy bontóból szöktethette meg. Az utas felőli, vagyis az én oldalamon az ablakot csak félig lehetett felhúzni. Az ajtókat is csak erőteljes mozdulatokkal lehetett rábírni, hogy becsukódjanak. A sebességváltó viszont nem volt hajlandó az egyes fokozatot bevenni, így Gyula kettesből ugrasztotta meg az öreg roncsot. Én pokrócba csavartam magam és karácsony másnapján nekivágtunk a „nagy utazásnak”.

Az Ó utcában az MDF irodájánál (legalábbis úgy rémlik, ők székeltek akkoriban ott), megkaptuk a pékség címét, ahol fel kell pakolnunk a kenyeret. Kemény fizikai munka várt ránk: azt a bizonyos 830 kiló kenyeret kellett feldobálnunk a raktérbe. Mire végeztünk a hideg téli estében, már folyt rólunk a víz, a kezünket pedig feltörte a kenyér kemény héja.

Azután nekivágtunk az éjszakának. Fogalmam sincs már, hogy félig átfagyva melyik határállomásra érkeztünk, de a határőrök közölték, nem mehetünk tovább, mert a határ túloldalán lövöldöznek. Valóban hallani lehetett a távolból olyan zajokat, amelyek akár lövések is lehettek. Nem mi voltunk az egyetlen éjszakai vándorok, de a határőrök, vámosok mindenkit forró teával kínáltak. Egy ideig tanakodtak a tisztek, majd azt javasolták, talán a Robur állapotára való tekintettel is, hogy menjünk Szegedre és ott rakodjuk át a kenyeret egy kamionra. Más választásunk nem lévén így is tettünk.

Szegeden szerencsére már lelkes fiatalok rakták át a kenyeret és mi Gyulával hazaindultunk. Valamikor hajnalban értünk Káposztásmegyerre. Nem tudom mennyit alhattam. Mikor felébredtem és bekapcsoltam a tévét, a helyszíni riportokban többször felbukkant a felirat, hogy „Köszönjük magyarok!”. Ugyanez románul is.

Azóta rég lekoptak ezek a betűk.