Körfüggöny vagy vérplazma?

Csináljunk színházat címmel indított új beszélgetéssorozatot a Magyar Színházi Társaság. A házigazda Csizmadia Tibor első vendégei Spiró György és Székely Gábor voltak, akik vezettek színházat a hetvenes-nyolcvanas években. Szó volt a fenntartóval való kapcsolatról és a cenzúráról is.

Pogány Judit nemrég azt mondta, hogy őt, ami most történik a hazai színházi életben, a hetvenes évekre emlékezteti. Ez a megállapítás volt a kiindulópontja annak a beszélgetésnek, amelyet a Magyar Színházi Társaság szervezett hétfőn a FUGA - Budapesti Építészeti Központban. Egykori színházi igazgatók ültek egymás mellett. Különböző időszakban ugyan, de mindhárman vezettek színházat. Székely Gábor a hetvenes években Szolnokon, később Budapesten is. Spiró György a kilencvenes években szintén Szolnokon, Csizmadia Tibor pedig a kétezres években Egerben. De vissza a hetvenes-nyolcvanas évekhez.

Spiró György elmesélte, hogy voltak olyan darabok, amelyekért nagyon meg kellett küzdeni, ezek közé tartoztak Weöres Sándor művei.

- 1980-ban az összes magyar kortárs írót betiltották – idézte fel Spiró az egészen groteszknek tűnő történetet. - Egy miniszterhelyettestől próbáltam levélben magyarázatot kérni, hónapok teltek el, aztán jött a válasz, hogy szó nincs róla, közben majdnem egy egész évad telt el, hogy nem játszottak kortárs magyar darabot, de még Tandori Dezső is rajta volt a listán, akinek a műveit nem is akarta senki sem színpadra tűzni. Aztán a következő évadra már helyre állt a rend.

Székely Gábor két szolnoki esetről számolt be, amikor el kellett állni a bemutatótól, az egyik A velencei kalmár volt, amelyben a főszerepet Major Tamás játszotta volna, a másik pedig Erdman Az öngyilkos című darabja. Még a Szovjet Irodalmi Akadémiának is írtak levelet az utóbbi ügyben, erre azt a választ kapták, hogy ez a darab nem is létezik. Nem is lett belőle bemutató, jóval később aztán játszották a művet Kaposváron.

Lehetett ügyeskedni, de nem volt egyszerű – jegyezte meg Spiró György. Székely Gábor arról mesélt, hogy már a Katona József Színházzal utaztak Nyugat-Európában, ahol nem értették miért játszik a színház ennyi Csehov-darabot, és egy magyar kulturális miniszter sem értette. Azt kérdezte: mit szeretnek maguk Csehovban? - Hát erre nem lehetett röviden válaszolni, inkább nem szóltam semmit – tette hozzá Székely.

Etikai - manapság leginkább zaklatásként megjelenő - kérdésekről is szó esett.

- Ez a színházakat érintő mostani gyalázat felháborító – vélte Székely Gábor. Hozzátéve, hogy azért ez a terület került reflektorfénybe, mert ismert arcok a szereplők. A színészek összezárva, hihetetlen körülmények között dolgoznak, és azt használják a színpadon, hogy mit tudnak a másik nemről, önmagukról, ha ezt nem ismernék, akkor nem lennének képesek a játék szabadságát átélni. Mégis ők a bűnösök! Talán azért történik ez, mert naponta négyszáz-ötszáz néző előtt szólalnak meg, és ez döbbenetes erőt jelent. Ettől mindig félnek azok, akiknek van okuk félni. Mindez nem igazgatói díványokról, vagy felnőtt emberekhez kevéssé méltó malackodásokról szól, hanem arról, hogy bizonyos emberek érzik a veszélyt.

Spiró György szerint a hetvenes nyolcvanas években még nem volt ennyire divat a képmutatás. A művészetben megengedett volt a szabadosság, cserében azért, hogy éhbérért dolgoztak. Ez még engedékenyebbé tette a hivatalosságot. - Akkor is nagy volt az irigység, most meg ez lett belőle.

A fenntartóval akkor is kellett kapcsolatot tartani.

- Tíz évig egy házban laktam Babarczy Lászlóval, a kaposvári színház legendás igazgatójával – mondta Spiró György. - Egyik este kiderült, hogy a szokásosnál kevesebb ital fogyott az esti közös beszélgetésnél. Kiderült, másnap be kell mennie a Tanácsba. Gondos előkészületek előzték meg részéről a hivatal meglátogatását. Az elvtársakat arról akarta meggyőzni, hogy szükség van némi pluszforrásra. És mivel ő jól ismerte a nyelvüket, sokszor sikerrel járt.

- Nem tudtam, kinél mit lehet elintézni. Egyszer, amikor a színháznak már nagyon rongyossá vált a körfüggönye, elmentem a helyi tanácshoz, mai szóval önkormányzathoz. Fel is szólaltam, elmondtam, hogy a körfüggöny használhatatlan. Az egyik vezető azt mondta, szavazzunk: vérplazma vagy körfüggöny? Ezzel el is dőlt a körfüggöny sorsa – idézte fel az esetet Székely Gábor.

Csizmadia Tibor 1982-től dolgozott a szolnoki Szigligeti Színházban rendezőként, 1985 és 1988 között főrendezőként. 1991 és 1996 között a Budapesti Kamaraszínház művészeti vezetője, 2001 és 2011 között az egri Gárdonyi Gáza Színház igazgató-főrendezője volt.

Spiró György 1986-tól 1992-ig volt a kaposvári Csiky Gergely Színház dramaturgja, majd 1992 és 1995 között igazgatta a szolnoki Szigligeti Színházat, 2016 és 2018 között pedig a Szegedi Nemzeti Színház művészeti főtanácsadója volt.

Székely Gábor 1971-ben lett a szolnoki Szigligeti Színház főrendezője, 1972-től 1978-ig igazgatta az intézményt. Ezt követően a Nemzeti Színház főrendezője lett (1980–1982). Két színházat alapított: a Katona József Színházat (1982 és 1989 között volt igazgató) és az Új Színházat (1994-től 4 évig folytathatta a munkát).