Trianon a mi nünükénk - interjú Ablonczy Balázs történésszel

A trianoni békeszerződés történelem, ami darabokra szakította a Monarchia háborút vesztett, széthulló utódállamát, és jelenvalóság, ami inkább megoszt, mint összeköt. Valamiféle intermagyar xenofóbia gyökere, feldolgozatlan trauma, amihez az ország harmada milliónyi drámán keresztül személyesen is kötődik. A Trianon 100 munkacsoport a közelgő évfordulóra tucatnyi kötettel készül, és szeretné megőrizni a történtek kihűlő emlékezetét. Ablonczy Balázs történészt kérdeztük.

Ami 1918–1919 előtt volt, történelem, ami azóta történt, lényegében jelenkor, szokták mondani történészek, érzékeltetve, hogy például Trianon is „mindmáig történik”. A kutatásaik változtatnak az egyik legnagyobb magyar történelmi trauma észlelésén?

Nagyon nincs illúzióm, hiszen ezek néhány száz példányban megjelenő akadémiai kiadványok. Persze sokat dolgozunk a népszerűsítésen is, megjelenünk a Rubiconban, a Múlt-korban, lesz animációsfilm-projektünk, talán városi sétánk, és kiállítás-forgatókönyvekben, országos középiskolás vetélkedőben működünk együtt számos intézménnyel.

Mi volt a motivációja, amikor pályázott az MTA Lendület-programjára?

A személyes motivációm az volt, hogy Trianon emlékezetét átmentsük a mába. Több kutatásunk azt mutatja, hogy ez az emlékezet, főleg a fiatalabb generációknál elkezdett kihűlni. A középiskolások úgy gondolják, hogy a múlt része, amivel foglalkozni kell, de nem az ő személyes életük. Ezért újra meg kell töltenünk tartalommal. Másrészt szeretném elfordítani az emlékezést a politika- és diplomáciatörténet irányából a kultúra, a mentalitások története felé. Sokaknak nagyon absztrakt, hogy relatíve korpulens, relatíve szakállas emberek határokat húzogatnak a messzi Párizsban.

Amivel egy nagy földrajzi térség és milliók életét befolyásolták drámai módon – nem kevésbé drámai előzmények után.

Szeretnénk érthetővé tenni, hogy élte meg a történteket a magyar társadalom, mit jelentett a menekültek megjelenése, az országon 1918 végétől végigsöprő három erőszakhullám, benne az államilag kontrollált erőszakkal, a vörös- és a fehérterrorral. Miközben az emberek fáznak, betegek, éhesek, és történik mindez egy viszonylag hosszú békeperiódus után, hiszen a magyar lakosság jelentős részének nincs háborús élménye. Az ország területén nem zajlanak fegyveres harcok, persze a katonákat elviszik, jönnek haza a sebesültszállító vonatok, látják a rokkant katonákat kéregetni az utcán, de a mindennapi erőszak a háború után kezdődik a lakosság nagy része számára. Ha megengedjük a fogalom „átbiologizálását”, és Trianon traumájáról beszélünk, akkor a máig ható következmények – például a határon túli magyarok kisebbségi jogi követelései, nyelvhasználati sérelmei – mellett azért tesszük, mert az I. világháború végére rárétegződik egy „újabb háború”. Ez nagyon sok embert érint, és ha valami traumatizál, akkor az az erőszak.

Milyen atrocitások érik a háború utáni Magyarország lakosságát a román, csehszlovák, szerb részről?

A maradék országnak a kétharmada is megszállás alatt van, a közhiedelemmel ellentétben a román hadsereg nemcsak Budapestet foglalja el, hanem a Dunántúl északi részét is. Nemcsak embereket lőnek le, de túszokat is szednek, és mindennapos a botozás. Perczel Olivér kutatásaiból tudjuk, hogy a nagykőrösi kommunista városparancsnokot, aki két hete van hatalomban, nyilvánosan tarkón lövik a városháza előtt, és a barátnőjét, aki bújtatta, megbotozzák. Sokaknak megölik a hozzátartozóját, másoknak menekülniük kell. Ezeket a történeteket szeretnénk közelebb vinni az emberekhez. A közellátási problémákat például: a szénhiány nemcsak azt jelenti, hogy fáznak az emberek, hanem hogy nem járnak vagy rövidebbek és zsúfoltabbak a vonatok, a villamosművek akadozása miatt a városokban leáll a villamosközlekedés, nem működnek a légszeszgyárak, ezért nincs világítás, gyengül a közbiztonság. Leállnak a községi kenyérgyárak, a téglagyárak, nem lehet lakást építeni a menekülteknek.

Trianon traumája az is, hogy a – velejéig igazságtalan és ezért feszültségeket kódoló – nagyhatalmi döntéssel okozott szétszakítottság máig megvan. A belpolitika sem enyhíti, hanem tovább szakítja a társadalmat.

A múltfeldolgozásnak vannak különböző állomásai, amelyek segíthetnek, és ebben nem mindig teljesített jól a magyar társadalom. Nem volt könnyű ez, hiszen a két háború között csak egyféleképpen lehetett beszélni a történtekről, és 1947–48 után pedig csak szűk körben. Emlékszem, mekkora szenzáció volt, amikor 1982 környékén Erdély népeiről olvashattam az édesapám által megvett História dupla számában. A trauma tehát sokáig kibeszéletlen maradt. Trianonról nincs modern, látványos játékfilm sem, mint amilyen az 1956-ról forgatott Szabadság, szerelem című Goda Krisztina-mozi, amelyben aknák robbannak, azonosulni lehet a vízilabdás fiúkkal, van benne vicc, szerelem, árulás, hősiesség. Művészi értékétől függetlenül ez a film alapvető helyet foglal el a fiatalok történelemszemléletében. Persze a mozgóképek mindinkább pár perces YouTube-videókra rövidülnek. Nincs igazán trianoni nagyregény sem. Bizonyos művek érintik a kort, de általában nem az adott szerző legismertebb művei ezek, ilyen például Tamási Áron Czímeresekje. A menekültekről is születtek regények, de egyik sem került be a nemzeti kánonba, jóllehet Zilahy Földönfutó városa nem rossz regény, ráadásul női történet, és ahhoz képest, hogy a ’30-as évek végén jelent meg, meglepően nyíltan beszél a zsidókérdésről, a homoszexualitásról és a drogfogyasztásról is.

A történelmet előszeretettel újraíró mai emlékezetpolitikának mi a szerepe Trianon megítélésében?

Szkeptikus vagyok a szoborállításokkal kapcsolatban. Nem mintha eleve rossznak tartanám ezt, de azt látom – és erről szoktak vitáink lenni otthon –, hogy a 17 éves nagyobbik fiam generációját nem nagyon érinti meg egy házfalra szerelt emléktábla. A vizuális élmény szól hozzá, amikor például több érzékszervre hatóan átmegy a lövészárkon a Várkert-bazárban. Az emlékezetpolitikai célú művészet célja az lehetne, hogy elgondolkodtasson a világról, az adott történetről, és a szájbarágós közlés erre nem képes, mert csak egy tárgy lesz. A trianoni emlékművek többsége ilyen, esetleg az érdekes bennük kulturális antropológiai szempontból, hogy miért állít egy eldugott kistelepülésen három emlékművet háromféle konkurens szervezet. Persze vannak a sémáktól elrugaszkodó emlékjelek is, a gyakran hivatkozott hatvani emlékmű ilyen: egy törés mentén kezek nyúlnak ki a falból. Művészi megfogalmazása lehet vita tárgya, de biztos, hogy elgondolkodtató. Az emlékezetpolitikának itt érzem a felelősségét, miközben azt nyilván nem tudom és nem is akarom megmondani, mit üzenjen egy politikus.

A politika narratívái mindenesetre erősen meghatározzák a közgondolkodást. A Fidesz szemére vethető, hogy kisajátítja a határon túli magyarok ügyét, és szavazatvásárlásban utazik, miközben a DK-t például az a vád érheti, hogy ukrán biznisznyugdíjasok problémáját felkarolva szintén voksokra hajt. A hangulatkeltésben mindkettő sikeres. A történészek molyolnak, kutatnak, miközben a politika öncélú történeteket kreál. Nem frusztráló ez?

Nem tudok és nem is akarok beleszólni abba, ami a belpolitikában történik, és amúgy is más pályán focizunk. Hogy a politika mennyire meghatározó, azzal kapcsolatban vannak kételyeim, de a kollégáim gyakran mondják, hogy lebecsülöm a társadalmi folyamatokat. A Nemzeti alaptantervet sem érzem mindent eldöntő történetnek. Gyerekkoromban sokat olvastam, szerettem az Egri csillagokat, de a Koppányi aga testamentumán és a Tüskeváron nem tudtam átrágni magam. Nem vagyok rá büszke, és csak azt akarom ezzel mondani, hogy ha az emberek valamit nem akarnak, akkor a világ legjobb tanára sem boldogul azzal a regénnyel, ami nem rezonál az életükre, nem pendít meg bennük valamit. Persze azért nem mindegy, mi van a NAT-ban, de abban szkeptikus vagyok, hogy minden utat talál-e belőle a gyerekekhez. Ez persze tanárfüggő is. Iskolákba amúgy a mai napig igyekszem elmenni, mert ha a diákok látnak egy élő történészt, és rájönnek, és nekünk is két kezünk, két lábunk van, és nem kopott szürke köpenyekben mászkálunk poros irathalmok fölött, merthogy élő dologgal foglalkozunk, akkor talán szöget üt a fejükbe, hogy a történelem jó dolog lehet.

Még egy kis aktuálpolitika: a kettős állampolgárságról szóló 2004. december 5-i népszavazás kapcsán nem lehetünk büszkék az eredményre, amint érzésem szerint a kérdésfeltevés hátsó szándékára, ambícióira sem. Nem lehetünk büszkék az átlendült ingára sem: sok magyar nem örülne erdélyi szomszédnak. Ez is a jelenkorig érő Trianon valósága.

A nemzeti tudat, miközben kifelé egységesnek látszik, az ideérkező külföldiek első megfigyelései között van – a lenyűgöző Budapest, Balaton és az érthetetlen ufonyelvünk után –, hogy itt mindenki a történelemről beszél. A taxisofőr, a pincér, az ismerősök. Ez nem magyar jellegzetesség, a múlthoz való viszony egész Közép-Európában meghatározó. Mivel a múltból örökölt sérelmek sokszor kizárólagosak és mindenkinek a sajátja a valódi, ezek sokszor kioltják egymást, és különféle emlékezetközösségek alakulnak ki. Mi belülről látjuk, hogy közel sem vagyunk egységesek. A határon túli magyarok baloldaliak körében tapasztalható elutasítását fura dolognak tartom. A kettős állampolgárságról szóló másfél évtizeddel ezelőtti népszavazást bemutató térképeken jól látszik, hogy minél nyugatabbra megyünk, annál magasabb az igenek aránya. Ahol az olcsó romániai eperszedők létező egzisztenciális fenyegetést jelentenek, ott a nemek erősebbek. Nem ítélkezni akarok, csak jelzem, hogy ilyesmi is alakíthatja az egyes magyar nemzeti közösségek észlelését. És az elmúlt évtizedekben, a többséggel való interakcióban mindenféle kulturális, nyelvi, társadalmi hatások érték ezeket a közösségeket, tehát egyfajta nemzeti szétfejlődés kétségtelenül jelen van, miközben a kulturális sztenderdjeink 1920-ra jórészt kialakultak, ezért nagyon hasonlóak. A sepsiszentgyörgyi Bod Péter Megyei Könyvtár kölcsönzési adatai alapján Háromszéken Fábián Janka az egyik legolvasottabb magyar író. Nem mindenki Wass Albertet olvas ott sem.

Ha már kiosztottuk a baloldalt: a kormány és a jobboldal nem játszik rá erre a szétfejlődésre?

Nem szándékozom senkit sem kiosztani: ha a kérdés arra vonatkozik, hogy a jelenlegi kormányzat tudatosan fogalmaz-e meg üzeneteket a határon túliak felé, és igyekszik a határon túli népszerűségét politikai eszközként is felhasználni a baloldallal szemben, akkor a válaszom igen, persze. De hozzáteszem azt is, ez nem törvényszerű: a határon túli magyar közösségekben a két világháború között a baloldaliságnak sokkal mélyebb begyökerezettsége volt, mint a trianoni Magyarországon.

Egyébiránt a 350–420 ezer közötti egykori menekültet 1920 környékén sem fogadták mindenütt jó szívvel.

Az ilyen nagy társadalmi akciók kezdetén mindig van egyfajta szolidaritás, sajnáljuk a számkivetetteket, akik vagonban és tömegszállásokon laknak, és igyekszünk segíteni nekik. Ha valamit diplomataként megtanultam a közszolgálatban, akkor az az, hogy egyéni áldozatvállalásra tartósan struktúrát építeni nem lehet, mert az emberek elfáradnak. Az emberi jóság is véges. Ha valaki 1918 végén ad a menekülteknek pokrócot, 1920 januárjában már nem biztos, hogy ugyanezt teszi. Egyrészt neki sincs, van elég baja amúgy is, és szerinte ez igazából állami feladat. Aztán az állami gondoskodás belép áprilisban, az Országos Menekültügyi Hivatallal. Transznacionális jótékonysági szervezetek, felekezeti missziók is működnek. A fukarabb francia segítségnél jóval látványosabb az amerikai és a brit. A gyermekvédő liga több tízezer alultáplált gyereket visz ki Belgiumba, Angliába, Svédországba, Svájcba, Hollandiába. Az első gyerekvonat 1920. február 8-án indul a Keleti pályaudvarról. A százéves évfordulóra emlékezve két hete tartottak konferenciát, ahol elképesztően traumatikus történetek hangzottak el a kint maradt emberek ma már 80 év körüli holland gyerekeitől.

Trianon okai között a nagyhatalmak felelőssége, a kisebbségi probléma és az elrontott belpolitika szokott felmerülni. Milyen arányban oszlik meg a felelősség?

A nagyhatalmak felelősségét nagyobbnak látom, nem azért, mintha bűnteleníteni akarnám a magyar politikai elitet. De onnantól, hogy a Monarchia elveszítette a háborút, abban a formájában nem nagyon maradhatott már fönn. Más kérdés, ha kicsit igazságosabb határok jönnek létre, mert legalább a saját elveiket tiszteletben tartó nézetek uralkodtak volna a békekonferencián, tehát a wilsonizmust jobban érvényesítették volna (az amerikai elnök nemzetek szövetségeként meg akarta őrizni a Monarchia egységét – a szerk.), akkor nagyságrendileg kisebb volna a „magyar probléma”. Látni kell azt is, hogy amíg a modernizáció másutt száz-kétszáz év alatt bontotta fel a hagyományos társadalmakat, addig ez nálunk 1867 után ötven év alatt ment végbe, ami iszonyatos feszültségeket gerjesztett a társadalomban. Amikor valamiféle nemzeti kohézióra lett volna szükség, a társadalom politikai képviselete képtelen volt erre. Nálunk széttagolt a társadalom, a polgárosodás ellentmondásai miatt nem tud konszenzusra jutni a politikai elit, aminek az eredményei a diktatúrák, majd a ’20-as évek után egy autoriter rendszer keretében ez a konszenzus kialakul, de már elkésett. A nemzetiségi sérelmek nyilvánvalóak, de nem hiszek abban, hogy ha jobban bánunk a kisebbségekkel, akkor Magyarországon akarnak maradni. Ha számszerűsítenem kellene, akkor a nagyhatalmak felelősségét 50 százalékosra tenném, 30-40-et adnék a politikai elitnek, és csak 10-et a kisebbségek szerepének.

Nem jelentéktelen tényező, hogy az ország lakosságának csak 54 százaléka volt magyar.

És ez volt a csúcsarány, részben ez is a magyarosítás és a németek és szlovákok rohamos magyarosodásának az eredménye. A zsidók is egyre többen vallják magukat magyarnak. A románok nem, ők 1910-ben 3 millióan élnek Magyarországon. A magyarosodásnak megvoltak a határai. Évszázados időtávlatban sem volt esély egy olyan 30 milliós országra, ahol mindenki magyar. A legvérmesebb nacionalistáknak is az volt a céljuk, hogy hegemón helyzetbe hozzák a magyar kultúrát és a nyelvet, a nemzetet. De ennek megvoltak a határai: nem hiszem, hogy nagyobb román vagy szerb tömegek esetében ez sikeres lehetett volna.

1541 után annyit szenvedett az ország hol a törökkel harcolva, hol a Habsburg-ház alóli függetlenségért küzdve, hogy a századelőn akár szimpatikusak is lehettünk volna, és akár ma is lehetnénk azok. Van felelőssége a mindenkori elitnek ebben, akár a szomszédsági politikában?

Az 1848/49-es szabadságharc pozitív imázst kölcsönzött az országnak. Akkor elindult egy romlás, amit brit viszonylatban Jeszenszky Géza tárt föl Az elveszített presztízsben. Nem tudok empirikus állításokat tenni, de nyilván sokat számít, hogy „a magyar nyelvet nem érti senki…”, és sok minden történt a jó hírnév elrontása érdekében is. Fájó, de a szabadság nemzetéről alkotott kép csak a művelt középosztályban élt, és nem volt központi kérdés a béketárgyalásokon. A Monarchia sorsa is csak ötöd-hatod rangú lehetett Németország és a lefegyverzése, Oroszország, az Oszmán Birodalom és a Nemzetek Szövetségének a létrehozása után. A Monarchián belül sem Magyarország volt az elsőrendű probléma, a sziléziai szénnel és a „mi legyen a Habsburgokkal?” kérdéssel legalább ennyit foglalkoztak. Az észrevétlenségnek vagy a jelentéktelenségnek lehetnek előnyei, de ez nem ilyen helyzet volt.

Ma mit lehetne elvárni az akkori amerikai, francia, brit és olasz „négyektől” vagy akár az uniótól a határon túli magyarok kisebbségi és emberjogi védelmében?

Beláthatnák, miért ragaszkodunk ahhoz, hogy az autonómia legális forma lehessen. Azt látom, Brüsszel elfogadja, hogy a görögöknek megvannak a maguk nünükéi, a törököknek is megvannak a maguk nünükéi, amihez nem szabad nyúlni. Meg kell értetni, hogy ez meg a mi nünükénk, és ez másról, többről szól számunkra, mint hogy revíziót akarnánk. Nem normális, hogy egy éjszaka alatt tucatnyi erdélyi helységnévtáblát fújnak le, hogy állandó vegzálás megy a magyar, a székely zászló, feliratok, nyelvi jogok miatt, hogy gyerekeket hiányos románnyelv-tudásuk miatt aláznak az orvosnál. A magyar kisebbségek helyzete ugyan lényegesen jobb, mint harminc éve, de az ukrán helyzet megmutatja, mennyire törékenyek ezek a viszonyok. Alkotmányos és jogi klauzulák kellenének.