vadászat;

2020-02-02 11:33:02

Hajtóvadászat

Arra vigyázz, hogy sose kerülj a lővonalba, maradj mindig mögöttünk - magyarázta G. bácsi. A Bocskai úti házban volt a szomszédunk a G. család. Fiúkkal, Péterrel igen jó barátságba keveredtünk a bratyómmal, bár néhány évvel idősebb volt nálunk. Ő már gimnazista volt, amikor mi még a Bocskai úti általános iskolába jártunk. G. bácsi pedig vadászott, s egyszer hívott, tartsak velük. Bár mindig taszított a vér, az erőszak látványa, nem tagadom, izgatott a kaland. Ha jól emlékszem, ami persze nem biztos, korán indultunk, s Péter is velünk tartott.

Amikor megérkeztünk, már több puskás ember ácsorgott egy ligetes erdő szélén. Előttünk széles lapály, ritkás bozóttal benőtt mező terült el. G. bácsi elővette a bőrtokból a puskáját és csatlakozott a többiekhez. Rövid megbeszélést követően odajött hozzánk és elmondta, hogy nyúlra mennek és hamarosan indulnak a hajtók, majd elhangzott a fenti figyelmeztetés.

A távolból meghallottuk a hajtók kiáltozását, majd ahogy közeledtek, a kezükben tartott botok koppanását a bokrokon. G. bácsi beállt egy fa mellé és feszülten figyelte a mezőt. Arra nem emlékszem, hogy Péternél is volt-e puska, de ahhoz talán még ő is fiatal volt. A ’60-as évek végén igen szigorú szabályok írták elő, ki tarthat lőfegyvert, így vadászpuskát. G. bácsi izgatottsága ránk is átragadt, bár emlékeim szerint nem tudtam eldönteni, hogy mit szeretnék jobban, azt, hogy sikerüljön a vadászat vagy azt, hogy megússzák a nyulak, és elszeleljenek.

Az élet, vagyis a halál megoldotta ezt a dilemmát. G. bácsi hirtelen a vállához kapta a fegyvert, és a puska kétszer gyors egymásutánban eldördült. Később az Európa hetilapnál riportot írtam a dunai flottilláról, akkor ért hasonló sokkhatás, a gépágyú hangja a vadászpuskáénál is sokkal fülrepesztőbbnek bizonyult. Csakhogy míg a monitor gépágyújába vaktöltényeket töltöttek, G. bácsi sörétes puskája kis acélgolyókat ontott ki a dupla csövön.

Csak annyit láttam, hogy egy jókora nyúl nagyot bukfencezve elterült a fűcsomók között. Körös-körül dörögtek a fegyverek, de nekem ennyi is elég volt. Miután véget ért a hajtás, a vadászok büszkén és kipirult arccal, izgatottan mesélték egymásnak, ki hogyan, hány nyulat, esetleg fácánt lőtt. Amikor G. bácsi odahozta és megmutatta a zsákmányt, s én megpillantottam a nyulak fénytelen, halott szemét és oldalukon a kis véres sebeket, éreztem, hogy ez nem az én világom, soha többé nem kívánkoztam vadászat közelébe se.

Ám ez az óhajom nem teljesült.

A ’90-es évek közepe táján a Kurír című intelligens bulvárlapnál dolgoztam (ebben az esetben, különösen a mai színvonalat tekintve, az „intelligens” jelző nagyon is indokolt volt). Egy napon megjelent a szerkesztőségben egy kerek arcú, dekoratív, negyvenes éveiben járó szőke hölgy, aki elhatározta, újságíró lesz. Kiderült, hogy vadászik, s felajánlotta, elvisz egy vadkacsavadászatra. Gondoltam, riporttémának érdekes lehet, hiszen akkortájt több írás is megjelent a tenyésztett fácánokról, amelyeket úgy kellett „kiseprűzni” a jól fizető külföldi, s hazai vadászok fegyverei elé. Néha még botrány is kerekedett abból, hogy szerencsétlen madaraknak eszük ágában sem volt az öngyilkosság e kegyetlen módját választani és az istennek sem akartak fölröppenni. De lássuk, mi újság a vadkacsáknál!

Hajnalban indultunk K.-val, fotóriporter cimborámmal és M.-el, a kissé testes Dianával. A helyszínen már ott álltak körben a vadászok, s a helyi fővadász ismertette a szolgálati szabályzatot. Mindenki bólogatott, nyilván már a könyökükön jött ki a kötelező balesetvédelmi oktatás. A kompánia elindult és hamarosan egy mesterséges tóhoz ért. És kezdetét vette a rémálom, a gyomorforgató valóság.

A tavon rengeteg vadkacsa úszkált mit sem sejtve. Egyszer csak a parttól elvált egy fém ladik. Ketten ültek benne. Egyikük evezett, a másik kezében egy jókora husángot szorongatott. A ladik teljes gőzzel a kacsák közé vágódott, s a riadt madarak rémülten igyekeztek a levegőbe emelkedni. És akkor eszeveszett fegyverropogás kezdődött. Hullottak a kacsák a vízbe, de sok madár túlélte a mészárlást és visszaereszkedett a tóra. Akkor a ladik ismét akcióba lépett, és a „hajtó” a méretes karóval bőszen ütögette a vizet és üvöltözött.

A mai napig nem értem, hogy a vadkacsák miért nem menekültek el a gyilkos puskatűz elől, és miért szálltak vissza a túlélők a tóra, hogy újra meg újra, kifulladásig, a halálig fölröppenjenek a puskák célpontjaként. Nem tudom meddig tartott ez az öldöklés, végig bénultan álltam, a torkomat az undor fojtogatta. A hajtók összeszedték a vízen úszó tollas tetemeket, többször is fordultak, és a parton kiterítették a zsákmányt. A kipirult és elfáradt „sportvadászok” egymás után rakták be terepjáróik csomagtartójába a még meleg, vérző kis tetemeket. Én valami búcsúzásfélét hebegve valósággal elmenekültem K.-val a tömeggyilkosság helyszínéről.

A riportot megírtam. Azt hiszem, a cikk megjelenését követően M.-et soha többé nem hívták meg abba a vadásztársaságba. De az is lehet, hogy ezt csak én gondolom így, valami csekélyke elégtételt szolgáltatva a kacsáknak.