Élénken foglalkoztatta a sajtót és ezen keresztül a munkavállalók tömegeit a finn miniszterelnök gondolata az elmúlt napokban. A 34 esztendős Sanna Marin szavait valamelyest félreértették, ahol a hatórás munkanapokból álló négynapos munkahét bevezetéséről cikkeztek – a 24 óra valóban jelentős vágás volna –, ellenben ott sem fejtették ki a teljes igazságot, ahol kamuként tolmácsolták a felvetést.
A kormányfő valóban kérdésként vetette föl a témát („Miért ne lehetne a következő lépés a négynapos munkahét vagy hatórás munkanap? Valóban a nyolc óra a végső igazság?”), ugyanakkor hozzátette: szerinte több időt érdemelnek az emberek, és ezt a családjukra, hobbijukra, az életükre fordíthatnák. Világos beszéd egy miniszterelnöktől, amint az is, amikor kelet-közép-európai kollégája a túlórázás előtt nyitja szélesre a kaput. Ég és föld. Földégés idején.
A munka nemesít, tartja a szólás, de elég csak a feudalizmus nemeseire gondolnunk, és máris elbizonytalanodunk: végtére is kinek a munkája nemesít kit? Abba se menjünk most bele mélyebben, hogy munka-e, amikor egy befektető ráklikkel az egérrel az amerikai Nasdaq tőzsde számaira, és elkönyveli az autóipari dolgozók tevékenysége által létrehozott nyereséget, mert inkább tűnik erőfeszítésnek a pénzzel teli bőrönd hazacipelése, mint a részvényspekuláció.
Csábító a gondolat, hogy a munka mennyiségét mérjük inkább a ráfordított idővel, és e körben meg is kell állapodnunk itt, jóllehet emlékszünk, mennyire volt produktív a szocializmus hatnapos munkahetébe szépen beleterpeszkedő semmittevés.
A hatnapos munkarendet az ipari forradalom után teret nyert kapitalizmus terjesztette el. A brit munkásoknak ráadásul 12 óra jutott egy napra a XIX. század közepén, vagyis heti 72 órát töltöttek a gyárakban. Ez persze irgalmatlan nagy terhelés, Amerikában nem véletlenül sztrájkoltak és vívták ki a nyolcórás munkanapokat. De a világ szívta magába az új termékeket, követelte a munkát, a T-modell atyja, Henry Ford például még akkor is ragaszkodott a napi ezres kibocsátáshoz, amikor csökkent az igény a négykerekűire. Később is csak azért támogatta az ötnapos munkahetet, mert abban bízott, hogy a hosszú hétvégén Fordokkal pöfögnek ki az emberek a természetbe. Mai kutatások „mohó szervezeteknek” nevezik azokat a munkaadókat, amelyek több bőrt is lehúznának az embereikről, nem ritkán azok kényszerű beleegyezésével: megköveteli ezt a magasra törő életszínvonal.
Péntek szabadulása
Magyarországon 1951-ben heti 48 órában izzadtak a melósok a Rákosi-rendszerért, 1972-től már csak 44-et, és akkor vezették be a szabad szombatot is, minden második héten. Az ötnapos munkahét 42 órában 1981-ben jött el, majd három évvel később kezdődött a 40 órás rend.
John Maynard Keynes közgazdász 1920-ban 15 órás munkahetet jósolt 2030-ra. Hogy mekkorát téved, az mostanában dől el.
A négynapos munkahét ötletét részint a hatékonyság kérdése vetette föl: egyebek között új-zélandi, finn és japán tapasztalatok szerint pihentebb és koncentráltabb dolgozók jobban teljesítenek így, akár 9-10-re növelt napi munkaórával is. Mindez a környezetterhelést is mérsékli. A skót, az izlandi és az új-zélandi kormányfő (mindannyian hölgyek) ráadásul olyasmiben hisznek, ami a növekedésfétisben politizáló magyar kabinet számára káromkodásnak hangozhat: a teljesítményt nem GDP-ben, hanem boldogságban, elégedettségben, egészségben kell mérni. Ezt mondta egy múlt évi előadásában a skót Nicola Sturgeon, akinek a vezetésével létrehozták a Jólléti Kormányok Gazdasági Csoportját.
Nem véletlen, hogy a minap egy északi országból érkeztek a legújabb hírek a munkaidő csökkentéséről. Köves Alexandra ökológiai közgazdász szerint Finnország élharcosa a fenntarthatóság társadalmi és környezeti szempontjait szem előtt tartó, mindinkább körmünkre égő gondolkodásmód-váltásnak. „A munkaidő csökkentése számos fenntarthatósági irányzat, köztük a nemnövekedés egyik beavatkozási pontja. Ez az iskola a fogyasztást szeretné csökkenteni, visszafogva a gazdaság áteresztőképességét, amely vállalhatatlanul sok környezetterheléssel jár. Ha viszont visszafogjuk a fogyasztást, akkor jön az a félelem, hogy ez recessziót okoz, csökken a munkahelyek száma, és az emberek végső soron nem tudnak majd megélni – idézi föl a gyakori félelmet a közgazdász. – Viszont azt is látjuk, hogy sok mindent csak azért termelünk, hogy munkahelyünk legyen. Ez logikai csapdahelyzetet hoz létre, mert kicsit azért dolgozunk, hogy fogyaszthassunk, és kicsit azért fogyasztunk, hogy dolgozhassunk. Végső soron minél többet dolgozunk, annál többet fogyasztunk, és minél többet fogyasztunk, annál többet dolgozunk, hiszen az új fogyasztási szinteket fenn kell tartanunk. Mivel a bevételek a jelenlegi társadalmakban a munkához vannak kötve, ezért ezek a tényezők erősítik egymást. Ebbe az ördögi körbe szeretnének a zöldmozgalmak belenyúlni.”
Jólét helyett jóllét
A fogyasztást a közgazdász szerint nagyrészt az anyagi javakkal mérhető jólét pörgeti, miközben el kellene mozdulni a személyesen megélhető jóllét felé. Ennek a munka – mit, mennyit és hogyan dolgozunk, értelmesen és fair körülmények között tesszük-e – fontos kritériuma. Az anyagi jólétet az anyagi fogyasztás befolyásolja, azért dolgozunk, hogy a fogyasztást élvezhessük. Viszont a jóllétünket a szabadidő minősége határozza meg, a hobbijaink, a családra fordított időnk, a csökkenő stressz-szintünk. „Ha egy társadalom szeretné a jóllétet a jólét fölé helyezni, akkor – ez az alacsonyan lógó gyümölcs esete – a munka mennyiségét és minőségét kell újraértelmeznie. Azzal lehetne a legnagyobb nyereségre szert tenni, ha kevesebbet és hatékonyabban dolgoznánk, mert ezzel minden téren jobban kiteljesedhetnénk. Hatással lennénk sok mindenre az egészségünktől a közösségeink építéséig” – érvel a Corvinus Egyetem oktatója.
A globális világgazdaság rendszere ugyan felfoghatatlanul összetett nagy, de a számítógépek sem gyengék és kicsik: lehetne-e modellezni a munkával töltött idő hatását a gazdasági növekedésre, az államháztartásra vagy éppen a vállalatok jövedelmezőségére, a bérszínvonalra? Az ökológiai közgazdász szerint a modellezéssel az a probléma, hogy képes a végletekig leegyszerűsíteni mindent, így aligha adna értelmes válaszokat. „Ismerek kutatókat, akik modellezik a nemnövekedést, de nehéz olyat modellezni, ami nincs, nem történik, persze egyes részterületek egymásra hatása ismerhető. De nem a jóslatokra kell várni, mert mindent előre kiszámoló modell nem lesz. Bonyolult problémákra ügyetlen megoldások kellenek, tartja a mondás, ami azt jelenti, hogy nem kell előre tudnunk az összes lépésünk hatását. Valahol el kell kezdeni, és megnézni a reakciókat.”
Státuszok túszaiként
A munkaidő-csökkentés ügyében Sanna Marin finn kormányfő éppen azt vetítette előre, hogy belenyúlnának a rendszerbe, és megnéznék, mi hogyan változik. Persze az észak-európai állam elért egy olyan életszínvonalat, amiben az emberek már inkább hajlandóak lemondani a jövőbeli bevételeikről heti egy nap szabadság érdekében. Nagy kérdés, hogy a felzárkózó országoknak a fogyasztásba hamar belejött (vagy éppen ennek a lehetőségéért sokszor másod- vagy harmadállásban dolgozó) népessége mennyire lenne hajlamos erre? És mennyire mondana le a magyar társadalom az „aktuális karácsonyi síkképernyős” beújításáról vagy éppen a kéttonnás városi terepjárókról?
„Ha azt gondoljuk, hogy a társadalmi státuszt az autók nagysága határozza meg, és az emberiség nem tud ezen túllépni, akkor megfőzzük a Földet. Alternatívaként elengedhetnénk ezeket a beidegződéseket. Az ember társadalmi elismerésre szomjazó vágya az autónagyság helyett sok mással is elérhető, ami nem környezetszennyező. Ez a gondolatváltás szerintem belefér, és nem csak azért, mert egyre kevésbé szeretjük az agresszív, négykerék-meghajtással közlekedő, magukat menőnek tartó embereket” – mondja a közgazdász.
Köves Alexandra úgy látja: ha nem tudunk áttörést elérni a fogyasztás visszafogásában, akkor keresztbeteszünk mindennek, amit a fenntarthatóságról gondolunk. A radikális nemnövekedés-elmélethez képest a jólléti gazdaság sokkal eladhatóbb koncepció szerinte, csak arra kell figyelni, hogy kiknek a jóllétéről szólna a beavatkozás. És ha lesz egy kritikus tömeg, aki hisz ebben, magasabb szintekre is eljuthat a támogatás. „Azt látom, hogy az embereket egyre jobban feszíti a gazdaság jelenlegi működése és a fenntarthatósággal összefüggő félelmek. A maga módján mindenki keresi a megoldásokat ezekre, és egyre kevésbé lesz ellenállás a szokatlan megoldásokkal kapcsolatban, legalábbis az optimizmusom ezt mondatja velem. Jó lenne, ha nem egy válság idézné elő a négynapos munkahetet, hanem tudatos döntés lenne, mert akkor kontrollálható a folyamat. Ha mégis beelőzne a válság, akkor is lehet esélyünk új szemlélettel kijönni belőle, észrevéve és komolyan véve az új irányokat” – véli az ökológiai közgazdász.