Mikor kell partra lépni?

A szakmai szolidaritásnak nem kell mindig nyilvánosnak lennie. Nem akarok a politikai térbe belépni – válaszolta Eszenyi Enikő, a Vígszínház igazgatója a Magyar Narancsnak arra a kérdésére, miért nem ment el a december 9-ei tüntetésre a szabad színházakért. Korábban így indokolta távolmaradását: „szakmai úton kell mindent elintézni, itt pedig politikai térbe került a diskurzus”.
Ha mindezt nem egy olyan megbecsült és szakmai teljesítményével kiemelkedőt alkotó ember, az ország egyik vezető színházának az igazgatója mondja, aki a Forbes szerint 2015/2016-ban a legbefolyásosabb magyar nő volt a kultúrában, akkor is érdemes volna rá figyelni. Mert téved.
Válasza persze nem új, mert ez a vezérelvűségre nagyon is fogékony nemzet több évszázados örökségként hordja magában a mindent túlélni parancsának gyakorlatban alkalmazott technikáját. A módszerek egyikeként a szakmába menekülést is. Van, amikor ez célravezető, van, amikor nem. A szakmai tudást – főként a művészvilágban - pedig egyetlen politikai hatalom sem volt képes igazán kikezdeni. 
A politika e tehetetlenségét, és látszólag Eszenyi véleményét igazolja, hogy a Vígszínház fontos tájékozódási pont maradt az ő keze alatt is. Hogy - amint mondja - Demszky idején lett igazgató, aztán jött Tarlós, most Karácsony, de ő valamennyi érán keresztülment. „Állok egy folyóban, amivel szeretek sodródni..., de hogy egyik vagy a másik partra kilépjek, olyan nincs. Soha senki a politikai szférából nem szólt ide, hogy nyomást gyakoroljon rám. A tervezett műsorral kapcsolatban a hatalomból senkivel nem kommunikálok..., ha nekem azt kell éreznem, hogy nem vagyok független, nem vezetem tovább ezt a színházat”.
Csakhogy, ha Eszenyi nem vette volna észre, a politika tülekedett a színpadra, nem a színház lépett a napi politika partjára. A politika csinál ("kommunista") mítoszt a szakmaiságból, amikor megalázza, politikai lojalitáshoz köti a szakmai ítéletet. (Pintér Béla erre figyelmeztetett.)
Amúgy a magyar kultúra mindig is politizált. Amint egy színház is politizál már a műsorrendjével is, akként értelmetlenül hülye kérdés volna: vajon Arany János politizált-e vagy verset írt, amikor papírra vetette A walesi bárdokat? Vagy hogy Eszenyi otthonánál maradjunk: lépett-e partra Várkonyi Zoltán?
Van egy politikán túli, általános felelőssége is a kultúrának, amely csak akkor képviselheti a közösséget, ha küzd az ember egyéni autonómiájáért, azért az integritásért, amelynek felszámolásáért a regnáló rendszer nagyon sokat tett az utóbbi tíz évben. Nem vonjuk kétségbe Eszenyi emberi tisztességét, művészi vagy színházigazgatói teljesítményét, csak azt akarjuk mondani: a kultúra akkor is politizál, ha nem akar, s főként akkor kell politizálnia, ha nem látja politikai képviseletét annak az embernek, akinek arcát amúgy mindennap felmutatja a többieknek. Akkor kell igazán politizálnia, ha maga a politika gyáva. 
Nincs vészkijárat. Adódik, hogy nem lehet sodródni. Adódik, hogy partra kell lépni.
Szerző
Friss Róbert

Békemenet

Az őszödi beszéd óta tudjuk, hogy a szöveg értelme nem számít, a lényeg, hogy legyen egy jó szó, amit a zászlóra lehet tűzni. Hogy aztán azzal viszik-e utcára az embereket, hogy „hazudtunk”, vagy azzal, hogy „fehér, keresztény, heteroszexuális”, már mindegy is. Valószínűleg aki menni akar, az akkor is menne, ha Bayer Zsolt csak annyit rikoltana: „tűrhetetlen, hogy gumicukor!”
Azon ma már fölösleges lamentálni, hogy Niedermüller Péter – bár talán mondhatta volna szabatosabban – természetesen nem tett rasszista kijelentést, hanem éppenséggel a kirekesztést ítélte el. A nyugdíjak megvédése óta tudjuk, hogy az orbáni újbeszélben egyes szavak akár önmaguk ellentétét is jelenthetik, a béke azt, hogy háború, a rasszizmus elleni fellépés azt, hogy az uszulni vágyók hergelése. Aki bazi nagy kereszteket cipelő néniket vezényel a VII. kerületi polgármesteri hivatal elé, az biztosan tudja, mit csinál. És azt is, hogy miért.
Azt viszont jegyezzük meg, hogy miközben a kormánypárti korifeusok által feltüzelt antirasszista sokaság felsorakozott a hajdani gettó határán, e díszlet mögött zavartalanul folyt tovább a régi előadás. A kormányfő például péntek reggeli rádiószózatában tette világossá, hogy a gyöngyöspatai pakliban bőven van még kijátszásra érdemes kártya. Hogy a munka nélkül szerzett százmillió sérti a keccsölők igazságérzetét, az az alap. A felépítmény még csak most jön: először is azt tudhattuk meg, hogy maguk a cigányok tehetnek a szegregációról, hiszen ők tették lehetetlenné a gyerekeik tanítását.
Mindebben csak az a figyelemre méltó, hogy az a párezer ember, aki csütörtök este Niedermüller ellen tüntetett, a karját hagyná levágatni meggyőződésében, hogy a másik a rasszista, őt magát pedig jogos indulat fűti. És figyeljék meg, lesz itt még Békemenet is. Tán még Gyöngyöspatára is elkanyarodnak.
Szerző
N. Kósa Judit

A várkapitány hete

Azt állította Orbán Viktor (a Kossuth rádióban), hogy a déli határon mi védjük az illegális bevándorlással szemben az osztrákokat, bajorokat (mi vagyunk az ő várkapitányuk) és németeket, ezért jó volna, ha az Európai Unió vállalná ennek pénzügyi terheit is.
Ezzel szemben a tény az, hogy nem, vagy nem sikeresen védjük őket, ugyanis 2019-ben mintegy 140 ezer ember kért menedékjogot Németországban. Ha Magyarországon keresztül (állítólag) nem tudtak keresztülmenni, akkor nyilván máshol, máshogyan mégis sikerült nekik. Hogy hol? Bakondi György, a miniszterelnök belbiztonsági tanácsadója akaratlanul is elárulta egy nyilatkozatában: a migránsok fő irányként a korábbi Bosznia-Horvátország-Szlovénia útvonal helyett mostanában ismét a szerb-magyar útvonalat választják. Aha. Szóval vagy itt, vagy ott, vagy amott, de Nyugatra mennek. Mindegy, fizessenek a németek, akikhez végül mégis eljutnak.
Azt is állította Orbán (szintén az interjúban), hogy „mi negyedannyi pénzből tudunk határt védeni, mint hogyha Brüsszelből szerveznének határvédelmi egységeket”.
Ezzel szemben a tény az, hogy bár a kormány nem hajlandó erről pontos számokat közölni, az itt-ott elejtett adatok alapján 2015 ősze óta nagyjából 450-500 milliárd forintot költöttek el a déli határ védelmére, vagyis évente legalább 100 milliárdot, ami 300 millió eurónak felel meg. Az európai határvédelmi szervezet, a Frontex teljes évi költségvetése ugyanakkor 320 millió euró, és az nemcsak Európára szól. Akkor ki is az olcsóbb?
Azt állította továbbá a miniszterelnök (ugyanott), hogy „akik Törökországból érkeznek Görögországba, azokat a görögök átengedik”.
Ezzel szemben a tény az, hogy a görög szigeteken körülbelül 40 ezer, egész Görögországban pedig összesen 80 ezer menekült tartózkodik hónapok, sőt évek óta. Van, aki megpróbál továbbmenni, de az nem igaz, hogy a görögök ránk szabadítják őket. Ha így lenne, nem ott volnának a menekültek.
Azt állította ezenkívül Orbán Viktor (ugyancsak a rádióban), hogy „az egészségügyi miniszterünk egy orvosprofesszor”.
Ezzel szemben a tény az, hogy nincs egészségügyi miniszterünk. Kásler Miklós az Emberi Erőforrások Minisztere, az egészségügynek pedig államtitkára van, Horváth Ildikó. Igaz, a lefokozott egészségügy megérdemelne egy minisztériumot is.
Azt is állította végül a miniszterelnök, hogy azt hitte, neki újat már nem mondhatnak a politikában, mert annyi mindent látott, és legföljebb ismétlődhetnek a dolgok. „Erre kiderül, hogy nem. Itt van ez a börtönbiznisz. Én még ilyet életemben nem láttam”.
Ezzel szemben a tény az, hogy már látott. Nem most, hanem 2016 óta, tudniillik ez az általa börtönbiznisznek nevezett gyakorlat azóta működik, a saját kormánya által elfogadtatott törvény alapján. Az ellenzék a törvény vitájában arra figyelmeztetett, hogy ennek a kártérítési ügyek megszaporodása lesz a vége, tehát sürgősen javítani kellene a börtönviszonyokat, ám a Fidesz egyik fülén be, a másikon ki. Orbánnak ugyanis nem lehet újat mondani a politikában, és a régi mondás az, hogy az ellenzéknek soha nincs igaza.
Szerző
Bolgár György