Mucsa csókja - célpont minden, ahol az értelemnek fénye ég

Publikálás dátuma
2019.12.29. 14:04

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
A rendszerszintű kétharmados félreértés rendre galibát okoz, legújabban a kultúra átszabása van a porondon életlen Stihl fűrész eszközével. Bár a cirkusz a színházról látszik szólni, de célpont minden, ahol az értelemnek fénye ég.
Szédítő visszanézni is: a centrális erőtértől képregényhőssé betyárodott Fidesz–KDNP kétharmados kurzusa lassan tíz éve szorongatja a kiszorító politikájukat, kivagyi stílusukat elutasítók nyakát. Találékony és sosem finnyás fogásokkal. Aki a Nemzeti Kulturális Alap (NKA) elmaradt/elodázott kinyírása után fellélegzett a szorításból, vegyen nagy levegőt, mert az alpárian „zaklató-színházazó” fojtás nem ötletszerű, ellenben előre megfontolt és elszánt. Ennyiben emlékeztethetnek a rossz emlékű XX. századi korszakok horthysta, rákosista, kádárista bakóinak kézimunkájára. Az újabb kísérletet hamvába holtnak hinni legalábbis könnyelműség volna, az Orbán-korszak kiépítésére ugyanis most jött el az idő. Ezt a névadójelölt maga mondta nagyívű beszédében a tavalyi bálványosi szabadegyetemen, ahol a 2010-es kétharmadot az átmenet két zavaros évtizedének a lezárására és egy új rendszer felépítésére, a 2014-est pedig a rendszert stabilizálására kapott felhatalmazásként értékelte. „Ekkor jött létre az ellenfeleink által sokat gúnyolt kifejezés, a nemzeti együttműködés rendszere”, emlékezett Orbán Viktor, s mintha senki nem vette volna észre, rosszul. A NER fogalommá vált – és mára teljesen más értelmet nyert – nyelvi alakzata négy évvel azelőtt pattant ki fideszes fejekből, egy időben a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatának a gondolatával. „Legyen béke, szabadság és egyetértés”, szólt a közintézményekbe kényszerített mondóka, aminek a hatása egy átlagosan tehetséges vajákos asszony varázslatával ért föl. A napjaink közéletét mérgező, vitáit szító kulturálisminimum-tévesztés gyökere itt van: a hatalom elhiszi, hogy elsöprő többség támogatja és egyedüli letéteményese a magyarság felemelésének. Az ilyen tévedésekből szokott korszak­alkotó baj lenni. De a miniszterelnök nem erre gondolt. 

Csapataink harcban állnak

„A korszakot inkább kulturális áramlatok, kollektív meggyőződések és társadalmi szokások adják. Most ez a feladat áll előttünk, vagyis kulturális korszakba kellene ágyaznunk a politikai rendszert”, mutatott irányt Orbán Viktor. A politikai rendszer kulturális korszakba ágyazása fejlett eufemizmus, és leginkább a mitológiai Prokrusztész áldozatai jutnak eszünkbe róla, akiket az útonálló mészáros az ágyának hosszához igazított. Orbán ötlete nem jelent mást, mint a politikai hatalom és a gazdasági befolyás kiterjesztését mindenre. (Kultúrszociológusokkal készült szomszédos interjúnk ezt a mindent – végtére is, a mindenit! – járja körbe. – A szerző.) A kormányfő mozgalmas 2018-as őszt ígért, és ezt be is váltotta. Akkor került célkeresztbe a Magyar Tudományos Akadémia (MTA), ahonnan a kutatási forrásokat és döntéseket vették el azóta. A történelemtudományi intézetét korábban balos elhajlással azonosították a kormányerők radarjai, és bemérték a genderképzéseket is. Akkoriban már több mint egy éve tartott a „Soros-egyetem” (CEU) ellen indított alattomos hadviselés, a genderszakot ki is lőtte a szaktárca, majd az amerikai diplomát adó képzéseket is, és már szorult a selyemzsinór a Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) kurzuspárti, de túl elfogadónak tartott vezetője, Pröhle Gergely nyaka körül is. A kulturális finanszírozást újraíró jogszabályt viszont nem vehették volna elő, mert két választás előtt álltak, minden értelemben. A 2019-es európai és helyhatósági voksolás óvatosságra intett, amint a Fidesz belső kultúrharca, a pénzért-hatalomért folytatott rivalizálás is, ami szintén szerepet játszik e szomorújátékban. A kérdés ugyanaz, mint a migránspszichózis esetében: mennyi kell belőle? Ha kevés, lankad az osztagok ébersége, ha sok, besokall az ország. A kultúrharcban ráadásul a nagyvárosok érintettek inkább, ahol visszaüthet, ha egy polgármester krumplival akar szavazatokat vásárolni, és ahol a bevándorlásellenes agymenés is inkább az ellenállást (vagy a kivándorlást), semmint az idegengyűlöletet fokozza. 

Arccal a kultúrharc felé

„Logikus, legkevésbé sem meglepő, hogy napjaink legizgalmasabb vitája éppen a kulturális politika területén robbant ki”, mondta Tusványoson Orbán álszerényen, hiszen a kulturális térfoglalás csapatait már régen felsorakoztatta. A Konzervatórium blog 2011-ben figyelmeztetett: most először van lehetősége egy politikai erőnek arra, hogy jogállami keretek között gyökeresen átrendezze a kialakult kereteket, sőt a tartalmakat is. Az, hogy az átrendezés szerencsés-e, vagy jobb volna ezt az időre bízni, más kérdés, tapintott a lényegre Máthé Áron. Nem jogtechnikai megoldásokat sürgetett, és nem a koronaúsztatáshoz vagy a Hídemberhez hasonlóan ellenérzést kiváltó ötleteket várt, hanem a lélekre sikeresen hatókat, amelyek megváltoztatják a közgondolkodást. „Sokan ódzkodnak a kultúrharctól... de dobszóval nem lehet verebet fogni” – fogalmazott. A publicista aligha arra gondolt, amivel a nála jóval súlyosabb kultúr-rohamosztagosok egyike, Kerényi Imre előállt a „Most mi jövünk” mondattal: giccses alaptörvény asztalára, fasiszta Tormay Cécile-re, hazug Megszállási emlékműre. Galkó Balázs színművész e tevékenységről pár évvel később azt mondta, „a Kerényi-féle kurzus nem kéri, hogy más légy, de nem is tűri”. Pedig a színházrendező máshogy indult. 1994-ben még arra vágyott, hogy egyszer olyan kulturális minisztere legyen, aki „a kultúrával szolidáris, és nem a kormányával vagy pártjával”, de 2014-ben már a miniszterelnök cselédjének nevezte magát. Vári György újságíró az ELTE nyilvános vitáján magyarázta neki: „nem jó, ha megbízunk valakit azzal, hogy megmondja, mi a közérdek, ha a művészettől elvesszük azt a feladatot, hogy kritikus legyen, hogy megkérdőjelezzen dolgokat”. Öt évvel később sem mondhatnánk szebben.  

Túltolt helyőrségek

A kormányfő vágyának megfelelően a kultúrpolitika meghatározó mozzanata lett a minden, de tényleg minden földi jóval ellátott Magyar Művészeti Akadémia (MMA). A 2012 után milliárdokkal kitömött, nagyrészt politikai nézetazonosságon alapuló köztestületbe már akkoriban be akarták olvasztani a Nemzeti Kulturális Alapot (NKA). De enélkül is számos konfliktust okozott az MMA, amely még a Századvég kormánycég szerint is számos konfliktusfelületet nyitott meg a magyar kulturális életen belül. „Az állami szerepvállalás erősödése nem kedvezett a centrális politikai erőtér koncepciójának. Az értékviták olyan mértékben megosztották a szellemi-kulturális elitet, mely még a kormányzat mögött álló értelmiségi bázis egy részét is szembefordította a kormánnyal” – írta egy a cégtől kiperelt 2012-es tanulmány. A Századvég nem ismeretlen Békés Márton, a Terror Háza Mú­zeum kutatási igazgatója számára sem, ott jelent meg a disszertáció­ja. A történész-politológus kultúrharcos – akitől Orbán Tusnádon még idézett is – úgy véli: jobboldali kánon, szellemi miliő, kulturális klíma kell, amihez meg kell szabadulni attól a sablontól, hogy „Esterházy a jó író, és a liberális közegnek kell megfelelni”. Az új kulturális miliő létrehozásában és belakásában pedig a lojalitás, a politikai hűség nagyon fontos, de nem elég, mert kell a tehetség és a szorgalom, valamint a vitakészség is; a mérsékelt L. Simon László volt államtitkár és NKA-elnök is gyakran hangoztatja ezt. Békés ugyanakkor lojalitásban nehezen szorítható meg, szerinte Orbán Viktor politikája oly mértékű lázadás és újítás a balliberális iránnyal szemben, hogy „Che Guevara ma Viktor-pólót hordana”. Ez az odaadás már vetekszik Demeter Szilárd PIM-igazgató, egyebekben kulturális korifeuséval (a kultúrtörvény egyik atyja), aki megveszekedett orbánistának tartja magát. Békés a Tihanyi tézisekben írta meg, kijelölve az annektálandó terepet, hogy minél erősebb a kulturális hálózat, amelyet iskolák, intézmények, fórumok, műhelyek és könyvek, de még inkább ezek rendszeres használata alkot, annál hatékonyabb a nevében zajló politikai cselekvés. Az MTA, a könyvkiadás, a kulturális-tudományos nemzeti intézmények „dekolonizációjáról” van szó, magyarázta másutt. Az Országos Széchényi Könyvtár, az 56-os Intézet, a Politikatörténeti Intézet sokat tudna mesélni erről. És így jutottunk a nagyszerű film- és színházcsinálóként ismert Gothár Péterből kiábrándulásig. Az ügy váratlanul húzott ki egy újabb szeget a kormány kulturális kézigránáttárából. Találhattak volna hozzá jobb gyalogost is Kocsis Máté Fidesz-frakcióvezetőnél, akinek a zaklatószínházi Facebook-esszéje minden jó érzésű embert sértett. Jobb- és baloldalit egyaránt, hiszen a Katona József Színház közönségét (és minden valamirevaló színházét, „amely nem kurva unalmas és hazug”, köszönjük Pintér Bélának ezt is) olyan természetességgel alkotja mindkettő, és még ezerféle nézet, mint ahogy a jó előadásokat az őszinte, elemi, megrázó hatás. Ehhez képest erős az elképzelés az „olyan új előadó-művészeti struktúráról, amely a szakmai közfel­adat-ellátás mellett a közpolitikai elvárásokhoz is igazodni képes”. Milyen lenne ez? Szír migránsgyereket szülő Júlia a Capulet-házból? Nemzeti rockmusical a mohácsi győzőkről? Alighanem megtudjuk, ha a „művészeti szféra hazai és globális trendekhez való igazodását iránymutatással segíti elő a kulturális kormányzat”, mint ahogy a kultúrtörvény tervezete fogalmazott. Hogy ez Aczél Györgynek nem jutott eszébe!
Szerző
Témák
kultúrharc

Sanghaj, a zsidó paradicsom

Publikálás dátuma
2019.12.29. 12:17

Fotó: Népszava
Sanghaj egyik nem különösebben jellegzetes főútján, a metróállomásról kijövet nem kellett sokáig keresnem a vakolatlan, vízszintes vörös téglasorok berakásaival díszített kétemeletes házat, amely a kínai metropolisz talán egyik legkülönösebb emlékhelye.
A Zsidó Menekültek Múzeuma egy 1929-ben létesített zsinagógában kapott helyet. Nem véletlenül. A ko­rábban már itt állt háromemeletes épület átalakításával 250, a cári pogromok elől menekült orosz zsidó család kezdeményezésére nyílt meg az Ohel Moshe nevű templom, mely a második világháború alatt különleges szerephez jutott. Központjává vált a nácik megszállta Európából kalandos utakon idemenekült több tízezer zsidó spirituális életének.  

A kínai Schindler

A zsinagóga épületében és udvarán, valamint melléképületeiben berendezett kiállítás anyaga a holokauszt egy rendkívüli és kevesek által ismert mellékszáláról szól. Több ezer üldözött zsidó Sanghajba meneküléséről, ottani viszontagságairól és megmeneküléséről. Első hullámban, Hitler 1933-as hatalomátvételétől­ német zsidók érkeztek, majd az Anschluss után osztrákok. Bécsben csupán egyetlen diplomáciai képviselet nyitott számukra kaput, a kínai. Egy 38 éves főkonzul, Ho Feng-san saját akcióba kezdett, és főnöke, a berlini kínai nagykövet utasítása ellenére 1938-ban nekilátott, hogy vízumokat adjon ki a kétségbeesett embereknek. Kínába nem kellett vízum, a dokumentum egyszerűen Ausztria elhagyását tette lehetővé a végveszélybe került zsidók számára. Az első három hónap alatt 1200 vízumot írt alá, majd ezt 1940 májusáig folytatta, amíg vissza nem hívták posztjáról. A kiadott vízumok pontos számát nem tudni, de abból, hogy fél év alatt kétezer ilyen menlevélnek számító dokumentumot állított ki, a teljes mennyiség több ezer lehet. (A később kínai Schindlernek is nevezett diplomata, aki a kommunisták győzelme után Tajvanon folytatta pályáját, 1997-ben hunyt el, a jeruzsálemi Jad Vasem Intézet eléggé megkésve, 2000-ben adományozta neki posztumusz a Világ Igaza kitüntetést.)  

Élet Kicsi Bécsben

A korabeli fényképekkel, filmekkel és különböző tárgyakkal a kevés látogatót méltán lenyűgöző múzeum a város Hongkou nevű kerületében áll, ahová a legtöbb ausztriai zsidó érkezett. Ezt a környéket hamar Little Vienna néven kezdték emlegetni a sok kávézó, bécsi hangulatú, német feliratú üzlet miatt. Sanghaj abban az időben, jóllehet Japán már 1937-ben elfoglalta, pezsgő, nemzetközi hangulatú nagyváros volt, külön francia és brit területtel, melyeknek koncesszióit még az ópiumháború XIX. századi lezárását követően szerezték meg a nyugati hatalmak. Az olasz, észak-európai vagy fekete-tengeri kikötőkből indult, menekülteket szállító hajók a Bund néven ismert sétányon kötöttek ki, ahol ma is álló, impozáns, nyugati stílusú épületek emelkedtek. Az egyik a pompás Ca­thay, ma Fairmont Peace Hotel volt, melynek egyik szobája rejtette annak a magyar üzletembernek az irodáját, aki az érkező zsidók megsegítésére létrejött bizottság munkáját irányította. Komor Pál, aki még 1898-ban, tízévesen, szüleivel érkezett Sanghajba, 1917-től a holland főkonzulátuson lett nem hivatalos magyar konzul. A zsidó felmenőkkel rendelkező, később családjával evangélikus hitre tért Komor széles körű kapcsolatait felhasználva szállást, élelmet és munkát szerzett a nemegyszer fillérekkel a zsebükben érkezőknek. A menekülők ugyanis, bár 1937 előtt még értékeik egy részét is magukkal vihették, később az útiköltségen túl összesen csak tíz márkával szállhattak hajóra, sokan pedig szinte üres zsebbel érkeztek. Komor saját aláírásával ellátott személyi igazolványt is kiállított, melyet a kínai hatóságok és a japán megszállók is elismertek, és ez segített a menekültek háború utáni hazatérésében. Az Európai Bevándorlók Szervezete Nemzetközi Bizottsága, melyet egy idő után már csak Komor-bizottságnak neveztek, folyamatosan fogadta az egyre nehezebb és bonyolultabb utakon érkező menekülteket. (Komor emlékét a múzeum udvarán egy kínai, angol és magyar nyelvű emléktábla idézi.) A nácik nyugatra való betörése után Szibérián, Koreán és Japánon át vezetett a hosszú és viszontagságos út, ami 1941 elejétől folyamatosan nehezebbé vált, s a szovjet–német háború kitörésekor ez még lehetetlenebb feladat lett, hogy azután decembertől, a csendes-óceáni háború kezdetekor a japánok teljesen elszigetelve Sanghajt végleg lezárják az odavezető utakat. A múzeum archív filmrészletei bemutatják, hogy az egyre nagyobb számú menekült mind szegényesebb körülmények közt lakott, de a nyelvi különbségek, a gyakran fellépő járványok ellenére egy jól működő közösség kezdett kiépülni. Fellendült a zsidó kulturális élet: iskolák alakultak, újságokat adtak ki, színházi előadásokat tartottak és művészeti egyleteket, sportklubokat szerveztek. Ferdinand Adler hegedűművész például egy bőrönddel és a hangszerével érkezett, ám nemsokára a városi zenekar (a mai Sanghaji Szimfonikusok elődje) koncertmestere lett és Alfred Wittenberggel együtt rengeteg kínai gyerekkel ismertette meg a klasszikus zene szeretetét, közülük többen később az ország vezető muzsikusai lettek. Friedrich Schiff bécsi festő színes grafikái és karikatúrái ma is érdekes és maradandó művészi nyomai az akkori sanghaji életnek. A Bajorországból érkezett David Ludwig Bloch ott fejlesztette tökélyre már otthonról hozott érdeklődését a porcelánfestészet iránt. Később Nixon elnök házának porcelánkészletei is a keze alól kerültek ki. A sanghaji zsidó futballklub pedig 1935-ben az elsők között végzett a helyi bajnokságban.  

A történet vége

A viszonylag élhető körülmények azonban megváltoztak. Amikor 1941 végén Japán megtámadta az Egyesült Államokat, megszűntek az addigi nemzetközi körzetek és az ott élő zsidóknak – például a század eleje óta Sanghajban élő brit állampolgárságú bagdadi zsidóknak – is Hongkouba kellett áttelepülniük. A nácik 1942 nyarán Sanghajba küldték a tokiói Gestapo-megbízottat, Joseph Albert Meisingert, a rémtettei miatt „Varsói Mészárosnak” is nevezett tisztet, követelje ki a kínai nagyvárosban is a „Végső megoldást”. A német a Jangce deltájába egy koncentrációs tábort javasolt, de volt Meisinger tarsolyában egy alternatív indítvány néhány, a part mentén ingázó teherhajóval, amelyeken egyszerűen éhen veszejtették volna a zsidókat. A japán városparancsnok azonban ellenállt a nyomásnak. (Hogy miért, nem tudni. Egy visszaemlékező szemtanú szerint mindenesetre, amikor találkozott a zsidók vezetőivel, kíváncsi lett, ­miért­ gyűlölik őket a németek annyira. A rabbi azt mondta a tolmácsnak: „mondd neki, hogy azért, mert keletiek vagyunk”. A kormányzó ekkor halványan elmosolyodott.) Meisinger eredmény nélkül távozott, novemberben azonban a japánok mégis elfogadták a helyi gettó létrehozását Hongkouban, amit 1943 februárjában be is jelentettek. Zsidó vagy gettó kifejezés helyett azonban „hontalan személyeknek kijelölt terület” szerepelt a papírokon. Ide május közepéig kellett minden másutt lakó, 1937 után érkezett menekültnek beköltöznie. Fal vagy szögesdrót ugyan nem vette körül a körzetet, de az élelmiszert fejadagra adták, csak papírral lehetett ki- és bejutni, a kapukat pedig a japánok és az általuk szervezett, zsidókból álló önvédelmi alakulat, a Pao Chia őrizte. Ide kétezer 20 és 45 év közötti férfit toboroztak, akiket hetente két műszakban, karszalaggal, kötélcsomóval és egy síppal „felfegyverkezve” háromórás szolgálatra osztottak be. Az ott lakó kínaiak nem hagyták el házaikat, tehát az európai zsidók nem elszigetelten éltek. A japánok idővel egyre kegyetlenebbekké váltak, különösen az őregység helyettes vezetője, a kijárási engedélyek mindenható felelőse, Kanoh Ghoya, aki a Zsidók Királyának szerette szólíttatni magát. A menekültek közül a legsötétebb időszakban csaknem ezren haltak meg a katonák által, az éhség vagy betegség következtében, bár a sanghaji körülmények még így is paradicsomnak számítottak a holokauszt európai rémtettei mellett. A japánok 1945. augusztus 15-én megadták magukat, ám a sanghaji gettót csak szeptember 3-án szabadították fel Csang Kaj-sek seregei. A felszabadulás utáni években elindult az európai zsidók visszaáramlása, mely különösen Izrael 1948-as megalakulása, illetve a kínai kommunista hatalomátvétel után gyorsult fel. 1951-ig majd’ 24 ezren hagyták el Sanghajt, zömük Izraelbe, az Egyesült Államokba, Ausztráliába és Kanadába, kis részük vissza Európába távozott. Kínában csak néhányan maradtak. Közülük a zsinagóga főépületében külön emeleten emlékeznek meg arról a három menekültről, akik a Kínai Kommunista Párthoz csatlakozva, főként orvosként töltöttek be központi szerepet Mao államának megszervezésében.

Utóvédharcok helyett – A kulturális szabadság ára

Publikálás dátuma
2019.12.29. 08:00

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Az indulatok és a sok esetben terméketlen viták helyett talán érdemes bizonyos távolságból szemlélni a jelenlegi kulturális változásokat vagy az azokat előlegező folyamatokat, mert így az állandó meglepődést, amit a 10 éve tartó kormányzati átalakítás kelt, magunk mögött hagyva a kultúra olyan szegmenseire láthatunk rá, melyeket a „kultúrharc” többnyire elfed. Barna Emília és Szarvas Márton kultúrszociológusokkal beszélgettünk.
Az új kulturális törvénytervezettel nem szimpatizálók Madách téri tüntetése idején sokan tették rá a Facebook-profiljukra a monoszkóp hátterű, „A kultúra nemzeti alap” feliratot. Hangzatos szlogen, de manapság sokan a társadalmi egység létezésében sem hisznek, pláne nem az igen heterogén kultúra közösségformáló erejében. A nemzeti színezet pedig szintén devalválódott nem kevés ideje. Mit érthetünk mégis magyar kulturális minimumon? Barna Emília: Az egyetemen a kultúraszociológia-kurzust is azzal kezdjük, hogy a kultúrának többféle lehetséges definíciója van. A hagyományosan értett meghatározás elsősorban a magas művészeteket foglalja magába, a kultúrpolitika jórészt ezzel foglalkozik. Ellenben a kulturális antropológusok, a szociológusok a sokkal tágabb értelemben vett fogalommal dolgoznak. E szerint a kultúra a mindennapi élet egészét magába foglalja, és ilyen értelemben annyiféle magyar kultúra létezik, amennyiféle közösség a társadalomban, és pontosan annyira egyenlőtlen, mint maga a magyar társadalom. Ezt az egyenlőtlenséget az iskolarendszer, az oktatáshoz, a művelődéshez való hozzáférés lehetőségei formálják igen erőteljesen. A különböző kulturális ízlések jól jellemeznek különböző társadalmi osztályokat. Ízlésszociológiai szempontból a legitim kultúrát az elit kulturális ízlése szabja meg – ennek elérése nem könnyű, a számukra művészi-kulturális értékkel bíró alkotások értelmezéséhez bizonyos kódok szükségesek, amiket egyrészt az otthoni szocializációval, másrészt az iskolai oktatás segítségével lehet elsajátítani. A legitim státust az biztosítja, hogy az alsóbb osztályok is elfogadják ezt az értékítéletet, noha nem fogyasztják az adott kulturális terméket. Tehát például az is kimagaslónak tartja Bartók zenéjét, aki maga nem szereti és nem is hallgatja, nem jár klasszikus zenei koncertekre, inkább lakodalmas muzsikát hallgat. Szarvas Márton: Érdekes jelenség – anomália – e téren a jelenlegi trash kultusz, amikor középosztálybeli, magas kulturális tőkével rendelkező fiatalok kisajátítják az elnyomott osztályok ízlésvilágát, zenéjét. Most globálisan nagy divat a gopnyik kultúra, ami a kelet-európai lakótelepi suhanc öltözködését és zenei ízlését részesíti előnyben. A használat révén az egyenlőtlenséget is kisajátítva, ám mégis más jelentéssel. B. E.: Korábban a rapzene kapcsán is hasonló mutatkozott, nem csak abban a közegben hallgatták előszeretettel, ahol megszületett. A fehér középosztálybeliek ezzel a nyitottságukat, a toleranciájukat nyilvánították ki a szegény, hátrányos közegbeli, eltérő etnikum sorsa, küzdelme iránt. Jól ismert ellentétpáros a magyar főváros és a vidék szembeállítás, ami a kulturális preferenciákat is meghatározza. Él még ez a megkülönböztetés a nyugati, kozmopolita – és bűnös – Budapest és az organikus, echte magyar „minden, ami a fővároson kívül esik” között? Sz. M.: Jobbára kormánypolitikai szlogenként, hatalmi kijelentések szintjén továbbra is jelen van. Az októberi önkormányzati választások után ismét hallhattuk a „vörös Budapest”-et és a „mocskos Budapest”-et skandálni, szembeállítva az autentikus magyar faluval. A magyar kultúra XIX. század végi, XX. század eleji megteremtése, „megcsinálása” az etnikailag tiszta, kulturálisan homogén magyarság képére épült, noha nagyon is heterogén volt már akkor is. Ám a nagyon erős kultúrpolitikai misszió homogenizálta az akár egyik faluról a másikra változó szokású kulturális szigetek összességét, nemzetivé téve azokat. Alka­lomadtán erőszakos eszközökkel is, jó példa erre az elhíresült 1925-ös mezőkövesdi ragyogóégetés: a matyókat az autentikus ruhadíszítés megőrzésére kényszerítették, ezért az újonnan vásárolt és felvarrt „ragyogókat”, üveggyöngyöket, réz­recé­ket, flittereket levagdosták és teátrálisan máglyára dobták. Igen ám, de a kis falvakból az internet révén a „globális falu” kerületei lettek. A digitális kommunikáció elterjedése mennyire egyenlítette ki a kulturális különbségeket és a fogyasztást? B. E.: A világháló hozott ugyan változást, de a ’90-es évek végének, a 2000-es évek elejének digitális forradalmat vizionáló optimizmusával szemben ma már látjuk, hogy a technológia által hozzáférhetővé vált kulturális sokszínűséget nem feltétlen követte a fogyasztásuk. Mert a lehetőség tényleg adott ahhoz, hogy valaki egy zsákfaluban is megnézhesse a YouTube-on a legkiválóbb színházi előadásokat, a kérdés azonban az, tényleg megnézi-e. A tapasztalat azt mutatja, azok nézik meg, akik amúgy is színházba járók, nem pedig azok, akiknek nincs ilyen korábbi élményük. Ott, ahol nincs meg az otthoni kulturális szocializáció, ahol az oktatási rendszer nemhogy kiegyenlítené, hanem még inkább megerősíti a létező társadalmi egyenlőtlenségeket – és a magyar oktatási rendszer ezt teszi –, a gyerekek az interneten sem a magas kultúra termékeit keresik. Egyszóval az internet kulturális kiegyenlítő szerepe erősen korlátos. Az elmondottak alapján a kultúrpolitika és képviselői felelőssége hatalmas. A szerzőtársaikkal (Madár Mária és Nagy Kristóf) a közelmúltban publikált, Dinamikus hatalom – Kulturális termelés és politika Magyarországon 2010 után című tanulmányukban (Fordulat, 2019/2., 26. sz.) kifejtettek alapján is elég esetlegesnek, véletlenszerűnek, személyfüggőnek tűnik a jelenlegi kultúrmisszió – leginkább talán hatalompolitikai eszköznek. Vannak koncepciók, sikertörténetek, tényleges stratégiák az erőközpontosítás mellett? B. E.: Az esetlegességek leginkább abból adódnak, hogy a kulturális területeken nagyon erősen jelen vannak a patrónus-kliens, valamint az informális-személyes viszonyok. Ez nem NER-sajátosság, korábban is meghatározó volt. Az utóbbi 10 évben egymástól eltérő stratégiákat láttunk, amikben azért vannak közös pontok is. A képzőművészet és az irodalom terén a stratégia az eszté­tikai köntösbe bújtatott erős ideológia mentén létrehozott új intézményrendszer kiépítése volt – amelyek mellett párhuzamosan tovább él a korábbi liberális hegemónia (formális és informális) intézményrendszere is. Mi emellett a kulturális közmunkások helyzetét, illetve a hazai populáris zenét, a zeneipart vizsgáltuk. Az utóbbi olyan ágazat, amely (a filmiparhoz hasonlóan) a piacról is meg tud élni, így a szimbolikus mellett a gazdasági tétek is nagyok. A zeneiparban döntő változást hozott az állami támogatás megjelenése, ilyen korábban számottevően nem létezett: a Hangfoglaló Program átfogja a zenei örökségtől a zenei exportig majdnem a teljes spektrumot. Sokszínű, erőteljesen nyugat-európai irányvonalakat követő programokat visznek – ugyanakkor érthetetlen ambivalencia, hogy mindeközben az általuk felkarolt, támogatott alkotókat a szintén állami Petőfi rádió néhány kivételtől eltekintve nem játssza. Nincs koherencia, nincs összehangolódás a stratégiákban. Most pedig, az NKA esetleges megszüntetésével az sem biztos, megmarad-e a Hangfoglaló. Sz. M.: Nem érdemes ideológiai intenciót sejteni minden stratégia mögött, mert ettől függetlenül is előbb-utóbb létrejönnek olyan alkotások, projektek, amik végül hegemónná válhatnak. Hogy a Magyar Művészeti Akadémia nem termel folyamatosan koherensen jobboldali produktumokat, attól még eközben létrehozza azt az elképzelést, hogy milyen legyen a nemzeti képzőművészet, esztétika (közkeletűen mondjuk: hátrafelé nyilazós). Ennek egyik eszköze, hogy integrálja az értelmiségiek, a művészek, a kulturális munkások egy részét, a másik pedig, hogy létrehoz újakat. Másfelől az intézményi-hatalmi mechanizmus fontos szereplővé avathat korábban perifériális résztvevőket. Például a Turay Ida Színházat, amit minden vidéki közművelődési intézménynek kvázi kötelező elhívnia, így az amúgy is túltolt állami támogatás mellé még rájön a vidéki dominancia. Ez a dominánssá válás nem ideologikus, tudatos tervezés eredménye, hanem inkább hatalmi játszmáké, és ettől még a végeredmény egyáltalán nem illegitim.
Megváltozhat-e az egész kulturális tér és esztétikai felfogás a hatalmi eszköztár, a támogatásokkal a perifériáról a centrumba segítés által? B. E.: A zenét vizsgálva azt látom, igen. Olyan zenekarok, amelyek korábban a szélsőségesebb, szubkulturális nemzeti rockhoz tartoztak, ma ott vannak minden falunapon, és akiknek a fentebb említett módon korlátozott a hozzáférésük a kulturális termékekhez, velük találkoznak elsősorban. Az Ismerős Arcok Nélküled című dalát iskolai ünnepélyeken, lakodalmakon játsszák, s e különféle kontextusok miatt legitimálódott, mainstreamesedett a zenekar is. Többen értékelik ma már úgy, hogy a központosítás mindent felülír, a függőség a lényeg, azon belül aztán lehet elit és ellenzéki kultúra, a haszon már a NER-nél jelentkezik. B. E.: Demeter Szilárd pozícióját látva, úgy tűnik, ez az irány: a teljes inkorporáció. Sz. M.: A filmiparban már meg is történt. A piacosítás, a menedzseri szempont érvényesítése azt eredményezte, hogy ideológiailag nem annyira karakteres, inkább fesztivál- vagy közönségfilmek jelentek meg, amik nagy eséllyel nagy fesztiválsikereket vagy jelentős bevételt hoznak. Ez a durván piacvezérelt kulturális termelési szemlélet, ami a nézőszámokat nézi és a bevétel növelésében érdekelt, a kultúrát közjóként, a társadalmi egyenlőtlenségek kisimításában közreműködőként előirányzó felfogás szerint nem jó. Azon túl, hogy extrém versenyhelyzetet teremt, és emiatt leszűkíti a kulturális termékek előállítóinak a létszámát. Ugyanakkor sokan állítják, jobban működő filmfinanszírozási rendszer jött létre a korábbinál, ami főként liberális öregurak barátságára épült. Személyes ismeretség nélkül nehéz volt labdába rúgni. B. E.: Fontos hangsúlyozni, és eddig erről kevés szó esett – ez a félperifériális és történeti sajátossá­gaink miatt nálunk amúgy is kevésbé tematizálódik –, hogy a kulturális alkotás szabadsága nemcsak az államtól való függőség mentén fogalmazódhat meg, hanem a piaci-kapitalista logikától való függetlenséget is jelentheti. A kulturális munka szempontjából Nyugaton (is) ez a meghatározó valóság, és így is tematizálódik: az Egyesült Királyságban például a ’80-as évektől kezdődően, a kulturális termelők jelentős mértékben önmaguk menedzselésére kényszerültek, és egzisztenciálisan nagyon is kitettek a gazdasági folyamatoknak. Végül is nem ördögtől való az állami támogatás elfogadása, különösen olyan kis piacon, mint a magyar. De mennyire érvényesül e téren a „vállalati logika”, azaz ellentétezésként mi az, ami elvárható: lojalitás, kritikamentesség, öncenzúra? B. E.: Nem törvényszerű, az állami támogatás nem jelenti feltétlenül az erős ideológiai önkontrollt. Sz. M.: Szerintem sem szükségszerű. A lengyeleknél a rendszerváltást követően például sikertörténet volt a kevésbé centralizált, regionális újraelosztó kulturális rendszer. Azóta azonban sok víz lefolyt a Visztulán, ahogy a Dunán is. Az elmúlt 10 évben egyre fogyatkoznak az átalakítások ellen tiltakozók, s ezzel arányosan nő az idomulók száma. Szél ellen nem érdemes…? Sz. M.: A képzőművészek kezdetben nagyon erős bojkottal válaszoltak, nem pályáztak, nem töltöttek be állást az új rezsimben, ám idővel egyre inkább felszívta őket az új intézményrendszer. A megélhetés ezt követelte, másrészt rájöttek, ezt nem lehet kibekkelni, valahogy be kell tagozódni. Csak az a réteg engedheti meg magának továbbra is a bojkottot, amelyik jobban hozzáfér nemzetközi forrásokhoz. Az OFF-Biennálé Budapest pél­dául karakteres politikai művészetet tud csinálni a függetlensége miatt, és azért, mert a stáb tagjai nem állami intézményekben dolgoznak, így nagyobb az autonómiájuk a politikai véleménynyilvánításhoz. De a többség a túlélés érdekében „intézményesült”, aki pedig mégsem akart vagy tudott inkorporálódni a rezsim által, az főleg stockfotókat és -videókat (illusztrációs adatbázis – a szerk.) válogat. Az igazodás, az idomulás, a korrumpálódás – akár az állami ideológiához, akár a piachoz – megöli a művészetet, állítják nem kevesen. Valóban így van? B. E.: Objektíven ez nem megítélhető. Az alkotók a presztízsüket bizonyos értelemben elveszítik azzal, hogy „eladták magukat”, de a stigmatizációjuk attól függ, milyen auto­nómiakoncepciók élnek az adott kulturális közegben. Sz. M.: Pontosan, a fogyasztók és a kanonizálást végző szakértői közeg fogalomhasználatától függ a művészetük érték(elés)e. A mexikói kommunista festő, Diego Rivera freskójára a New York-i Rockefeller Centerben például elismert művészeti alkotásként tekintenek. A teljesen független és ellenzéki ethosszal rendelkező magyar neoavantgardista festői kör képei ma milliókért kelnek el, ennek az ethosznak a nyomán. Miközben az anyagi biztonságuk részben a szocialista államtól származott, ugyanúgy adtak be kiállításra képeket a Műcsarnoknak, mint más festőtársaik. A megélhetés miatt mindenki mindig köt valamilyen kompromisszumot. S ha mégsem, milyen utak maradtak járhatók? Sz. M.: Ma mindenkinek nehezebb a dolga, mint a késő Kádár-korban, a ’80-as években, mert ez nem egy jóléti állam. Az ellenállás, egy ellenkultúra létrehozása akkor mindenképp könnyebb volt, mert olyan szintű anyagi fenyegetettség, mint most, nem volt. Itt és most nem muszáj mindenkinek túlélnie, aki nem keres pénzt, könnyen az utcára kerül. A tanulmányunk konklúziója is az, hogy nem egy, a ’90-es években rosszul felépített intézményrendszert (NKA) kéne siratni, hanem itt az ideje elkezdeni azon gondolkodni, hogyan lehetne egy jól működőt kialakítani. Nem utóvédharcra van szükség, a kormányzati lebontáson-határátlépéseken való folytonos meglepődésre, hiszen 2011 óta zajlik a kultúra egyes területeinek átalakítása. B. E.: Az alternatív infrastruktúrák, intézményrendszerek, terek építéséhez viszont érdemes és szükséges végiggondolni, hogyan lesznek ezek kivitelezhetőek és fenntarthatóak. Nemcsak esztétikai-kulturális viszonyokról kell eszmét cserélni, hanem éppen azokról a társadalmi-gazdasági szintű feltételekről és lehetőségekről is, amiket a kulturális viták rendszerint elfednek.

Barna Emília

szociológus, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Szociológia és Kommunikáció Tanszékének adjunktusa, a Kulturális iparágak MA szakirány vezetője. Fő kutatási területei a zeneszociológia, a zeneipar és a technológia összefüggései, a zeneipar és zenei színterek genderviszonyai, valamint a kulturális munka. A Helyzet Műhely (Társadalomtudományi műhely kelet-európai pozíciókról) tagja.

Szarvas Márton

szociológus, a CEU doktori hallgatója, a Helyzet Műhely tagja. A közművelődési intézményrendszer átalakulásán keresztül az állam kultúratermelő szerepét vizsgálja a rendszerváltás utáni Magyarországon.

Szerző