Szüdi János: A gyűlölet nyáltengerén

Publikálás dátuma
2020.02.02. 08:00

Fotó: Molnár Ádám / Népszava
Arcunkon csorog a nyál. Zsebkendőért alig nyúl valaki. Nem számít. Hadd csorogjon! Megszoktuk? Jól is esik? A nyál a miniszterelnök-pártelnök szájából fröcsög. Áttör a mikrofonon, a képernyő üvegfalán. Jut belőle annak is, aki hallja, annak is, aki nem figyeli, annak is, aki, lesi szavait, annak is, aki csak tudomásul veszi, annak is, aki nem is tud róla. Közös a sorsunk. A végrehajtó hatalom legfőbb ura, az országot egy személyben irányító hadúr szavai mindenkit beszennyeznek, akár akarja, akár nem, akár tetszenek az elhangzottak akár nem. Közös a sorsunk, mert itt élünk és emberek vagyunk. Emberek vagyunk, akiknek lennének jogai. Jogai, amelyek abból a tényből erednek, hogy megszülettünk. Jogaink, amelyek nem a hatalom adományai. Természet adta jogok. A hatalomnak csupán annyi lenne a dolga, hogy tiszteletben tartsa, és szükség esetén védelmezze azokat. 

Csak az a fontos, ami nekem fontos

A miniszterelnök-pártelnök, a hatalom mára egyetlen letéteményese a sajátján kívül senki más jogait nem ismeri el, így nem is tiszteli azokat. Miénk az emberi méltóság joga. Az övé a gyűlöletkeltés joga. Szavai fullánkként repülnek célba, elültetve a gyűlölködés magját a szívekben. Emberi méltóság és szeretet, emberi méltóság és szolidaritás, emberi méltóság és kölcsönös tisztelet nem fér össze a gyűlölködéssel. Aki gyűlölködik, az nem barátra, ellenségre lel. Aki ellenségre lel, az félelemben él. Aki félelemben él, az segítségre vár a hatalomtól. Így válik minden világossá: „Mindenki egyért, egy önmagáért". Így válik minden világossá: emberi jogainkat a hatalom büntetlenül sárba taposhatja. A gyűlölet nyáltengere ellep mindent, mindenkit. A miniszterelnök-pártelnök gyűlölet-szavai életre kelnek. Az Országgyűlés törvényszövegbe önti. A köztársasági elnök ellenjegyzi. A közlönyben kihirdetik, így kötelező normává válnak. A gyűlölet törvényei törvényessé teszik a gyűlöletet. A gyűlölet törvényei kijelölik ellenségeinket: hajléktalanok, rokkantak, zsidók, cigányok, muszlimok, migránsok, kommunisták, liberálisok, zöldek, ateisták, melegek, transzvesztiták, szegények. Ők azok, akik burkoltan, vagy nyíltan alaptörvényen kívülivé vannak nyilvánítva. Így a hajléktalan kitiltható a közterületről; a cigány gyereknek alig van esélye, hogy jó iskolába járjon; az idegen föld szülöttje nem kap segítséget, ha hozzánk fordul; a kommunista csak akkor comme il faut, ha a kormánypárt politikusa; az azonos neműek nem házasodhatnak; a kommunisták, zöldek, liberálisok nemzetvesztők. 2016. III. 9-én a kormány Magyarország egész területére – a tömeges bevándorlásra tekintettel - válsághelyzetet rendelt el. Ez az állapot azóta és most is fenn áll. Ez az állapot feljogosítja a végrehajtó hatalmat, hogy bírósági engedély nélkül, rendkívüli intézkedéseket foganatosítson. A rendőrség például - írásos utasítás alapján - beléphet lakásunkba és benn is tartózkodhat a lakásban ellenőrzés, megfigyelés, helyszín biztosítás céljából.

Keresztben a haladás útján

Mi, a keresztény magyarok, nem engedünk Európába idegen kultúrát. Európa az európaiaké. Magyarország a magyaroké. Kerítést gyártunk és ültetünk határainkra. Kerítést gyártunk és ajándékozzuk más nemzeteknek, ültessenek ők is. Mi, a keresztény magyarok tudjuk, hogy rossz dolog a haladás. Ezeréves alkotmányunk vívmányai alapján tagadjuk a globalizációt, az egyesült Európát, a polgárosodást, a megújuló energiát, a női egyenjogúságot, a szabad gondolkodást, az oktatás, a tudomány a művészet szabadságát. Ezeréves alkotmányunk vívmányai nem ismerik a törvény előtti egyenlőséget. Ezeréves alkotmányunk vívmányai nem ismerik a jogállamot. Ezeréves alkotmányunk vívmányai nem ismerik a demokráciát. Ezért alkotmányos minden, amely ezek ellen szól. Alkotmányos? Hiszen ezeréves alkotmányunk vívmányai között nem szerepel az Alkotmány sem. Miután az ezeréves alkotmány vívmányai közül hiányzik a társadalom műveltségi szintjének emelése, a társadalmi jólét megteremtése, mint alkotmányos cél, nyugodtan állítható, hogy a jó szakma többet ér az érettséginél, nyugodtan állítható, hogy a minimál nyugdíjból – 28 500 forint - meg lehet élni. A miniszterelnök-pártelnök jól előkészítette a talajt a gyűlöletvirág felneveléséhez. Az információhiány és a tudatlanság keveréke alkotja a nép igazságérzetét, amely a legalkalmasabb közeg ahhoz, hogy szárba szökkenjen a gyűlöletvirág magja. Aki a nép igazságérzetére építve kormányoz, az a tűzzel játszik. Ne feledjük, Pilátus húsvét alkalmából a halálra ítéltek közül egynek kegyelmet adott. A választás jogát átengedte a tömegnek. A tömeg Jézus helyett Barabásra szavazott. A nép igazságérzetét sérti, mondja a miniszterelnök-pártelnök, hogy munka nélkül jussanak jövedelemhez azok, akiket a törvénytelenül megszervezett oktatás megfosztott attól, hogy helyt tudjanak állni a munkaerőpiacon. Az oktatási rendszer marad. A rasszista pedagógusok maradnak. Nem történik semmi, annak ellenére, hogy – a közoktatás indikátor rendszere 2019. kiadvány adatai szerint - a nagyon szegény családban élő gyermekek (HH tanulók), és azok, akinek emellett a szülei legfeljebb az általános iskolát fejezték be (HHH tanulók) „csupán 30,9 százaléka járt érettségit adó képzésre 2018-ban, szemben a nem HHH tanulók 78,2 százalékos arányával. Továbbá a nem HHH tanulók közel négyszer nagyobb eséllyel vesznek részt általános gimnáziumi képzésen, mint a halmozottan hátrányos helyzetűek.” (i. m. 192. old.) Jellemzi a kialakult helyzetet az is, hogy az összes felsőoktatásba „jelentkező között 2012–2017-ig 7,4-ről 1 százalékra csökkent a HH és HHH tanulók aránya” (i. m. 195. old.). A nép igazságérzetét sérti, mondja a miniszterelnök-pártelnök, hogy kárpótlást kapjanak azok, akiknek a túlzsúfolt börtönökben emberhez méltatlan körülmények között kell letölteniük büntetésüket. Egy 2019. IV. 2-i, az Indexen megjelent hír szerint a Büntetés-végrehajtási Szervezet Évkönyvének 9. oldalán olvasható, hogy a magyar börtönök telítettsége 124 százalékos. Vagyis az ismert adatok közül ez a legrosszabb Európában. Ennek ellenére a korábban beígért börtönök megépítésére nem jutott pénz. Igaz, ami igaz, arról is lehetett olvasni, hogy épült egyszemélyes cellákat tartalmazó börtön is, a kormánynak kedves elítéltek elhelyezésére.

Csak, aki bölcs, az tanul a más kárából!

A miniszterelnök-pártelnök évtizedek óta nem ült villamoson, vonaton, nem járt testőrök nélkül az utcán. Mégis elképzelhetetlen, hogy ne tudná, szavai nyomán milyen gyakori a „köznép körében” a cigányozás, a migránsozás. Ha akarná, tudhatná azt is, hogy a párbeszéd hiánya milyen szerepet játszik az erőszak hazai terjedésében. Már nemcsak nyál, vér is folyt. Ha akarná, tudná, mivel járhat, ha így folytatja! Lehet, hogy tudja és akarja? A miniszterelnök-pártelnök nyomon követi a nép hangulatát. Fullajtárjai biztosan jelentették már: az „egy fillért se a bűnözőknek; egy fillért se a cigány gyerekeknek; nem támogatunk Soros-ügyvédeket; törvények, bírói ítéletek nem írhatják felül a nép igazságérzetét” uszító szövegei ismét bejöttek. Biztos a dolgában, nem zavarja a múlt. Quintus Pontius Pilatus, miután halálra ítélte Jézust, „látván, hogy semmi sem használ, hanem még nagyobb háborúság támad, vizet vévén, megmosá kezeit a sokaság előtt, mondván: Ártatlan vagyok ez igaz embernek vérétől.” Innen ered a mondás, amely kifejezi a felelősség hárítását: „Mosom kezeimet.” A miniszterelnök-pártelnök bátran trónol a várában. Nem kéri a mosdótálat. Pedig tanulhatna a múltból. Tróntermétől nincs messze az a börtön, ahonnan a nép igazságérzete kiszabadította Táncsics Mihályt.
Szerző

Kentaurbeszéd - Markó Béla: Zsarnokra várva

Publikálás dátuma
2020.02.01. 13:00

Fotó: Bernády György Alapítvány archívuma
Az idén Romániában majdnem minden harmincéves. Szervezetek, folyóiratok, újságok, sőt, remények és csalódások is. Harminc éve reménykedünk egy konszolidált demokráciában, és harminc éve csalódunk is nap mint nap. 

A restitúció jegyében

Egészen pontosan: majdnem minden és majdnem semmi sem harmincéves, hiszen a romániai forradalom 1989 decemberében nem annyira a modernizáció, mint inkább a restitúció jegyében zajlott, ami egyébként általában jellemző ennek a régiónak az országaira. Az erdélyi magyar értelmiség is hatalmas lendülettel látott neki ezelőtt három évtizeddel, hogy még megmaradt intézményeit átalakítsa, illetve új intézményeket hozzon létre, de többnyire az újat is a régihez, a kommunizmus előttihez próbáltuk igazítani. Sokszor felidézem dilemmánkat a marosvásárhelyi irodalmi folyóirat, az Igaz Szó szerkesztőségében, amikor rögtön a diktatúra összeomlása után, 1989. december 23. reggelén, miután menesztettük a főszerkesztőt, azon ötleteltünk, hogy mi legyen a lap új címe, hiszen addigi tartalmának egyik részét igen, másik részét, a szinte minden számban jelenlevő pártpropagandát viszont nem lehetett vállalni. Mi is, akárcsak más régi kiadványok új vezetői, először a két világháború közötti, kollektív emlékezetünkben némiképpen idealizált erdélyi magyar művelődési életből próbáltunk meríteni. Ízlelgettük, hogy új címnek melyik régi felelne meg. Pásztortűz? Termés? Helikon? Bevallom, számomra mindegyik túl rusztikusnak, túl modorosnak tűnt, taszított ezeknek a címeknek a stílromantikája, bár a Helikont el tudtam volna fogadni, de arról azonnal kiderült, hogy a velünk egyidejűleg Kolozsváron ugyanezen töprengő Utunk-szerkesztők már lefoglalták. Így aztán kénytelen-kelletlen újat kellett kitalálni, így lettünk Látó, ami csak folyóiratcímként új persze, Batsányi Jánostól kölcsönöztük, nem véletlenül. A látó című Batsányi-vers ugyanis híven tükrözte akkori, de sajnos, hamar elmúló optimizmusunkat: „Vídulj, gyászos elme! megújul a világ, / S előbb, mint e század végső pontjára hág.” Nincs mit szégyellnünk ezen az optimizmuson, Petőfitől errefelé így van ez, lelkes értelmiségiek kezdik, és pragmatikus politikusok rontják el a forradalmakat. De ezt akkor decemberben még nem sejthettük. A marosvásárhelyi napilapból, a Vörös Zászlóból Népújság lett, a kolozsvári Igazságból Szabadság és így tovább. Egyedül a második világháború előtti nevét a kommunizmusban is megtartó Korunk maradt a régi címmel. Akkor mindenképpen kivétel volt Erdélyben egy lap valamennyire mindenképpen kompromittált „leánynevének” a megőrzése, a folytonosság ilyetén vállalása. De az ő esetükben, azt hiszem, mégis így volt rendjén, a háború előtti, vállalható hagyomány továbbviteléről volt szó. Mint ahogy a kommunizmus évtizedeiben semmilyen formában nem létező intézmények is, például az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) vagy az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME) szintén a két világháború közötti vagy még azelőtti tradíciót keltették életre, a nevükben is. 

Savanyú a szőlő

Ez a kilencvenes évek elején egyáltalán nem volt meglepő egyébként, mert ismétlem, nemcsak az erdélyi magyar közéletben, hanem az egész romániai politikában is egy régebbi helyzet visszaállítása, az úgynevezett restitúció volt a cél. Régi pártok újraalakítása, elállamosított javak visszajuttatása, egykori jogok visszavétele, betiltott szimbólumok használata. Mindez magától értetődő volt, csakhogy miközben a múltat próbáltuk reprodukálni, félig-meddig szem elől tévesztettük a jövőt. Folyamatosan célként jelöltük meg az európai integrációt, de egyre inkább az az érzésem, hogy nem a XXI. századi, hanem a XX. század eleji Európához kíséreltünk meg csatlakozni. Harminc év távlatából mondom ezt, és persze ez a három évtized összességében mégis elégtétel lehet nekünk, Romániában élő magyaroknak, akik 1989 decemberében egészen mélyről indultunk, és ahhoz képest villámgyorsan felépítettünk egy később sok vitán átesett, de végső soron stabil politikai szervezetet, az RMDSZ-t, közben pedig – új név, régi név ide vagy oda ˗ működtettünk egy erős magyar intézményrendszert, és természetesen megfelelő jogi alapot is teremtettünk mindehhez. Más kérdés, hogy ma valóban egyre aggasztóbb a román demokrácia általános állapota, mint egyébként körös-körül a többi újsütetű EU-tagállamoké is: a sáros cipőre rákenve a fekete cipőkrém, miközben itt is, ott is kiütközik alóla a rászáradt piszok. Kellett a restitúció tagadhatatlanul, de legalább ennyire kellett volna a modernizáció, ami sokkal közelebb vihetett volna a nyugati rendszerekhez. Mert hát a mostanában ismét fellángoló nacionalizmusok, a nemzetállami autarchia lázálma, a közös Európától való irtózás, a folyamatos nagyotmondás, a mell- és asztaldöngetés, a sok gyűlölködés mind-mind arról szól szerintem, hogy: savanyú a szőlő. Visszatértünk ugyan Európába, csakhogy nem a maiba, nem is a holnapiba, hanem a tegnapi vagy tegnapelőttibe. Attól tartok, az idei Trianon-centenárium is erről fog szólni: időutazás tanulságok nélkül. Márpedig a kritikátlan nosztalgia gyávaság. Ha nem arra használjuk fel például ezt a százéves évfordulót, hogy veszendőbe ment dicsőségünk felidézése mellett arról is szót ejtsünk, mi vezetett Trianonhoz, azt jelenti, hogy félünk szembenézni a mával. Mindaddig, amíg nem leszünk képesek leszámolni a múlt egy részével, legalább annyira, amennyire Erdélyben 1989 decemberében a régi intézményekből is félig-meddig újakat fabrikáltunk, addig valóban savanyú lesz a szőlő. Ahelyett, hogy tényleg felegyenesedtek volna, Kelet-Közép-Európa és a Balkán egyik-másik állama újabban megint nekiállt valamiféle pót-diktatúrát építeni, amelyek remélhetőleg ugyanolyan erőtlenek lesznek, mint annak idején Romániában a csicseriborsóval kevert kávé – csakis ilyent lehetett kapni már a nyolcvanas években -, ám az életünket mindenképpen megkeserítik.

Leltárkészítés

Trianon élő seb ma is, de a sejthetően önsajnálattól csepegő centenárium nem fog segíteni ennek a sebnek a gyógyításában. Meg kell mondanom, hogy ehhez képest az elmúlt hetek folyamatos harmincévezése, ahogy például az RMDSZ megyei szervezetei vagy akár a civil szervezetek is sorra ülték meg születésnapjukat, összességében megnyugtató volt. Ugyanis egyfajta leltárkészítésre kényszerítettek mindenkit ezek az ünnepségek, és szóba kerültek a kudarcok is persze, de az is kiderült, hogy mindent egybevéve nagy utat tettünk meg egy emberöltőnyi idő alatt, és az utóbbi évek sűrűn cserélődő román kormányainak sokszor törvény- és alkotmánysértő kisebbségpolitikája ellenére még mindig előrébb tartunk mi, erdélyi magyarok a közösségépítéssel, mint Románia a demokráciával. Ami természetesen közös mulasztásunk – mármint a demokrácia roskatag mivolta -, és közös veszély is, hiszen az elmúlt harminc év egyik nagy tanulsága, hogy a modernizáció nélküli restitúció – restauráció? – könnyen a múltba visz, nem a jövőbe. A másik tanulság pedig, ezt is sokszor ismétlem mostanában, hogy működő demokrácia nélkül a nehezen kiküzdött kisebbségi jogok sem sokat érnek. Nem sok idő telt el, egészen pontosan másfél hónap a forradalom eufóriája és a Ceaușescu-házaspár karácsonyi kivégzése után, 1990. február 10-én már százezernyi elkeseredett magyar tüntetett jogaiért Marosvásárhelyen, elsősorban az anyanyelvű oktatásért és a magyar nyelv nyilvános használatáért. Ez volt az a bizonyos gyertyás, könyves tüntetés, és tényleg körülbelül százezren voltunk azon a tüntetésen, ami azt jelenti, hogy a környékbeli kisvárosokból és falvakból is bejöttek sokan, ugyanis a városban valamivel több mint hatvanezer magyar élt, kisgyerekestül, mindenestül. Mi szerveztük, tudhatom: számoltuk minden módon, a sorokat, a sorközöket, a vonuló tömeg hosszát, kilencven- és százezer között jött ki mindig a végeredmény. Micsoda különös ötlet, nem is a majdnem mindenki kezében ott levő könyv, hanem az égő gyertyák, amelyeket időnként újragyújtottak a tüntetők, de a legkisebb szél is kifújta őket, és menetelés közben a szélirányban mellettük tartott könyvvel sem lehetett megóvni a lángot. Akkor láthattam igazán, hogy mekkora erő van egy ilyen gyengeségben, mert valahol, valakik kezében mégis égett minden pillanatban a gyertya. Azt mondhatnám, tipikusan értelmiségi ötlet volt ez a város egyik végétől a másikig végighömpölygő százezres mozgókönyvtár. Milyen jó lenne most egy lista azokkal a könyvcímekkel! Arra sem emlékszem, hogy én mit vittem magammal, hirtelen két teljesen különböző író jut eszembe: Kós Károly és Weöres Sándor, de nem tudom, melyik volt. Lenne erre is, arra is magyarázat. Ami a lényeg: igen, talán ez volt az utolsó igazán értelmiségi indítású tömegmegmozdulás a román politikában. Rá ugyancsak másfél hónapra nem gyertyával és könyvvel, hanem botokkal felfegyverkezve vonultak március 19-én a görgényvölgyi románok Marosvásárhely utcáin, mert azt mondták nekik, hogy meg kell védeni a magyaroktól Erdélyt. Végre sikerült rálelni a fenyegetően csírázó demokrácia ellenszerére, a magyar veszélyre. Az elmúlt harminc évre visszatekintve, Európának ebben a legalább száz éve saját identitásával – helyesebben: identitásaival – küszködő csücskében be lehet helyettesíteni persze sok egyébbel azt a szót, hogy magyar. Lehet ez migránsveszély, balliberális veszély, Soros-veszély, lehet sok egyéb, mind alkalmas az erős kéz nosztalgiájára. Hiszen már 1990-ben megjelent Bukarestben és Románia-szerte a festékszóróval készített tréfás falfirka, afféle karikatúra: egy angyalszárnyakkal ellátott Ceaușescu-portré és alatta az írás: „Csak hívjatok, és öt perc múlva jövök”. Hát ne hívjuk!
Szerző

A választás érzelmi kérdés

Publikálás dátuma
2020.01.26. 21:18

Harmincöt éve Moszkvában, rácsodálkozva a házak tűzfalaira festett plakátokra, a fiam egyszer csak azt kérdezte: „Ki ellen harcolnak, milyen háború van?” Harmincöt évvel ezelőtt, 1984-ben már négy évtizede befejeződött a II. világháború, harminc évvel voltunk Sztálin halála, huszonnyolc évvel a XX. Kongresszus és négy évvel a moszkvai (csonka) olimpia után, így aligha tudtam értelmes magyarázatot adni a csupa erőtől duzzadó, olykor fegyvert (beleértve a kalapácsot, vagy a sarlót) szegező dinamikus férfialakok, kendőjükből kibomlott fürtökkel száguldó nők falakat betöltő jelenlétére. 

Ha itt kő kövön nem marad, akkor is béke lesz! (Sztálin)

Turistaként, békében – igaz szervezett, tehát szorosan ellenőrzött utasként – jártuk a várost, aminek elsődleges célja az volt, hogy teljesítsem apám fiamnak tett ígéretét, aki sajnos az előző évben elhunyt, de aki sokat mesélt neki a cári ágyúról, a Kreml templomairól, az eltört cári harangról, de leginkább a borogyinói csata körképéről. Apám 1980-ban, hazatérőben Moszkvából, fiam számára – noha akkor még csak kétéves volt – ismertetőket, képeslapokat, füzeteket hozott a körképről, később amikor a fiam már jobban értette, szívesen mesélt a csatáról, a korról, majd még később olvasott a Háború és békéből, illetve a Bondarcsuk-féle filmfeldolgozást is levetítette neki. Fiam várta, hogy nagyapja körbemutogatja majd Moszkvát, amire apám halála miatt már nem kerülhetett sor. Emiatt én vállaltam, aki – hozzá hasonlóan - ekkor jártam először Moszkvában, hogy megpróbálom helyettesíteni apámat, találgattam apám szemüvegén át, mi lett volna fontos. Jóllehet turistacsoportunkat a szokásos látnivalókhoz (Vörös tér, Lenin-mauzóleum, Vaszilij Blazsennij székesegyház, GUM áruház) is elvitték, a fiam akkor kezdett izgalomba jönni, amikor a Kutuzov proszpekt felé indultunk. Igaz, először nem az 1812 emlékére emelt diadalívet, és a közelében lévő, fiam által várva-várt körképet néztük meg, hanem ettől jóval messzebb, azokat a stilizált, szimbolikus tankcsapdákat, amelyek a valóságban egykor a volokalamszki országútnál megállították a németeket 1941-ben. Itt azonban béke volt, és ha nem magyarázom el, mi végre vannak ezek a hatalmas betonkeresztek az égnek meresztve, a fiamnak eszébe se jutott volna a plakátok látványa miatt szóba hozott háború. 1984-ben Budapest – egy gyerek szemével - békésnek tűnt, már rég eltűntek az ötéves és éves tervek célkitűzéseinek teljesítésére felhívó, harcias plakátok. A főváros belső kerületeiben valaha működő gyárak téglakerítéseire sem erősítettek, vagy festettek az aktuális jelszavak számára alkalmas fehér sávokat, hiszen maguk a gyárak kezdtek kipusztulni, így nekem felnőttnek is hihetőnek tűnt, hogy hazánkban béke van és még a békeharc se fenyeget. Pedig 1984-ben mint a pénzügyminisztérium egyik (reformpárti) hivatalnoka „harcban álltam”, ádáz küzdelmet vívtam azért, hogy a szocialista nagyvállalatokat kisebb cégek halmazára – a verseny elősegítése végett – szedjük szét, hogy az igazgatóikat ne a kerületi pártbizottság nevezze ki, hanem helyben a dolgozók (közgyűlés, vagy vállalati tanács) választhassák, hogy az alig két éve működő gazdasági munkaközösségek, VGMK-k és kisszövetkezetek tovább prosperálhassanak és hogy a tőzsde, vállalati fejlesztési alapok cseréjének álcázva, újra működhessen Magyarországon. Ez azonban legfeljebb intellektuális küzdelemnek tűnt, és ha alulmaradtam, még csak az állásomat se vesztettem el (szemben jó néhány értelmiségi barátommal), és kevésbé tűnt kézifegyverekkel, izomból vívott harcnak, hiszen ekkor egy ideje igaz volt: „karóba nem húznak ma már”. Moszkvát egy világ választotta el tőlünk, különösen a fiam szemén át látva, és nem csak azért, mert tudtam, hogy még mindig vannak lágerek, még mindig van mi ellen tiltakoznia Szaharovnak és Szolzsenyicinnek, tudtam, hogy Moszkvában még tervutasításos rendszer van és nem decentralizált, reformált szocialista gazdaság. Moszkvában meglegyintett a háborús pszichózis, meglegyintett az agresszív diktatúra szele. Azt is be kellett látnom, hogy noha ez az orosz polgárokra rákényszerített rendszer, ahhoz a falusi nincstelenséghez, nyomorhoz képest, ami a nem városi Szovjetuniót jellemezte, a harc mégis csak a felemelkedés reményét nyújtja, ezért nem idegen annak a gátlástalanságnak a szítása sem, hogy a felemelkedésünkért elvesszük azt, ami a másiké, mert a felemelkedés, mások javainak elfoglalása a perspektíva,. A nincstelenek természetes közege a harc, a gátlásmentesség, a fizikai erő felmutatása az érvek erejével folytatott intellektuális vita meggyőző erejével szemben. A városba szabadult nincstelenek számára korántsem volt természetes a folyóvíz, az angol WC, vagy a karóra. Tudjuk, hogy nem csupán a háború, a háborúban sokszor megengedett szabad rablás miatt hordtak a tőlük nyugatabbra lévő városokat felszabadító szovjet katonák csuklótól könyékig karórát, törték össze az általuk nem használható, vagy el nem vihető szobrokat, vázákat, gondolkodtak úgy, hogy az ellenség asszonyai, lányai épp annyira szabad prédák, mint a szüreti mulatságok idején a szalmakazalban a honos „fehérvári huszárok által” meghágható otthoni fehérnépek. Amit itthon nem értettem, hogy a nincstelenek gazdagságra csodálkozó szemével meg lehet magyarázni bármilyen jogtiprást, beleértve elsősorban a lopást, a Szojuzban nagyon is érthetővé vált. Azt is felfogtam, hogy az az érzelmi túlfűtöttség, ami a lopást legitimálta, korántsem csak a bolsevizmusból fakad, hiszen, ha valaki Móricz Zsigmond Tragédia című novelláját ismeri az emlékszik, hogy a Sarudy lány esküvőjére készülődve a novella hőse: Kis János ötven töltött káposzta bekebelezésére készül. A lakodalomban - szemben a többiekkel, akik ebből, vagy abból vettek – ő mindenből vesz: a húslevesből, a lencsefőzelékből, a túrós csuszából is, majd a fogadalmához híven áttér a töltött káposztára. Már kezdettől, a leves után érzi, hogy elég volt, de a nincstelenség nem épített belé gátlást. Nem lehet megállni. Amikor a töltött káposztánál fulladozva még csak a harmadik tölteléknél tart, mégis az ötven lebeg a szeme előtt, miközben a harmadik után lenyelt húst sem akarja kiköpni, inkább belehal az ádáz nyeldekelésbe: „a szenvedély részegségével mondta el magában: - Dögölj meg kutya.” Móricztól tudtam, de Moszkvában a fiam szemével értettem meg, hogy nem lehet béke, ha az ember a falusi nincstelenségből jön. A Nincs ellentéte a Mindent, ezért a nincstelennek nincsenek gátlásai. Aki belülről nincstelen, az a szerzésvágytól hajtva nem tud másra szavazni, mint a háborúra, miközben persze gyűlöli azokat is, akik a harcba hajtják.

Ó béke! béke! legyen béke már! (Babits: Húsvét előtt)

Azt, hogy a zsigerből fakadó gyűlölet leküzdhető, az egymással szembefordító ellenségesség tompítható, mi több áthidalható, Prágában tanultam meg. Apám – aki 1968 augusztusában a CsESz (csapágyipari együttműködési szervezet) éves, szakosítási konferenciájára – Prágába utazott, kérésemre magával vitt. Nem az „arany Prága” látnivalói csábítottak, hanem első nagy szerelmem ment édesanyjával Prágába, hogy ott ismerősöket, barátokat látogassanak és én abban a reményben, hogy románcunk beteljesülhet, oda akartam menni, aminek a legkézenfekvőbb módja az volt, ha apám magával visz a CsESz-re. Rövidre fogom, sajnos reményeim nem teljesültek, mivel szerelmem édesanyjával – talán megérezve, hogy a Varsói Szerződés Prága és Csehszlovákia megszállására készül – továbbutazott. Nem is találkoztunk közel negyven évig. Mi viszont apámmal Prágában ragadtunk. Prágából augusztus 20-a után néhány napig nem indultak repülők és vonatok, mi kénytelenek voltunk tovább CsESz-ni az időt. Egyik délben az egyik Vencel tér melletti sörözőben (talán a Pinkasban - ki emlékszik már) ebédeltünk, amikor bejött egy szovjet tiszt, aki egy pohár sört kért, amit nem asztalnál, hanem a pultnál el is fogyasztott. Már a belépésekor is döbbent csend fogadta megjelenését, az egyébként is, de az események hatására még inkább zsúfolt, tömeggel teli sördében. Megitta és fizetett és már az ajtó felé indult, amikor oroszul jól hallhatóan valaki azt mondta: „Éljen a szabad és független Csehszlovákia!” A szovjet tiszt visszafordult, nagyon határozottan kérdezte: Ki volt az? Senkinek nem akaródzott jelentkezni, félve az esetleges következményektől, ezért még egyszer határozottan kérdezte, miközben kék szemével fürkészve körülnézett: Ki volt az? Keze a pisztolytáskáján. Ettől valaki hátul, némileg húzódozva jelentkezett. A magas szőke szovjet tiszt odament hozzá, farkasszemet nézett vele és azt mondta: „Éljen a szabad és független Litvánia!”, majd sarkon fordult és kiment. Majdnem gyerek voltam, serdülő tizenhét éves, ezért alig értettem, mi történt, mégse kellett magyarázni.

Mennyből az angyal

Az élet úgy hozta, hogy feleségemmel 1989 karácsonya és szilvesztere között - az ő 56-tól Franciaországban élő rokonai, számunkra átengedett minilakásában – Párizsban voltunk. Szilveszter estére egyik barátunk– foglalkozására nézve újságíró – hívott meg, aki - mire a meghívása beváltására sor került - már nem volt otthon, bennünket csak a felesége és barátaik fogadtak, mert Xavier Bukarestben volt. Xavier a keletnémetek Budapestről való kiengedését is egyenesben közvetítette, ezt megelőzőleg pedig élethűen próbálta megírni néhány kalandvágyó német Bécsbe menekülését. Ennek érdekében megvesztegetett egy magyar vasutast, aki a nemzetközi vonat vagonjának húsz-harminc centi mélységű, a vagon WC-jéből elérhető tetőterében rejtette el őt, majd Bécsben kiengedte. Xavier fenegyerek volt, és ennek megfelelően tűnt is el a szerb-horvát-bosnyák háború idején Szarajevóban. Xaviert ismerve nem volt véletlen, hogy jóllehet szilveszterre már a szórvány lövöldözések is befejeződtek Bukarestben, felesége mégis aggódott, egész este próbálta őt elérni. Az abszolút nemzetközi szilveszteri társaságban csak mi ketten voltunk magyarok. Többségük francia, két marokkói, egy algériai, egy angol. Nem állíthatnám, hogy különösebb kapcsolat fűzte őket Kelet-Európához, Romániához. Nem csak a vendéglátó, meghívó Xavier bukaresti jelenléte, nem csak az egyenesben közvetített világszenzáció, a romániai forradalom szegezett bennünket a lakásban található pici tv képernyője elé, ahol a Bukarestben megalakult „nemzeti megmentés tanácsának” a különböző tagjait hallgattuk jó-rossz francia fordításban. Sorra kérdeztek bennünket – akik mégis csak jobban ismerjük a helyzetet – mire lehet szükség, holnap, Újév napján mit kezdjenek gyűjteni, minek a szervezéséhez lássanak hozzá. Adni akartak és szervezni azt, hogy mindenki adhasson. Mert a választás érzelmi kérdés….
Szerző