Célponttá válunk

Publikálás dátuma
2019.12.23. 20:19

Fotó: Pavel Bogolepov / Népszava
Bocsárdi László vitte színre a Tartuffe című darabot a Katona József Színházban, a díszlet, a jelmez és a színészi játék is messze átlagon felüli.
Fekete Ernő, mint Pernellné megáll a színen és valami azonnal megtörténik. A színész Orgon anyját játssza valószínűtlen jelmezben mégis önazonosan. A családon belüli terroristát alakítja, aki mindenkit sakkban tart, de az egész nem szól másról, mint magáról. Ő a főnök, ő mondja meg a tutit, igaz már rég nem figyel rá senki, de eltűrik a szónoklatát. Bocsárdi László rendezésében több a telitalálat. Kali Ágnessel készítettek egy több szempontból izgalmas szövegkönyvet. A figurák arányai például nagyon működnek. Cleante Orgon sógora elég fontos szerephez jut és Keresztes Tamás, mint Tartuffe csaknem egy óra után jön be a színpadra. De még mielőtt róla beszélünk, fontos megemlíteni Bartha József fémes, jéghideg díszletét a keresztet formáló többrétegű ajtóval, Cs. Kiss Zsuzsanna tényleg műalkotássá váló jelmezeit és Bocsárdi Magor zörejekből, effektekből építkező zenéjét. Nagyszerű tehát az alkotói stáb, Bocsárdi László rendezése pedig erősen színészközpontú. Keresztes Tamás Tartuffe-je nagyon figyel, még a homlokán is van egy harmadik szeme. Nem lehet átvágni, elvileg. De aztán történik vele valami, amikor kikapcsol, kiesik a szerepéből, kvázi bekattan. És ez lesz a veszte. Keresztes tényleg a zenéből, mozgásokból rakja össze Tartuffe-öt. Egészen felkavaró amit művel a színpadon. És ez igaz a többekre is. Ónodi Eszter Elmiraként képes csapdába csalni, de ehhez valóban be kell vetnie mindent. Máté Gábor Orgonjából szinte árad a vakhit. Az ő mozgása is elképesztő, leképezi azt, hogy márpedig mindenáron hinni szeretne. Még akkor is, ha már rég kiderült, hogy csúnyán hülyének nézik. A nézőtér első sorából bámulja végig, hogy Tartuffe hogyan teszi csaknem magáévá a feleségét. Egy darabig még közre is működik az akcióban. A mozdulatok rendkívül kifejezők. Már túl későn hiszi el azt, amit a saját szemével is kénytelen látni. Ez azért elég ismerős manapság. Az előadás vége is szimbolikus. Borbély Alexandra először Lojális úrként, majd Rendőrhadnagyként lép színre. Utóbbi előtt mindenki térdre ereszkedik, hallgatják őt, majd ő elégedetten közös szelfit készít az alattvalókkal. Ígér és szelfizik. Nagy bizakodásra semmi ok nincs. A fenyegetettség és célponttá válás folyamatosan benne van a levegőben. Bárki jön, az eszközök mit sem változnak. Infó: Moliere Tartuffe Katona József Színház Rendező: Bocsárdi László 
Szerző
Frissítve: 2019.12.24. 16:29

Vallomások és szakmai titkok

Publikálás dátuma
2019.12.23. 20:17
A zseniális muzsikus Miles Devis mindvégig hiteles tudott maradni
Fotó: BERTRAND GUAY / AFP
Az év összefoglaló kulturális sorozatának második részében a jazz kerül a fókuszba. Kérdéseinket a műfaj ismert személyiségeinek tettük fel.
Milyen új mű, előadás volt 2019-ben műfajtörténeti jelentőségű, itthon és/vagy külföldön? Borbély Mihály, Kossuth- és Liszt-díjas szaxofonos, klarinétos, zeneszerző, a Zeneakadémia tanára: Számomra Stanley Nelson dokumentumfilmje, a Miles Davis: Birth of the Cool volt az év egyik legfontosabb élménye. Az afroamerikai kultúra és történelem avatott ismerőjének ez az alkotása amellett, hogy hitelesen mutatja be a zseniális muzsikust és embert, őszintesége, olykor humoros, máskor szívszorító pillanatai révén ragadott magával. Miles egykori társainak (muzsikusok, producerek, gyerekkori barátok, szomszédok, barátnők, feleségek) vallomásai, őszinte emberi megnyilvánulásai, szakmai titkok, ritka dokumentumok, fotók, filmfelvételek, s persze a mindvégig fel-felhangzó csodálatos zenék tették varázslatossá a filmet. László Attila, Liszt-díjas jazzgitáros, zeneszerző, a Zeneakadémia tanára: Szerintem idehaza műfajtörténeti jelentőségű előadás volt a Gary Willis – Borlai Gergő Project koncertje, amit Llibert Fortuny és Szebényi Dániel közreműködésével adtak idén novemberben, a Budapest Jazz Clubban. Olyan korszerű és eredeti zenei megoldásokkal találkozhattunk nagyon magas szinten, amit csak ettől a formációtól hallhatott a hazai közönség. A külföldön viharos gyorsasággal világkarriert befutott dobosunk, Borlai Gergő és az évtizedek óta ikonikus basszusgitárosként számon tartott Garry Willis tartották kezükben a zenei szálakat. A jazz legjobb hagyományai találkoztak egy nagyon feszes, modern groove-os ritmusjátékkal, a szólisták improvizációi pedig mindig tudtak az „egészről”, nem csak saját mondanivalójukkal foglalkoztak. Egy olyan „ceremóniamester” lépett elő szólistaként Llibert Fortuny személyében, aki az éneklést, scattelést, zenei effektusokat, szaxofonozást olyan szabadon és organikusan használta a zenei alapokhoz, hogy hasonló érzésünk támadhatott, mint amikor Frank Zappa szárnyaló felvételeit hallgatjuk. A külföldi koncertéletben izgalmas utat választott Quincy Jones, aki a közelmúltban adott világkörüli turnéján eredeti zenei interaktivitást hozott létre. Az adott város, ország szimfonikus zenekarainak, big bandjeinek és szólistáinak közreműködésével különböző neves amerikai világsztárok léptek fel, Quincy zenéit közösen előadva. Nem world music, mégis az lett belőle… A külföldi mezőnyben sokszínű, virtuóz, fiatal előadóként lépett elő a multiinstrumentalista Jacob Collier, aki a műfaj többféle új arcát képes megmutatni. Minden hangversenye a kreativitás dícsérete. Ezt a közönség Budapesten, a Müpában adott koncertjén is megtapasztalhatta. Megint más, újfajta zenei jelenség Cory Henry billentyűs-orgonista, aki a hagyományos jazz, gospel elemeket annyira modernül és bensőségesen használja, hogy ez a sokszínűség egészen új értelmet ad zenéjének. Sok követője, rajongója van, utat mutat a hagyományos, elmélyült jazz irányából is a mai korszerű megszólalás felé. A jazz-zenének az évtizedek alatt kialakult, tradicionális vagy modern értékeit gazdagító része is folyamatosan fejlődik. A mai kommunikáció eszközeivel az előadók új munkáit egyszerűen nyomon lehet követni. Herbie Hancock vagy John Scofield zenei felvételeit, workshopjait pl. hosszú ideje szinte naprakészen meg lehet találni az interneten. A zenetanulásra és a zenei példaképek stílusának tanulmányozására sok újfajta digitális lehetőség is van. Ezekkel a tapasztalatok szerint bátran élnek is a tanulni vágyók. Sokszor újfajta „népművészetként” használnak zenei eszközöket – különböző szinteken.
László Attila
Fotó: Déri Miklós
Lukács Miklós, Magyar Örökség-díjas cimbalomművész, a Rajkó–Talentum Tánc- és Zeneművészeti Iskola tanára: Ebben az évben sok új impulzust kaptam, de ha egyetlen dolgot kell kiemelnem, akkor a hangszeremre szeretnék fókuszálni. Sikerült megrendeznünk augusztusban az I. BMC Nemzetközi Cimbalomversenyt, aminek megálmodója voltam. Nagy sikere és visszhangja volt a versenynek, sokan jelentkeztek itthonról és külföldről, minden este telt házas koncertek zajlottak. Igazi ünnep volt ez a hét a cimbalom számára – köszönet érte Gőz Lászlónak és a BMC munkatársainak.  Mi hiányzott? Mi lehetett volna jobb, sikeresebb a jazzéletben? Borbély Mihály: Számomra igen mozgalmas, és ezzel együtt sikeres is volt az elmúlt év, s úgy látom, jó néhány, szintén tevékeny kollégám hasonlóan tekinthet vissza 2019-re. Ugyanakkor a magyar jazz külföldi menedzselése messze elmarad a színvonalát megilletőtől, e tekintetben igen lassan haladunk, nagyon sok a tennivaló. László Attila: A hazai jazz-zenészek közül sokan képesek simán bekapcsolódni – a klasszikus zenéhez hasonlóan – a műfaj nemzetközi vérkeringésébe. Ezt nagy sikernek tartom, nyilván köze van hozzá a műfaj évtizedek óta tartó színvonalas itthoni oktatásának is. Hiányolom, hogy kiemelkedő produkciók mögé odaálljanak olyan profi szervezők, akiknek megvannak a megfelelő külföldi kapcsolatai is, és onnan már csak egy lépés összehozni azt a nemzetközi „összjátékot”, amire ez a műfaj igazán alkalmas. Idehaza pedig a valódi dramaturgiával megáldott jazz-produkciókat hiányolom néha, amik formai megoldásaikkal is lekötik hallgatóik figyelmét. Lukács Miklós: Számomra semmi nem hiányzott, igazán sikeres évet tudhatok magam mögött.  Mi volt az, ami erős érzelmeket váltott ki ebben az évben a jazz műfajában? Borbély Mihály: Elkeserített, hogy idén milyen kevés jazzmuzsikus kapott állami díjat. Oláh Kálmán Erkel-díjáról tudok, s azt hiszem mindenki számára vitán felül áll, hogy megérdemelte. A 2018-ban alapított Máté Péter-díj körül kialakult szakmai vita mutatta, hogy az – noha kiírása szerint a könnyűzene és a jazz területén tevékenykedő muzsikusok elismerésére jött létre – nem helyettesíti az önálló műfaji elismerést. A tavalyi három díjazott között Berki Tamás képviselte műfajunkat (ugyancsak nagyon megérdemelten), ám ebben az évben az eredeti terveket messze felülhaladó hét (!) díjazott közé egyetlen jazzművész sem került. Ez nagyon is elgondolkodtató, s jelzi: a muzsikusok, illetve a szakmai szervezetek még mindig nem képesek azt az összetartozást és érdekérvényesítést képviselni, ami egyébként ennek a műfajnak elemi sajátossága. Egymásra figyelés, alázat, együttműködés – épp ezek jellemzik leginkább a színpadon álló jazzmuzsikusokat, s épp ezen tulajdonságaik lehetnének példaértékűek a társadalom számára is. Nos, úgy tűnik, sajnos épp ránk nem jellemzőek ezek a hétköznapokban és azokban a helyzetekben, amelyek a jazz jelene és jövője szempontjából oly fontosak lennének.
Borbély Mihály
Fotó: Perger László
László Attila: Minden évben van a műfajban, aki távozik és aki érkezik. Idén Dave Samuels vibrafonos vagy Michel Legrand zeneszerző halála a jazz-zenészeket, -rajongókat megérintette. John Coltrane: Blue World című újonnan megtalált felvétele, melyet a korszakalkotó szaxofonos 1964-ben vett fel, és nemrég kiadták egy lemezen, nagy örömet szerzett sok jazzrajongónak. Érkeznek évről-évre az új átütő tehetségek, erős érzelmeket kiváltva nagyobb és kisebb színpadokon. Jazz-zongoristákban pl. mi, magyarok nagyon jól állunk… A jazz – ez a kreatív, ritmikus műfaj – mindig képes megújulni és új lendületet adni a dolgoknak. Ahogy szakkifejezéssel mondani szokták: „van drive…!” Lukács Miklós: Aki követi a pályámat, az látja, hogy nagyon sokat játszom a világ számos részén, sokféle zenekar tagjaként vagy vendégművészként. Így nagyon különböző muzsikusokkal tudok találkozni, beszélgetni. Ez áldás, mivel pontosan látom és megtapasztalom, hogy mi zajlik jelenleg a jazz nemzetközi vérkeringésében. Ilyenkor tudok hinni a jövőben és feltöltődöm. Ez az öröm és a lelkesedés forrása. Bánat nem volt, dühítő jelenség akadt egy pár, de azokat egy idő után elengedem. Ami viszont érdekes, hogy ezeknek túlnyomórészt magyar vonatkozása volt...
Témák
Jazz körkép
Frissítve: 2019.12.24. 06:31

Szenvedélyesség és éleslátás

Publikálás dátuma
2019.12.23. 12:30

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
Jelentős, ám hazánkban kevésbé ismert magyar származású fotográfusok életművével ismerkedhetünk meg az Au Revoir! című kiállításon.
Különleges látásmóddal bíró, de még felfedezésre váró, magyar származású fotográfusok életművébe is bepillanthatunk a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumban olyan világhírű alkotók munkái mellett, mint André Kertész, Brassaï, Robert Capa, vagy Lucien Hervé. Az Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban című nemzetközi fotókiállítás kizárólag korabeli nyomatokat mutat be az 1920-as évektől napjainkig Franciaországban alkotó művészektől. A tárlatot a kurátorok, Cserba Júlia és Cseh Gabriella több hónapig tartó párizsi és vidéki kutatómunkája, valamint 2018-ban azonos címmel megjelent kötete előzte meg. A válogatás harmincegy művészt és több mint kétszáz művet mutat be, beszámol a magyar fotográfusok francia fotóművészetre, egymásra gyakorolt hatásáról is.
A tárlaton láthatók Paul Almasy (Almásy Gross Pál) Angolában, Mexikóban, Peruban készült felvételei is, amelyekről egyértelművé válik, mit értett alkotójuk azon, hogy nem fotóművésznek, hanem újságírónak tartja magát. Érdemes alaposabban megfigyelni Ervin Marton (Preisz Ervin) portréit, a kísérletező Alain Fleischer egyes munkáit, Francois Kollar (Kollár Ferenc) nem mindennapi képeit is. A válogatás további különlegessége: három, nemrégiben előkerült, mintegy százéves Kertész-fotóval is most találkozhat először a közönség. Figyelemre méltó Cseh Gabriella kurátor Enteriőrtörténetek című sorozata is: az alkotó a ma már nem élő fotóművészek lakásait felkutatva azok jelenlegi állapotáról (esetenként lakóiról is) készített képeket.
A kiállítás azokra a női fotográfusokra is ráirányítja a figyelmünket, akikre kevesebb fény vetül. Helyet kapott többek között Rogi André (Klein Rózsa) néhány felvétele, aki férjétől, André Kertésztől tanulta a fotográfia alapjait, ám később már ő is fotóleckéket adott. Képeiről is tükröződő hitvallása: „soha ne fotózz le valamit, ami nem érdekel szenvedélyesen”. Nora Dumas (kelenföldi Telkes Nóra) hasonlóan komolyan vette a szenvedély kérdését: tíz éven át egy Párizs környéki kis faluban készített átütő erejű képeket. Reklám- és műtárgyfotók, csendéletek, aktok is kikerültek a kezéből, dolgozott a kiállításon szintén bemutatott Ergy Landau (Landau Erzsébet) asszisztenseként is.
A kontaktmásolatok, fekete-fehér portrék, tájképek, csendéletek és mozgalmas életpillanatok között bolyongva zsenialitásról és éleslátásról árulkodó kompozíciók kerülhetnek elénk. A kiállítás felhívja a figyelmet: számos csendben tevékenykedő alkotó, lezárult művészi életút vár még felfedezésre. Infó: Au Revoir! Magyar származású fotográfusok Franciaországban Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeum, január 5-ig Kurátor: Cserba Júlia és Cseh Gabriella
Szerző
Témák
fotográfia