A kormány állja a szavát

Mindig érdemes figyelni, ha a kormánysajtó azt állítja, hogy a Népszava „hazudik”: százból kilencvenkilenc esetben arról van szó, hogy az elevenükre tapintottunk. (Nem a sajtóéra, hanem a kormányéra, de ez a két szerv annyira összenőtt, hogy ha az egyiket megszúrjuk, a másik is összerándul.) 
Most például azt „hazudtuk”, hogy az Orbán-kabinet nem adta oda a pénzt, amit új buszok vásárlására – többek között a renoválási szünetet tartó 3-as metró pótlásához – Tarlós Istvánnak megígért. A pártmédia fő állítása ebben az ügyben az, hogy a kormány állja a szavát, minden más csak fake news – a mienk viszont az, hogy az átutalásnak papír szerint január 31-ig kellett volna megérkeznie Budapest számlájára, de még ma sincs ott. A végső igazság majd csak az égi ítélőszék előtt fog kiderülni. 
Ámde az, hogy a kormány tartja a szavát, csupán egy mondás, amit egyelőre semmi nem támaszt alá (sőt), a megállapodás megszegése viszont tény. És még csak nem is az a helyzet, hogy ha az ígért összeg befut áprilisban vagy novemberben, akkor kiderül, hogy mégiscsak jó szívvel van a hatalom Budapesthez. Itt ugyanis az idő majdnem olyan fontos tényező, mint a pénz: anélkül, hogy a 40 darab új buszt forgalomba állítanák – amihez viszont már meg kellett volna rendelni a járműveket –, nem lehet tartani a metrófelújítás ütemtervét. 
Érdekes egybeesés, hogy két héttel ezelőtt Karácsony Gergelyt nevezte hazugnak az udvari sajtó, azt állítva, hogy a főpolgármester nem is olyan zöld, mint amilyenre festeni igyekszik magát: mindenféle klímavészhelyzetet meg dízeljármű-korlátozást emleget, ahelyett, hogy például a BKV gépparkját korszerűsítené. Túl azon, hogy Tarlós 9 évig tartó regnálása során a médiasleppnek nem jutott eszébe, hogy Budapest levegője akár tisztább is lehetne (pedig lehetne: a magyar főváros az EU egyik legszmogosabb városa, amelynek lakói évekkel hamarabb halnak az indokoltnál a belélegzett mérgek miatt), azért is érdekes ez a fölvetés, mert azt sejteti, hogy a buszbeszerzés mégiscsak sürgős lenne. Ámde a főváros – mióta az Antall-kormány elkezdte lefaragni a személyi jövedelemadó helyben maradó hányadát – sosem volt képes saját forrásból modernizálni a járműállományt. Vagy a kormány adott (vissza) rá valamennyit, vagy pedig hitelt vettek föl, amihez szintén a kormány garanciája szükséges. 
A fővárosi levegő legnagyobb problémája a szálló pornak nevezett koromrészecskék magas koncentrációja. Ennek fő forrását – a lakások elavult fűtése mellett, amit a kormányzat szintén súlyosan elhanyagol – a régi buszok és az ugyancsak elaggott dízelüzemű személy- és teherautók jelentik. Az értelmes megoldás a járműpark cseréje lenne – ami állami közreműködést igényel –, a vészforgatókönyv (ami miatt már előre támadja a kormányoldal az új városvezetést) pedig a forgalom korlátozása. Harmadik út nincs. 
Ahhoz tehát, hogy Karácsony beválthassa a választóknak tett zöldítési ígéretét, semmi más nem kell, mint hogy a kormány is állja a szavát. Az óra ketyeg, a sosem hazudók most éppen 12 napja vannak hazugságban.
Szerző
Hargitai Miklós

Bálványimádók

Költözöm, autóra hordják mindenem – mormogom Bereményi Géza után. Kezemben - találomra a könyvhalomból - Ámosz Oz kötete az 1982-es Izraelről. Jó könyv volt három és fél évtizede, de most még jobb olvasni.
Közben hallom, hogy az ellenzéki politika nem érti Niedermüller Pétert. Azt megértem, hogy a katolikus egyház – politikai okokból - nem akarja érteni. Az meg, hogy az ellenzék nem érti, csak annyit jelez, hogy fogalma sincs, mit kezdjen Orbán rendszerével. Még Hack Péter egykori SZDSZ-es politikus jár a legközelebb az igazsághoz, amikor azt mondja: márpedig fehér, heteroszexuális, keresztény ideológia mint olyan, nem létezik. Csakhogy Hack nem Niedermüllerrel vitatkozik, hanem a kormányfővel. Mert Niedermüller nem tett mást, mint a kormányfőt követve megfosztotta az európai embert mindattól, ami évszázadok óta rátapadt, hogy a végén ott álljon előttünk csupaszon „a fehér, heteroszexuális, keresztény”. A ketrecét foggal-körömmel védő fundamentalista vallás embere, megfosztva európaiságától. A „rettenetes képződmény”, amit Orbán állítólag annyira óv, hogy karámba zárná.
Orbán persze nem a keresztény Európát akarja óvni, hanem az autoriter államot. Amiről Oz azt írta: a hasraesés és csodálat az „államapparátus” szervei előtt – amelyre az etatizmus kifejezést is alkalmazzák -, az államkultusz, az államnak és szerveinek eszközből lényeggé, tárgyból kultusz és imádat tárgyává történő átalakulása nem egyéb, mint bálványimádás. S mi mások volnának azok, akik egymás sarkára lépve tipródnak a miniszterelnök lábnyomában, anélkül, hogy megállnának gondolkodni azon: mire ez a tülekedés? Mintha attól félnének, ha megállnak, lesújt rájuk a vezér. 
Félelmük nem alaptalan, nem is torpannak meg. Szajkózzák a nacionalizmust, pedig az az emberiség átka. Szajkózzák a politikai nemzetállam szuverenitását, pedig a politikai nemzetállam léte még csak nem is feltétele a kulturális közösség létének. Szajkózzák a bezárkózó kultúrát, pedig a muzeális civilizáció életképtelen. Oz írja: mert „a végén összezsugorítja és elnyomja az alkotó erőket. Először csak a régi alapon szabad újítani bármit is, azután a szabadság mindössze az értelmezés szabadságává zsugorodik össze, azután már csak a magyarázatok magyarázatait szabad magyarázni, de a végén nem marad egyéb, mint őrizni a kiállított tárgyakat és tisztogatni az ablaktáblákat”. 
Nem érvényes-e ez ma is? Abban a korban, amikor az európai civilizációt – Magyarországgal az élen - úgy féltik minden idegen behatástól, hogy közben kitagadják a keresztény kulturális hagyományból a felvilágosodást és a humanizmust. Mintha ez a civilizáció nem akkor lenne sorvadásra ítélve, ha nem fogadjuk el, hogy meg van engedve és kívánatos is ihletet merítenie és megtermékenyülnie más civilizációktól. Nem emiatt átkozták ki Soros György nyitott társadalmát, a kritikai gondolkodást? Annak a virtuális „rettenetes képződménynek” a nevében, amely - Hack Péter legnagyobb meglepetésére - gyorsan képes lesz tömegesen elsajátítani a neki szánt ideológiát: az állam kirekesztő bálványimádatát.
Szerző
Friss Róbert

Beszélgetés egy városközponttal

Göncz Árpád Városközpont. Az ajtók a bal oldalon nyílnak. Szóval ilyen az, amikor az ember úgynevezett nagy idők tanúja. Eddig azt gondoltam, hogy ehhez vagy kellően öregnek, vagy kellően szerencsésének kell lenni. Most nagyon úgy tűnik, hogy mind a kettő stimmel. 
Tegnap a híradóban mutatták az elnököt. A mostanit. Rezzenéstelen arccal jött-ment, előtte két testőr, mögötte kettő, és kissé riadtan nézett a rá bámuló emberekre. Az Öreggel valami protokoll úton találkoztam először. Még alig volt elnök, mégis túl volt már mindenen: médiaháborún, kifütyülésen, taxisblokádon. „Sziasztok, gyerekek! – köszönt oda nekünk, újságíróknak, akik a hátsó üléseken kuporogtunk, távol a fontos emberektől és a korlátlan italfogyasztástól. – Mindjárt jövök, csak átöltözöm.”
A hosszú utakon rendszerint még a felszállás előtt vállfára tette a vasalt nadrágot, és felvett valami istentelenül divatjamúlt mackóruhát. Ebben jött hátra hozzánk, hogy mindenkivel beszélgessen néhány percet. Nem akart úgy tenni, mintha ismert volna mindannyiunkat, de úgy igen, mintha érdekelnénk legalább annyira, hogy ránk szánja ezt a pár pillanatot. 
„Nem muszáj jobbra-balra az utcát százötven méterre kiüríteni, ha megérkezel valahova – mondta évekkel később, amikor filmet forgattunk róla, és azt kérdeztem, hogy szokott hozzá a számára láthatóan kellemetlen protokollhoz. – Megtanulhatod azt, hogy ha bemész egy iskolába, nemcsak az igazgatóval fogsz kezet, hanem a pedellussal is, és hogy a díszvacsora végén megköszönöd a felszolgálóknak, hogy felszolgáltak. Nem esik le a korona a fejedről, nekik viszont jól esik, és megjegyzik. Nem beszélve arról a gyönyörűségről, hogy az igazgató mélyen meg van sértődve, hogy ha ő végigkísér téged egy gyáron, és miközben ő magyaráz, te odamész a munkásnőhöz, és megmondod, hogy boszorkányosan ügyes, és sose tudnád megtanulni, amit csinál.”
Göncz Árpád Városközpont. Hogy utálta volna. Sosem akart szobrot vagy utcanév táblát. Azt mondta egyszer, sosem bocsátaná meg magának, ha kis úttörőknek kellene minden évben virágot vinni a szobrára. Úttörők persze már nem voltak, de azért értettük. „Az ő elnökké választásával egy olyan figura került bele a magyar politikába, amilyen figura nem volt se korábban, se azóta. Megváltoztatta az országot, egy kicsit az embereket és a politikához való hozzáállást is – ezt Esterházy Péter mondta az előbb emlegetett filmben. – Az én generációm először látott olyan politikust, aki nem per definitionem gazember.” Azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy ez a lényeg.
Mindjárt itt az Öreg születésnapja, és nagyon hiányzik valaki, aki csak megközelítőleg olyan volna, mint ő. „Ide hallgass. Tanítalak téged valamire. Az embereket bele lehet kompromittálni a tisztességbe. Ezt így értsd, ahogy mondom. Ha valakivel elhiteted, hogy tisztességesnek tartod, akkor utána, ha nem egészen elvetemült és hülye fráter, akkor tisztességes lesz, mert egyszerűen szégyelli, hogy nem az.”
Most mit mondjak? A szégyenből azóta rendesen kijutott, az Öregből meg városközpont lett. Nincs jól összerakva ez a világ.
Szerző
Kövesdi Péter