Miután Balu, a Budapesti Állat- és Növénykert 12 éves barna medvéje a február eleji hagyományos tavaszjósló rendezvényen meglátta, milyen árnyékos időket élünk, egy gerillarajzoló egy belvárosi általános iskola kapuja fölé festette Mackó úr után szabadon: „A nemzeti alvás ideje alatt szünetel a tanítás.”
Sebők Zsigmond írja az egyik legendás meséjében, hogy mivel a mackó uraknak télen nem kell elemózsia, hiszen az időt ilyenkor többnyire alvással töltik, a mackóiskola ajtajára, miheztartás végett, kiakasztják az említett hirdetést. Persze így az új NAT árnyékában az azóta lesikált graffiti egyértelműen többletjelentéssel bír a szó szerinti nemzeti alváshoz képest, és ha csak annyit ér el, hogy az ember előkotorja a nagyi könyvespolcáról, a padlásról vagy a könyvtárból Mackó úr meséit, már többet tett a nemzeti ébresztésért, mint bármelyik, a kánonba újonnan beszavazott kötelező olvasmány. A medvével, és barátjával, Róka Misivel – aki eltéveszthetetlenül kitekert pózban szorongat egy tátogó csőrű libát – egyébként a Várhegy oldalában kvázi személyesen is megismerkedhetünk: ugyanaz a Maugsch Gyula követte el, aki az Izabella és az Alsó erdősor utca ipszilonjában álldogáló bronzdog-szobrot, Dr. Foolt is készítette. Az 1936-os medvealkotás, Mackó úrfi Róka komával, eredetileg a Margit-híd budai hídfőjénél, a Lukács fürdő háta mögött, az akkor még felszínen lévő HÉV-megállóval szemben kapott helyet, de aztán 1970-ben átkerült a Várhegy oldalába, az Európa ligetbe. Talán Mackó Muki (merthogy ez a becsületes neve Mackó úrnak) és Róka Misi jobban is érzik magukat a zöld bozótosban, mégis csak egy máramarosi erdőbirtokos és méztermelő medvéről van szó, szabad kezében minden medvék legfőbb attribútumával, a mézes bödönnel.
A mesék egyébként a burkolt és nyilvánvaló irónia magasiskolái: mackóhősük a vidéki tekintetes urak lassú folyású életét élte, mígnem a mesemondó Sebők Zsigmond vonatra ültette, és nekiindította nagy Magyarországnak. 1909-ben, amikor Benedek Elek létrehozta a Jó Pajtás című gyermekmagazint, Sebők is csatlakozott a szerkesztőséghez, és Mackó urat, aki addigra bejárta Tolnát-Baranyát, akarom mondani, Pestet és Retyezátot, Dörmögő Dömötörre keresztelte. Az új medvehős történetei már kimondottan az aktualitásokhoz kötődtek – Sebők bámulatos érzékkel építette be Dörmögő Dömötör folyamatosan gyarapodó életregényébe az akkori jelen történéseit. 1912 decemberében megalakult a Magyar Cserkészszövetség – ősszel Dörmögő már velük kirándult a Felvidéken. 1914 szeptemberében orosz csapatok törtek be Máramarosba – januárban már olvasható volt, miképpen űzte ki őket onnan a tekintetes medveuraság. 1915 májusában Olaszország hadat üzent a Monarchiának – Dörmögő januárban már a Dolomitokban harcolt. Mackó úr, aki első budapesti útján még alig tudta felerőltetni testét a vonatra, az összes létező sportágon edződött, harcos hőssé vált: futott, úszott, csónakázott, horgászott és póznát mászott, biciklizett, triciklizett, lovagolt és teniszezett. Megülte a lovat és a bikát, akrobatikus mutatványokat mutatott be árbocon és szárítókötélen. Az aradi cirkuszban például, miután a vértanúk emlékműve láttán hazafias hangulatba került, földhöz teremtette a pökhendi német díjbirkózót. A küzdősportok amúgy is a vérében voltak, hiszen, ahogyan Sebők írja, egyik ősapja (Mackó Burumbu!) magával Árpád vezérrel vívott párviadalt, aki csak nehezen tudta legyőzni a medvék királyát. Dörmögő Dömötör az autóversenyzést, a hegymászást és a tutajozást is mesterfokon űzte, nem utolsó sorban pedig aranylábú csatárként jeleskedett: egy alkalommal, a Ferencvárosi Labdarúgó Klub alkalmi játékosaként 19 gólt lőtt a legjobb angol csapat, a Windsor hálójába.
Könnyedén belátható, hogy nincs még egy ekkora nemzeti hősünk, mint Mackó úr, alias Dörmögő Dömötör, akinek még a téli álma is nemzeti alvás. Árnyékos időkben jobb őt szem előtt tartani.
