Vörös István: Jó reggelt, elnök úr!

„A fejembe juttatták ezt a biológiai alapú arcfelismerő rendszert, melynek segítségével bolygónk bármelyik emberét azonnal felismerem. Az a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem volt szükség bonyolult műtétre, egy apró tárgy agyamba ültetésére.”

Egykor, ha az emberek a jövőről képzelegtek, térbeli előretörésre gondoltak. Nagy utazásokra. El a Földről, túl a Holdon, talán még a Naprendszeren is. Nem fogták föl az űrbeli távolságok másságát. Nem pusztán a távlat különbségéről van szó, hanem arról, hogy az űr lényegében a semmi. Minél kijjebb, annál inkább. És a semminél nincs veszélyesebb. Beleugrani nagyobb meggondolatlanság, mint krokodilok vagy cápák közé vetni magunkat vérző sebbel az oldalunkon. Nem is erre ment a világ. A semmi egyre kevésbé kellett az embereknek. Minél inkább részesültek belőle, annál kevésbé. Így történt, hogy száz évvel az első űrutazás után kimondatott, embert többet nem küldünk a világűrbe. A robotok és számítógépek utazgatásának kora kezdődött el. De miután a naprendszer lényegében minden fontos pontján sikerült elhelyezni figyelő kamerákat, már ennek a mozgásnak sem volt értelme. Az űrutazás teljesen megszűnt. Különösen a Földről kiinduló utak. Néha ellenőrző járat indult a Jupiter egyik holdjáról a másikra, de nem a Földön határozták el, és ember legfeljebb utólag értesült róla.

Csak azért hordok itt össze annyi mindent, mert egy kísérlet részese, sőt kedvezményezettje lettem. Egyik kipróbálója vagyok a Jó reggelt, elnök úr! programnak. A fejembe juttatták ezt a biológiai alapú arcfelismerő rendszert, melynek segítségével bolygónk bármelyik emberét azonnal felismerem. Az a legcsodálatosabb, hogy ehhez nem volt szükség bonyolult műtétre, egy apró tárgy agyamba ültetésére. Hiszen ahogy az elmúlt ezer év történelme mutatja, nagyon veszélyes lehet egy ilyen beavatkozás. A várható két-háromszáz éves élettartamot hónapokkal is megrövidítheti. Nem, egyszerűen injekció formájában adták be, aztán egy héten keresztül naponta fixáló koktélokat kellett innom, és a program belém épült, a tulajdonságom lett. Az elképesztő arcmemória. Megyek az utcán, mindenkire ráköszönök:

„Jó napot, Asztalkendő úr, meggyógyult a kedves felesége?” Ahogy fölismerek valakit, azonnal rákapcsolódom a nagy élettörténet-hálózatra, és mindenki múltját, jelenét magam előtt látom. Csak az a kár, hogy nem vagyok képes ezt a sok tudást igazán feldolgozni. Hogy ez alapján korunkról átfogó képet rajzolhassak. Az elnököknek szánták, de ki kell előbb próbálni az egész programot, hogy nem okoz-e veszélyes meghasonlásokat. Mint amit magam is tapasztaltam, hogy nem vagyok elég okos a lehetőségeimhez.

Egyáltalán nem érzem úgy, hogy az így megszerzett képességek tőlem idegenek lennének, hogy ez már nem is én vagyok. Minden tulajdonságunkat biológiai és számítógépes programok révén kapjuk ajándékba, mért ne részesülhetnék százévesen is ilyen ajándékokban? Azt hiszem, túl sok mindent tudtam meg az idegenekről. Amennyit csak magunkról szoktunk tudni. A nevük és az arcuk mögé látok. Kedvenc szórakozásom és egyúttal feladatom is, hogy az utcán járkáljak, és gyarapodjak. Olyan tápszert kell reggeliznem, mely folyamatosan bővíti a memóriaegységeimet, hogy valamennyire is lépést bírjak tartani a rám zúduló ismeretekkel.

„Jó reggelt, Ürgeház úr, mért ásta el a kertben a szomszédját?” Szalad ki a számon például. Hogy milyen hülye nevek vannak! Mindig a nyomomban jár két átlátszó rendőrrobot, és ha valaki a megszólításomra furcsán reagál, menekülni kezd vagy nekem támad, azonnal letartóztatják. Ürgeház úr is, hogy viselkedett! Előbb megtorpant. Aztán szidalmazott, de még mielőtt menekülőre foghatta volna, kilépett a láthatatlanságból két testőröm, és értesítette a rabszállító robotot. A levegőből már hallatszott is a szirénázás.

Először szörnyű volt, hogy arra kellett rájönnöm, egyszerűen bárkit le tudok tartóztattatni, mert az emberek hosszú életük során egészen biztos elkövettek olyanféle disznóságokat, melyek miatt nyugodtan rács mögé kerülhetnek. Volt, hogy végigmentem a körúton, és mire a túlsó végére értem, az teljesen kiürült. Az engem kísérő rendőr robotok számát előbb tízre, majd százra kellett emelni. És a közelben egyre több rendőrhelikopter és rabszállító tartózkodott. A törvényhozás gyorsan reagált egyre rémesebb igazságtevéseimre. Amnesztiát hirdettek a száz évnél régebbi tettekre, de már az ötven évnél régebbiek esetében sem lehetett letartóztatni senkit, csak szóban figyelmeztetni. Éreztem, hogy kevés időm maradt. Ha a tíz évnél régebbi tettek esetében is bevezetik a felfüggesztett büntetést, akkor a hatalmamnak vége. Mellesleg a társadalmunkban tejesen elszabadul a bűnözés. Úgy intézik majd, hogy mindent tíz évvel ezelőtt kövessenek el. Ami persze megírhatatlanná teszi az újabb történelmet.

Nekem elég volt egy hónappal visszalépnem, mikor a bűnözővédő törvényeket még nem vezették be. És elindultam. Hiszen végül is mért nevezik ezt a programot Jó reggelt, elnök úr!-nak?

A köztársasági elnök hivatalát erős katonaság védte. Az őröknek nem volt szabad megszólalni. De ez sem menthette meg őket, csak rájuk néztem, és soroltam az elképesztő bűneseteket. Egy hónapja még érvényben volt a büntetések összeadódásának törvénye, így a húszezer év börtön halálbüntetésre való átváltásának teoretikus szabályát érvényesíteni tudtam. A két őr, akik a bejáratnál álltak és másfélszer akkorák voltak, mint a legtöbb ember, azonnal kiérdemelte a halálbüntetést, ahogy rájuk nézve megismertem a múltjukat. Az egyik 43 523 évre szolgált rá, a másik 95 023-ra. Üvegrobotjaim nyomban végrehajtották az ítéletet, a hiénarobotok pedig eltüntették a tetemeket. Akkor a fal mögül már lőttek ránk. Ez taktikai hiba volt az elnök stábja részéről. Tíz perc alatt az elnöki lakosztályban álltunk kommandósaimmal. Az elnök a híradásokban mindig nagynak és magabiztosnak tűnt. Pedig nevetséges kis elhízott emberke volt, túl öreg is, legalább ötszáz éves. Az ő ítélete több mint egymillió évre rúgott. Egymillió fölött kínzásos kivégzés dukált. Robotjaim végrehajtották rajta a karóba húzást. Meglepő módon a fájdalom legkisebb jelét sem mutatta. Nevetőgörcs rázta még órákkal azután is, hogy rég átvettem tőle a hivatalt. Első intézkedésemmel betiltottam a Jó reggelt, elnök úr! nevű szerrel a kísérletezést, a kutatókra és a másik tíz kísérleti alanyra körözést adtam ki.

A szörnyű az, hogy a programtól én magam nem szabadulhatok. Még az álmomban megjelenő fantáziaalakokat is azonnal megismeri, elítéli. Láthatatlan csapataim álmomba is betörnek, és kivégzik álomszereplőimet. Nem csoda, ha újabban már álmaim sincsenek.

Állítólag népszerű elnök vagyok. Nem értem, miért. Nincs is kivel megbeszélnem, mert ha ránézek valakire, azonnal a múltjába látok, és mielőtt tanácsot adhatna nekem, már le is tartóztatták. Néha arra gyanakszom, nem vagyok-e a robotkatonáim bábja. Talán nem. Ők még nem tudnak róla. De egy dologra vigyáznom kell. Sosem szabad tükörbe néznem.