Papp Sándor Zsigmond: Törölt évek

Megint lepergett egy év.

Ez az a pillanat, amikor emlékeztetnem kell magam a régi olasz (vagy provence-i?) mondásra, miszerint a felhörpintett pohárnyi borokat, az útravált szeretőket és az illanó éveket a bölcs ember nem számolja. Mert abból csak baj van. Keseredés és savanyodás, magunk elé eső üres tekintet. Csupa olyasmi, amit szőlős és napos vidékek nem nagyon ismernek. Az élet értelmének kétségbeesett firtatása kopár, hamar sötétedő, nyirkos helyek luxusa. Itt elég kinézni az ablakon, az örökzöld fákra és cserjékre, a sorakozó tőkékre vagy levendulákra, a nap révén feltámasztott ezer árnyalatra, és a válasz már kész is, mielőtt a kérdést megfogalmazhatták volna. Talán ezért sincs igazán mély, az emberi létezés alapjaira rákérdező, depresszív gondolkodója az effajta vidékeknek. Vajon merre kanyarodtak volna Schopenhauer, Nietzsche vagy Cioran gondolatai, ha provence-i szőlősgazda fiaként látnak napvilágot? Talán ők is ecsetet ragadnak, vagy megpróbálják egyetlen palackba belepréselni az élet esszenciáját. Talán Cioran bora ma már világmárka lenne. Bár olvasni őt sem utolsó szórakozás, de apránként kortyolgatni…

A leltárkészítés vágya az év utolsó napjain valahogy mindig rám zuhan. Kicsit féltékenyen pillanatok ilyenkor az ötéves Dusira, akinek kisebb gondja is nagyobb annál, hogy egymás mellé tegye a porladó napokat. Hogy méricskéljen. A gyermekkor utánozhatatlan ajándéka az örök jelen. A kimerevített pillanat. Semmi sem jelzi jobban a felnőttség kezdetét, mint amikor rádöbbenünk arra, hogy az idő tagolható, van múltunk és jövőnk, hogy aztán öregkorunkra megint egyetlen folyammá álljon össze az idő – csak akkor már a hátunk mögött. Amikor a jelen burka megreped, elillan a varázslat, máris tele leszünk számokkal, kétségbeesett kapaszkodókkal az idő síkos felületén. Mindenre lesz szavunk és mértékegységünk. És egyre hangosabbak és vidámabbak vagyunk szilveszterkor, hogy a számokat, a pergő idő árnyait elűzzük valahogy.

Ilyenkor én is megbolondulok kissé. A minap például egy ismerős törölt a közösségi oldalon. Megérdemeltem. Én elvből nem törlök senkit amúgy, nagyon szélsőséges dolgot kellene posztolnia valakinek ahhoz, hogy ez a lehetőség felmerüljön bennem. Ha már liberális az ember, akkor viselje el a világot. Emellett viszont nem tudtam elmenni. Hülye mém volt, egy jéghegy (Iceberg) mellett a svéd aktivistalány, Thunberg arcképe „úszott” a tengeren, csak a kislány „jéghegyét” Soros jégbe fagyott portréja egészítette ki a víz felszíne alatt. A posztoló pedig meg is erősítette az üzenetet: mindig a sunyi jéghegyek láthatatlan részére kell figyelni, mert az jelenti az igazi veszélyt. Az egész olyan mérhetetlenül ízléstelen volt, hogy nem bírtam ki, kommentben odaírtam, hogy lám, az emberi ostobaság most sem ismert sem mértéket, sem határokat. Aztán valaki „kinyomozta”, hogy valamikor a Népszabiban dolgoztam, erre aztán gőzerővel beindult a hívek között a komcsizás és minden ami vele jár. Erre én gratuláltam az egymást alulmúló folyamhoz, s a végére odabiggyesztettem, hiszen olyan remekül elszórakoztatták magukat, hogy: Ez jó mulatság, férfi munka volt! Nem tudom, hogy Vörösmarty dühítette fel őket vagy a pikírt gratulációm, de végül töröltek.

Talán most is szó nélkül kellett volna hagynom. A közösségi oldalak amúgy sem az árnyalt vélemények törzshelyei. Ám a mostani tömény boomerség, amelyet csipetnyi antiszemitizmussal, sok-sok burkolt(?) gyűlölettel és félelmetes közönnyel itattak át, egyszerűen kihozta belőlem az ördögöt. Most, amikor legszívesebben minden nap bocsánatot kérnék a gyerektől, amiért veszélybe sodortuk a jövőjét, amiért visszafordíthatatlanná tettük a klímaváltozást, már rég a jobbik eszünket kellene előkaparnunk valahonnan, és nem ezt sehová nem vezető kajánkodást. Amely „libsi” hisztinek szeretné beállítani azt, ami már a nyakunkon van.

Persze magam is tudom, hogy az emberi butaság állandó együttható az emberiség életében, csak a mai világ sokkal inkább képes megjeleníteni a hol névtelen, hol büszke öntudattal kommentelők révén. Képzeljék csak el, milyen lenne, ha elolvashatnánk a nyilas korszak házmester-hozzászólásait Szálasi egy-egy posztja alatt. Ha „tiszta forrásból” tájékozódva látnánk a „magyarság” példás lealacsonyodását, szellemi és lelkiismereti csődjét, és nem az írókra hagyatkoznánk. Bár Zoltán Gábor Orgiája és Szomszédja (hozzácsapva Závada Egy piaci nap című regényét) így is épp elég kiábrándító olvasmány: a tényeket nem tompítja a fantázia.

Csak abban bízhatunk, amitől mások félnek. Sokan felhívták már a figyelmet arra, hogy a XXI. századot nehéz lesz rekonstruálni az utókornak (már ha lesz), mert nem marad utánunk levél, fénykép, feljegyzés. Minden virtuális. És egy nap majd kiürül a mindent tároló szerver. De így talán eltűnnek majd a rövidlátásaink, hétköznapi migránsozásaink, gyűlöleteink is. Állhatunk majd a hősök makulátlan dicsfényében az unokáink előtt. Rajtunk nem múlt. Mi bezzeg mindent megtettük. Minden nap lájkoltuk Thunberg akcióit. Csak hát a történelem (és a természet) sötét erői minket is elsodortak.

Tisztára mosott, boldog új évet mindenkinek!