Ha kitakaríthatná Montpellier főterét, sokkal jobban érezné magát.
Valami ilyesmire lyukadtunk ki a nejemmel, amikor átbeszéltük, hogy miért telepedett rá valami furcsa, nyúlós rosszkedv, miért nem megy ki többet sétálni a városba. Mielőtt mérhetetlen sznobizmussal vádolnának minket, akiknek már Montpellier is méltóságukon aluli, elárulom, hogy a tisztaságmániát nem szabad félvállról venni. Nem azt mondom, hogy betegség lenne, mint az anorexia vagy a rövidlátás, és még csak nem is fóbia, hogy kesztyűben étkezzen, mert nem hajlandó hozzáérni semmihez, viszont messze esik az egészséges vállrándítástól is. Bennem például fel sem merül, hogy fertőtleníteni kellene a kibérelt lakás zuhanykabinját, ő viszont amíg ezt meg nem csinálja, papucsban tusol. És ő az, aki otthon csak akkor nyugodt, ha egy órát még utána takaríthat a nem kevés pénzért dolgozó takarítónőnek, mert az a gondosság nem az igazi. (Lásd még: a zsoldos sem védi teljes szívvel az idegen ország földjét.) Például az idegen takarítónő „csak” végigtörli a csapokat, a nejem viszont fogkefével szedi le a kényesebb részeken a vízkövet. Csillog-villog is nálunk minden, mint – apám kedvenc hasonlatával élve – Salamon töke.
A végeredmény szempontjából ez egészen felemelő tud lenni, hiszen ki ne szeretne tiszta lakásban élni, ám az idáig vezető út sok porszívózással van kiverve. Nálunk például a nedves kéztörlő az alapfelszerelés része, ha tíz dolgot vihetnénk magunkkal az űrbe, akkor abból öt csomag ez lenne. Kisgyermek mellett, aki tudvalevően sok kosszal és folttal jár, a kéztörlő tényleg nélkülözhetetlen, gyors és praktikus, és így a püré nem szárad rá a lámpabúrára, csakhogy a nejem az alkalmazási kört már rég kiterjesztette rám is, az éppen aktuális lakásra és összes tartozékára is. Ontológiailag az a tárgy, amit nem lehet letörölni, igazából nem is létezik, megtagadjuk tőle ezt a jogot. Vagy ha mégis, hát akkor az ördög műve. A Jóisten csak a könnyen takarítható dolgokat szereti. Igazából nem is értem, hogyan maradhatott ki ez a tétel az Ószövetségből.
Ezek után már érthető, hogy neki tűnt fel, hogy szép-szép ez a Montpellier, gyönyörű a kivilágítás, a girlandok miatt fényárban úszó sétálóutca, de a főtéren a burkolat, főként a gyorsétterem körül, bizony igencsak sok kívánnivalót hagy maga után. Konkrétan retkes, foltos, alig látni az eredeti színt. És láttam a tekintetén, hogy ha most átadnák neki a helyi – amúgy jól láthatóan dolgozó – takarítóvállalat irányítását vagy kábé kétszáz tettre kész jelentkezőt, akkor holnapra a járda is úgy csillogna, ahogy nálunk a csap. És az eldugottabb sikátorok is ledobnák magukról azt a piszkos sárga árnyalatot, amivel az évek sajátos patinaként bevonták.
Nem tagadom, az a paradicsomi állapot, ami Provence falvait és vidékeit övezi, a nagyobb városokban már nem köszön vissza maradéktalanul. Talán a régió egykori fővárosát, Aix-en-Provence-t kivéve. Ám az egy kimondottan burzsuj hely, ahogy vendéglátóink némi büszkeséggel elárulták, a helyi ingatlanárak Párizséval vetekednek. A kis ékszerdobozban például elektromos, vadi új (vagy csak szépen karbantartott) járművekkel mentünk be a központba, Montpellier kissé lepukkant buszparkja e tekintetben is éles kontrasztot jelentett. (A virágos és mindenféle színűre pingált villamosok viszont már kifejezetten üdítően hatottak.) És bizony Avignonra is ráfért volna egy kis gondosság a vidéket jellemző pedantériából, ám ott – még a várfallal körülvett belváros (város a városban) sikátorait is amolyan olaszos nemtörődömség jellemezte. Mintha azt gondolnák, hogy a történelem, a megállt idő jótékonyan elfedi a jelen szemetességét.
Ám ők nem számoltak a nejemmel. Sokkal inkább olyanokkal, mint én, akit már három égősorral és egy katedrálissal is meg lehet venni. Montpellier ráadásul bennem a hőn szeretett Kolozsvárra rímel meredek utcáival, dimbes-dombosságával és a főtéri De Gaulle-fasorral, amely egy csodás kis parkot szel át, és minduntalan a Sétateret juttatta eszembe. Szóval én leginkább a múltamban bolyongtam, arra fényképeztem rá a kanyargó utcákat, a karácsonyi forgatagot, a francia bohémságot, amely nem akar törődni a sarokba gurult üres palackokkal.
De én másért is a szívembe zártam a régiót. Okcitánia egyrészt megbújik a sztárolt Provence árnyékában, holott mind természeti csodákban, mind az építészeti örökséget tekintve felveszi vele a versenyt. Elég ha csak Európa legnagyobb középkori várára, a Carcassone-i La Cité-re gondolunk, amelynek falai csodás kis városkát vesznek körül, ahol minimális odafigyeléssel bármikor leforgathatnának egy kosztümös filmet. És a gótika! Annyira áthatja a vidéket, hogy nem győzik felújítani és rendben tartani minden nyomát, így néhány épületet kénytelenek elhanyagolni – ahogy erre fel is hívták a figyelmünket. Egy biztos, hogy a La Cité-ben található Saint Nazaire-bazilika rózsa- és ólomüvegablakai minden mai girlandot két vállra fektetnek, és olyan ünnepélyességet és méltóságot kölcsönöznek a templomnak, amilyenre egyetlen díszkivilágítás sem képes.
Persze a kinti falakat azért egy kicsit lesúrolhatták volna.
