Predesztináció

Egy világjárvány komoly dolog. Semmi okom feltételezni, hogy a magyar hatóságok – a kormány, az egészségügyi szervek, a kórházak, a közigazgatás, a katasztrófavédelem, a tömegtájékoztatás vagy épp a honvédség – az elmúlt napokban ne porolták volna le intézkedési forgatókönyveiket, és ne készülnének a belső-Kínából indult, ott halálos áldozatokat is szedő új koronavírus esetleges megjelenésére, kezelésére, terjedésének megakadályozására. (Bár a magyar állam járványügyi honlapjai tegnap még jelentős frissességi kihívásokkal küzdöttek.)
Tudom, ne keltsünk pánikot, és ez helyes. Magyarország területén lapzártánkig a gyanús esetek ellenére a kórokozót nem azonosították. A polgárok nyugodtak, az utcákon sehol egy arcmaszk. Bízzunk abban, hogy a világ vírusirtó tudóshadserege, amiként eddig, most is megalkotja a hatékony védekezés módszertanát, így a madárinfluenzához, SARS-hoz, H1N1-hez és társaikhoz hasonlóan a „2019-nCoV” alattomos támadását is visszaverik.
De hogy Szijjártó Péternek pont most sikerült közvetlen repülőjáratot átadnia Budapest és Csungking között... E „desztináció”, ahol a beismert fertőzések száma legalább száz, közvetlenül határos a vírus gócpontjaként ismert Hupej tartománnyal. Csungking körülbelül ezer kilométerre fekszik a szomszédos tartományi fővárostól, a karanténba zárt Vuhantól. Külügyérünk mindettől mit sem zavartatva, pénteken ünnepélyesen átadta az új járatot, szabványbeszédében a keleti nyitás és a józan ész fontosságát hangsúlyozva. A gép mostantól heti kétszer száll le nálunk. Tudom, azóta számos más, így nyugati államban is megjelent a kór, de azért Orbán átgondolhatná a kapcsolatok szorosra fűzését a járványügyileg veszélyeztetettebb térségekkel. (Nem fogja.) 
Tegyük hozzá: a külügyi tárca azóta már naponta tájékoztat a vírushelyzetről, és ez helyes. Többek között arra is figyelmeztettek, hogy senki se repüljön Hupejbe. Igaz, az új, csungkingi járat nem került szóba.
Tudomásul kéne venni, hogy ez most tényleg nem játék.
Szerző
Marnitz István

Ingatag szikla

Példás az egyetértés az impeachment kapcsán: mindkét fél szerint halálos veszélyben forog az amerikai demokrácia. Nincs okunk rá, hogy ne értsünk egyet. Csak annyit tennénk hozzá, hogy nem pusztán az amerikai. A demokrata párti Angus King szenátor azt nyilatkozta, hogy a Donald Trump elleni eljárást száz év múlva is emlegetni fogják. Könnyen lehet, hogy alábecsülte a mostani történések jelentőségét.
Az ügyészek szerepében fellépő ellenzéki képviselők szerint az elnököt két ok miatt is meneszteni kell. Egyrészt azért, mert a végrehajtó hatalom teljes súlyát igénybe véve egy másik országtól próbált segítséget kicsikarni az újraválasztásához. Ez  bárhol kicsapná a biztosítékot, az Egyesült Államok pedig talán minden más országnál büszkébb a szuverenitására. Ha Oroszország, Ukrajna, Kína, netán Norvégia – ezt a négy országot Trump említette, bár az utóbbit ő is csak az abszurditás érzékeltetésére – vagy bárki belebabrálhat a választásokba, akkor onnantól semmi sem érvényes, amit eddig az amerikaiaknak az iskolában a demokráciáról tanítottak. Ha az elnök ebben aktívan közreműködik, az választási csalás. 
De a másik vádpont sem kevésbé félelmetes. A Fehér Ház megtagadta az együttműködést, nem adta át a kért dokumentumokat, megtiltotta a tényeket első kézből ismerő kormányzati embereknek, hogy eleget tegyenek az idézésnek és tanúvallomást tegyenek. Végső soron nem ismerte el a képviselők jogát a végrehajtó hatalom ellenőrzésére. Az uralkodó jogfelfogás szerint az elnök ellen nem lehet köztörvényes vádat emelni, az egyetlen jogi eszköz ellene az impeachment. Ha ez sem legitim, akkor gyakorlatilag olyanná válik, mint az európai királyok, akik elől az első telepesek Amerikába menekültek. A vádlókat vezető Adam Schiff képviselő pénteki zárszavában ki is mondta: akkor az elnökből diktátor lesz.
Trump jogi csapata szombaton még csak hozzákezdett a védelem érveinek kifejtéséhez. Az azonban a várható jogi csűrcsavarok nélkül is világos, hogy valamiben nekik is igazuk van. Kilenc hónappal az elnökválasztás előtt Trump elmozdítása kivenné a nép kezéből a döntés jogát. Ha nem is írná felül a 2016-os választási eredményt, de irreálissá tenné a novemberi versenyt. Márpedig ha van, amire az amerikai társadalom még a külső beavatkozásnál is kényesebb, az a demokratikus választás lehetősége. 
Ha Trump marad, felborul a fékek és ellensúlyok kényes rendszere. Ha menesztenék – nem fogják –, akkor is. Nincs jó megoldás, az amerikai politikai elit sarokba szorította önmagát. Ez nagyon nagy baj: a világot megrázó változások idején az eddig biztosnak hitt szikla is meginog. Itt a pillanat, amikor az amerikaiaknak is meg kell barátkozniuk azzal, amit mi egy ideje már értünk: a demokrácia soha, sehol nem örök és eleve adott. Könnyű elveszíteni, visszaszerezni pedig drága és nehéz. Az impeachment tehát, hiába lehetett már a kezdeténél tudni a végkimenetelét, nem cirkusz. Itt nincsenek bohócok. Se védőháló. A vita nem Trumpról, hanem a jövő politikai berendezkedéséről szól.
Szerző
Horváth Gábor

A sosemvolt múlt és jelen hete

Azt állította Orbán Viktor miniszterelnök (Indonéziában, ahol részt vett a korábbi Kereszténydemokrata, most már Centrista Demokrata Internacionálé vezetőségi ülésén, és tárgyalt a vendéglátó iszlám párttal): „nagyon tanulságos és érdekes, hogy egy olyan iszlám mozgalom, mint az önöké, hogyan jeleníti meg magát a politikai színtéren. Számomra ebből két kérdés következik: milyen lesz a kereszténység jövője és milyen az iszlámé. Tudunk-e úgy egymás mellett élni, ahogy régen, ami kiválóan működött” – tette hozzá.
Ezzel szemben a tény az, hogy ezek a régi szép idők sosem léteztek. Gondoljunk csak a keresztes háborúkra, majd az ottomán terjeszkedésre és a 150 éves török uralomra Magyarországon, vagy arra, hogy aztán kétszáz évig keresztény gyarmati hatalmak tartották uralmuk alatt szinte az egész iszlám világot. Nagyon dicséretes, hogy Orbán most a keresztények és a muzulmánok békés egymás mellett éléséről beszél (bárcsak komolyan gondolná), de ehhez nem az kell, hogy a sosemvolt boldog múltat támassza fel, hanem az, hogy olyan kül- és belpolitikát folytasson, amely nem a muzulmánok elleni gyűlöletre és elutasításra épít. Új Habony kerestetik. Legalábbis amíg nem jönnek az indonéz menekültek.
Azt állította Szijjártó Péter külügyminiszter (ugyancsak Indonéziában az MTI-nek), hogy a jókora földrajzi távolság ellenére jelentős fejlődésen ment keresztül Magyarország és Indonézia kapcsolatrendszere az elmúlt években. Számos, kiemelkedő technológiai színvonalat képviselő magyar vállalat ért el figyelemreméltó piaci részesedést. A kereskedelmi forgalomban is látszódnak a gazdasági kapcsolatok erősödésének jelei, hiszen a kétszázmillió dollárt is eléri a két ország éves kereskedelme – mondta Szijjártó.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem éri el. A legutóbbi statisztikai adatok szerint a magyar export Indonéziába 11 milliárd forint volt, ami mindössze 33 millió dollárnak felel meg. Igaz, a behozatal onnét ennek háromszorosa, de a kettő együtt is csak 130 millió dollár. Ráadásul 2010-ben a magyar export a mostaninál nagyobb volt – 13 milliárd forint –, vagyis ilyen világra szóló eredményt hozott a keleti nyitás. Hajrá magyarok, hajrá Szijjártó!
Azt állította Stefka István, a PestiSrácok (kormány.hű) portál lapigazgatója (egy tévés beszélgetésben), hogy „a legújabb nyomozások és kutatások szerint a klímalobbi egyszerűen felgyújtotta több helyen, többször Ausztrália erdeit, bozótjait, és direkt azért csinálták mindezt, hogy legyen klímavészhelyzet”.
Ezzel szemben a tény az, hogy ezeket az összeesküvés elméleteket az ausztrál hatóságok – beleértve a tűzoltóságot is – egyértelműen cáfolták. A példátlan erejű bozóttüzek oka nem szándékos gyújtogatás volt, hanem a minden korábbinál forróbb és szárazabb nyár. A fákat és bokrokat a villámcsapások és az úgynevezett száraz viharok következtében kipattanó szikrák gyújtják föl, az erős szelek következtében pedig a tüzek gyorsan söpörnek végig hatalmas területeken. Még szerencse, hogy a klímaváltozást politikai okokból tagadók meg tudják őket állítani. Fejben.
Szerző
Bolgár György