Átlagos esetek

Sok nagyon derék átlagemberrel vitatkoztam az elmúlt két hétben arról, miért ne lehetne becsületesen, hasznosan megszervezni a gyöngyöspatai cigányok kárpótlását úgy, hogy közben azért mégse boruljon rájuk az a százmillió forint. Értettem is a jó szándékot a felvetések mögött – felnőttképző tanoda létesítése, házfelújítási program beindítása, elnyújtott részletfizetés tisztes havi fixnek megfelelő összegben –, mégis ugyanazt ismételgettem mindenkinek. Hogy rendben, de akkor legyen így akkor is, ha az ön haszontalan szomszédja nyer a lottón: szálljon ki egy bizottság, kérjék számon, vett-e a gyereknek kalucsnit belőle, az asszony pedig megcsináltatta-e végre a fogát.
Orbán Viktor nagyon jó lóra tett, amikor előrántotta a zsebéből a gyöngyöspatai kártérítés ügyét. Joggal feltételezte, hogy a magyarok zöme mit sem ért abból, miért is ítélte meg a bíróság ezeknek az embereknek a pénzt: nem pusztán mert nem mehettek uszodába, hanem mert egész egyszerűen elvették tőlük a jövőt. Az átlagember, de még a kocsmában hőbörgő sem tudja elképzelni, milyen az, ha valaki analfabétán kerül ki az iskolából amiatt, hogy hattól tizenhat éves koráig nem is próbálják megtanítani semmire. Készséggel elhiszi a hatalomnak, hogy ott, ahová a mentő sem megy be, még ha emberélet van is veszélyben, nem azok a szabályok érvényesek, mint az ország szerencsésebb felén. Ami jár, az jár, ami nem jár, az nem jár.
Persze mielőtt tágra nyílt szemmel csodálkozni kezdenénk azon, hogy Orbán ezt meg merte lépni, nem árt emlékeztetni magunkat: ezt csinálja már egy évtizede. Kihasználja a lecsúszástól fenyegetett széles rétegnek azt a kényszermozgását, hogy miközben fölfelé nyújtogatja a karját segítséget keresve, elszántan tapos lefelé. Igen jól reagál tehát minden olyan meggyőzően előadott szövegre, amelyből megtudhatja, ki is az igazi felelős az ő bajaiért. A migránsok, akik elözönlik szép hazáját; a hajléktalanok, akik nem átallanak vitelszerűen élni; a tébérendszer potyautasai, akik milliárdokat síbolnak el a közös kasszából – ki fog még derülni róluk az is, hogy minden várólistára duplán íratják fel magukat –, és most a romák, akik munka nélkül kapnak százmilliókat, miközben mások keccsölnek. 
Ezek az ősi recept szerint előállított szövegek szinte tökéletesek. Hiszen hiába kezdi magyarázni bárki, hogy migránsok itt nincsenek is, meg hogy a hajléktalan is pont olyan adófizető állampolgár, mint bárki más, elvégre a kannás boron és a vizes zsemlén épp annyi áfa van, mint a barrikolt villányin meg a wellness ciabattán. A moral insanity által táplált populista demagógiával borzasztó nehéz fölvenni a versenyt - egyszerűen mert a „nem te vagy a hibás” andalító üzenetével kellene szembeállítani azt a mondandót, hogy igenis, te vagy a hibás. 
Mert nem teszel eleget. Nem kényszeríted ki az államtól, hogy mindenkinek egyformán jó oktatás és egészségügy jusson, és hogy legyen megbízható, sűrűn szőtt szociális védőháló a rászorulók alatt. Pedig ebben nem fog segíteni senki, ez kizárólag az átlagemberek felelőssége.
Szerző
N. Kósa Judit

A mézeshetek után

Az érzelmek felváltották az információkat. Nemcsak a szórakoztató médiát sorolhatjuk az érzelemiparhoz, hanem a pártgyűléseket, a tüntetéseket, tulajdonképpen minden három embernél többet megmozgató politikai bulit is. Mindenki elmerül az érzelemkereskedelemben, az érzelmek folyamatos adok-veszekjében. A magyar politikában ma alig van más. Valódi hír kevés akad, az új tartalom hiánycikk mind a kormányoldalon, mind az ellenzékben.
A koalíciós mézeshetek azonban így is az ellenzék kegyelmi pillanatai. Tulajdonképpen valamennyi összekapaszkodó párt egyformán gyenge – persze vannak erősebb és gyengébb alakjaik. Ez önmagában még nem lenne baj, ha közben két kérdést kezelnének. Az első, hogy az ellenzék 2022-ben is jobban féljen Orbántól, mint egymás pártjaitól. Másodszor, ha a közönség szemében elolvadnának a pártkülönbségek, eltűnnének az ideológiák, s ha ideiglenesen is, de összeállna egy Orbánra egy irányban reagáló, egyetlen új politikai erő. Az első elvben valahogyan még csak összejöhet. A másodikban azonban nem igazán hiszek. Az első a 2022-es siker első előfeltétele, de a második nélkül az első sem realizálódhat. A liberális médiaelit a baloldalt még mindig utálja, a baloldali pártok pedig nálunk hagyományosan nem szeretik a (volt?) liberálisokat. 
Mi itt a teendő? S egyáltalán, mekkora a mozgástér? Indulatok voltak, vannak, de meghatározó lenne, hogy mindezzel együtt ne legyen brutális konfrontáció. Közben két technikai kérdés merül fel. Az első: meddig nyomulhatnak a fiatalok alternatívaként a választók között – van-e még ebben az értelemben politikai tartalék a huszonévesek között –, hogy feloldják a szembenállást? A második, hogy a 89-es liberális ideológiai napirendet, amit egyébként már a középrétegnek is alig sikerül eladni, sikerül-e átalakítani, például – néhány alapértéken, egyfajta liberális minimumon túl – lecserélni például a klímakérdésre? 
A rendszerváltás polgári professziójának hagyományos értelemben valószínűleg ma már nincs értelme, de a polgári öko-radikalizmusnak újabban határozottan van. A másik térfélen a 89-es baloldalt a mostani baloldal nyugodtan feladhatja, az úgysem volt valódi, abban inkább a félelem munkált. Az európai szociáldemokrácia újjászervezése ugyanakkor programpontként változatlan maradhat. Úgy tűnik, hogy a fideszes szavazók egy része ideológiailag egyáltalán nem annyira konzervatív és/vagy nemzeti, mint amilyennek hiszi vagy nevezi magát. Persze Orbán egyfajta populista balprogramot is megjelenít, miközben a Fidesz nyilvánvalóan nem. Ha Orbánnak valamilyen okból hátra kellene lépnie, és a Fidesz kettéválna szélsőséges jobboldalra és mérsékelt populista konzervatívokra, akkor meg kellene majd szólítani ezeket a tömegeket. 
De eddig a progresszívek úgy tettek, mintha nem érdekelné őket a szélesebben vett magánszféra. Eddig nem létezett család, hagyomány, nem jelent meg nevelés, sem külön ügyként a nagyvárosi szinglik, s még kevésbé a szexuális életmódbeli kisebbségek a baloldalon. Pedig őket is meg kellene szólítani. S az iskoláról csak az állami politika ellenpólusaként, nem pedig általános nemzedékformálási feladatként volt szó. A pedagógusvédelemről esik szó, a tizenévesek új generációs modelljeiről otthon és az utcán kevésbé. Pedig ezek a témák új témákat jelölnek ki, ahol a szociális haladás magát újra tudná fogalmazni és hirdetni. S hallgat a kifejezetten roma ügyek zöméről is. Végülis ezeken a tájakon lehetne az új ideológiai (nemzeti?) centrumot is összerakni, olyat, amelyet érdekelni fog az életminőség is. De hát az új ellenzéki elitben nemigen látom, kinek van vagy lenne ehhez egyáltalán nyelve. Pedig még az 1990-2000-es éveket sem kellene hozzá folytatni.
Furcsa módon ehhez a gyakorlatiasság nem elég, szükség lenne némi rendszerezett ideológiára is. Azonban negyven alatt némi feminista radikalizmuson túl ilyesmit a magyar piacon egyáltalán nem látok. Az egészhez esetleg neki lehetne kezdeni valamilyen csevegő keretben is, indítóvitákkal, világnézeti programok hirdetésével. Mi a szabadság? Mit kezdjünk a gyakorlatban az emberi jogokkal? Azután majd kiderül, milyen irányban és mit lehet folytatni.
Az új formációk hitelességét nagymértékben az fogja meghatározni, hogyan fognak egymással beszélni, és mennyire lesz ez más, mint amit 1995-2010 között egymással tapasztaltunk. Meg kell tudni mutatni, hogy az ellenzék képes egy modern államot működtetni, amely eléggé fegyelmezett, gazdaságilag nyitott, és biztosan tudja, hogy a munka generálja a fejlődést. A 2000-es években a Medgyessy-Gyurcsány-Bajnai trió próbálkozott, de a gazdasági elit akkor sok tekintetben a '89 előtti kapcsolatokra épült, és ma már nem túlságosan működőképes. Hiszen a gazdaságban is színre lépett egy új generáció. 
Emiatt az újabb, vagy fiatalabb politikai ellenzéknek egyelőre nincsenek komoly gazdasági kapcsolatai, de két-három év alatt elvben bebizonyíthatja, hogy képes a létrehozásukra. Nagyon könnyen átállni senki sem fog. De párhuzamosan kétfelé fizetni? Miért ne? Van, aki már most is fizet a Momentumnak. A gazdasági lobbisták azután majd széjjelhúzzák az ellenzéket. Hogy mennyire, kiderül. 
Az új ellenzék nagyvárosai önmagukban – forrásait illetően még Budapest is – ehhez kicsik, de áttekinthetőek és modellszerűen működtethetőek. Igazán itt törhet át szerkezetileg új ellenzék. Ha ez sikerül, ígéret lehet. Ha nem, a 2022-es kudarc is valószínűsíthető. A szerző szociológus 
Szerző
Tamás Pál

Ne írja alá, főpolgármester úr!

Nemcsak azért kell Budapestnek elutasítania a 2023-as Atlétikai vb rendezés lehetőségét, mert az élsport – erősen érintve az atlétikát – a csalás maga. Nemcsak a győzelem, de a részvétel is a bármi áron történő pénzszerzésről szól. A doppingszerektől egészségtelenül dagadó izmok és a férfihormon-szerű anyagok hatására kialakuló verseny-agresszivitás immár a második nemzedéknek szolgál társadalomra veszélyes példaképül. Érdemes lenne utánajárni, vajon az erőszakos bűncselekményeknek a hátterében – beleértve a futball-ügyi és a politikai randalírozást – milyen százalékban szerepel a „gyúrás”. És annak is, hogy az oly gyakorivá vált fiatalkori mozgásszervi és vérkeringési bántalmak kivizsgálása és kezelése hány százalékot használ föl az egészségügy szűkös büdzséjéből. Ijesztően sokat.
És – több is veszett Mohácsnál alapon – a zöldítésre váró Budapest vadonatzöld főpolgármestere éppenséggel – de istenbizony utoljára – eltekinthet a vébével járó kis környezeti katasztrófától? Egy újabb (rosszkor, rossz helyre épülő) haszontalan gigastadion szögek sorát üti az élhető Budapest készülő koporsójába. Tessék csak a Puskás stadionra nézni a Kerepesi út felől, ott látható nemzeti focink gigantikus, rút síremléke. 
Azért ne írja alá, főpolgármester úr, mert azt ígérte nekünk, hogy amíg a fuldokló budapesti betegellátás nem kapja meg a mentőövet, addig itt nem épül stadion. És eddig csak zagyva ígéretek vannak meg tárgyalás a 23. és a 24. senkivel. A Főnök csak pöffeszkedik és tesz: szokás szerint a fővárosnak keresztbe, ahol csak tud, sőt ott is, ahol nem. Vár, Városliget, Állatkert, kukaholding, Trianon emlékmű és így tovább. Az uniós fejlesztési pénzek (tőle elvárható) Budapesthez hűtlen kezeléséről ne is beszéljünk.
Azért ne írja alá, főpolgármester úr, mert éppen az Atlétikai vb (és az olimpia) olyan esemény, amelynek a rendezési jogát nem kaphatja meg sem a Kárpát-medence géniusza, sem pedig egy nagyváros kis kerülete, még kevésbé annak lobbistái, akik egyébként már meg is egyeztek (ön helyett) Budapest felügyelőjével, a 24. kormány-senkivel. Márpedig Budapest – most és ott – nem akar fölfordulást. Tartok tőle, hogy az érintett kerület lakói sem egyöntetűen lelkesednek, rozsdaövezet ide, rozsdaövezet oda. Mert a mostani rozsdaövezet 5 év múlva bekerített rozsdaövezet lesz, lásd Duna Aréna. És elúszik újabb kettőszáz milliárd a fővárostól a semmibe. A szerző orvos 
Szerző
Haskó László