Bóta Gábor: Erkölcsi kihágások

Publikálás dátuma
2020.02.15. 18:29

Fotó: Horváth Judit
A Legénylakást már bemutatták a Révay utcai teátrumban, csak akkor még Vidám Színpadnak hívták. De „véletlenül” már akkor is Puskás Tamás rendezte, akinek kiugró sikerrel megy ugyanitt egy másik Simon rendezése, a Pletykafészek.
Nem megy nekünk ez a házasság, nem és nem, miközben mégiscsak jó lenne, ha működne, mondja a közismert vígjáték-szerző, Neil Simon, aki maga is ötször házasodott. A Centrál Színházban Puskás Tamás rendezésében bemutatott Legénylakás című darabja megcsalások sorozata. Egy szingli fiatalember lakására járnak gyors-szeretkezési céllal a nagyvállalat pasijai, hogy sebtében, de sorozatban, és naná, hogy titokban, megcsalják a feleségüket. Az ifjú Chuck Baxter, aki a ranglétra legalján kuksol, céges előmenetelt remél, és egyáltalán nem alaptalanul, azért az „aprócska” szívességért, hogy a lakáskulcsa menetrendszerűen átadásra vár. A Legénylakás című film, Billy Wilder rendezésében, négy Oscar-díjat is bezsebelt 1960-ban, Jack Lemmon, Shirley MacLaine és Fred MacMurray főszereplésével. Akkor Neil Simon, aki nincs is még két éve, hogy itt hagyott bennünket, már sikeres, de a kritikusok által még nem kellően értékelt író volt. Aztán, amikor harminc évvel később, a Yonkersi árvákért megkapta a drámaírók Pulitzer-díját, fordult a kocka, de soha nem teljesen. A poéngyáros bulvárszerző, a felszínes könnyedség bélyegét azóta is rásütik. Amikor például Bessenyei Ferenc, aki nagy, tragikus színészként vonult be a köztudatba, először játszott ilyen könnyedségben Neil Simon, Az utolsó hősszerelmes című darabjának címszereplőjeként, az előadás végén, a Katona József Színházban, elpukkantott egy felfújt papírzacskót. Ezzel jelezte véleményét a számára tán túl „vékonyka” történetről, hogy ez egy felfújt, üres léggömb, mi ez azokhoz képest, amiket ő idáig játszott. Simon annak nagymestere hogyan kell szórakoztató formában adagolni tragikus dolgokat, hogy lehet ostyában beadni a keserű pirulát. Bessenyeinek azért is lehetett hiányérzete, mert nincsenek nála nagy formátumú hősök, és ő jobbára ezek specialistája volt. De vannak cserébe a hétköznapi emberek mindennapi gondjai, melyeket a szerző is átélt, hiszen széteső, a gazdasági világválság idején sokat nélkülöző családban nőtt fel. És hát ugye a hűtlenség, a hazugság, a szeretethiány, a magány, a sóvárgás megértő családra, a munkahelyi előmenetel, az ottani gondok, az elfogadható megélhetés, a párkapcsolatból adódó feszültségek, a boldogságvágy mind mind olyan kérdések, amelyek valamennyiünket érintenek. A Legénylakást már bemutatták a Révay utcai teátrumban, csak akkor még Vidám Színpadnak hívták. De „véletlenül” már akkor is Puskás Tamás rendezte, akinek kiugró sikerrel megy ugyanitt egy másik Simon rendezése, a Pletykafészek. Az főleg helyzetkomikumokra építő, jól szervezett, mókás bohózat, színészi sztárparádéval. A Legénylakásban több a tragikus momentum, inkább szól a nehezen elviselhető létről, még öngyilkossági kísérlet is adódik benne. De mindez persze humoros visszfényben, hogy nevessünk azon, amin inkább sírnunk kellene. 
Puskás a népes statisztagárdával, melynek tagjai gyakran jönnek-mennek, nem ritkán energikusan táncolnak is, megteremti a nagyvállalat sok tekintetben elidegenedett, rideg miliőjét. Ahonnan négy különböző rangú főnök jár Chuck lakására, jól kialakított szisztéma szerint. És mindegyik hálából ajánlja előléptetésre az ifjoncot az igazgatónál, akinek ez, naná, hogy szemet szúr. Raportra rendeli Baxtert. Ez az egyik legerősebb jelenet. Fehér Tibor a fiatalember alakítójaként érzékelteti, hogy mennyire majrézik, kétségek között vergődik, hogy mi lesz, alapos fejmosás vagy előléptetés? Ő egyébként narrálja is az eseményeket, ki-kifordul a közönség felé, kommentálja a volt és a leendő történéseket, megosztja velünk az érzéseit és kinéz ránk naiv tekintettel, segélykérően. Bizonyos szempontból ő a balek, aki bár próbálkozik, nem tűnik fel a nőknek, de másoknak se különösebben. Tán a nem létező nőügyeinek a jobbra fordulását is reméli attól, hogy fontosabb funkcióba kerül. Így aztán bármennyire is „bocs, hogy élek” típus, tulajdonképpen karrierista. Viszon-szolgáltatás reményében adja kölcsön a nem túl tágas, mindössze egyszobás kéglijét. A raporton farkasszemet néznek az igazgatójával. Végigmérik egymást. A Stohl András által játszott nagyfőnök merev tartással, jókora erkölcsi magaslatról lehordja, arról papol, hogyan engedheti ezt meg magának, ha kiderül milyennek az alkalmazottak, az jócskán alááshatja a cég tekintélyét. Nyel és pislog nagyokat Chuck, áll kővé dermedten. De aztán csak kiderül, hogy a góré ugyanazt akarja, mint a többiek, és ugyanazt is ígéri, mint azok, előmenetelt. Az már persze bohózati fordulat, amit az ifjú törtető ekkor még nem tud, hogy azt a lányt viszi a lakására, akibe ő is szerelmes, de, hát a csinos hölgy, Fran Kubelik, Tompos Kátya megszemélyesítésében, nemigen veszi őt észre. Ellenben többször dalra fakad sóvárgó bánatában, mert neki meg az a baja, hogy bár az igazgató többször szavát adta, hitegeti csupán azzal, hogy elválik a feleségéből. Ebből aztán lesz haddelhadd, rohangászás, félreértések garmadája, minden ami kell egy zenés vígjátékhoz. Csak közben szinte folyamatosan jelen van a megcsalás, az átverés okozta fájdalom, a kétségbeesés, hogy egy kicsike boldogság sem jön össze, hogy marad a viszonylag szegény sorsúak kiszolgáltatottsága, magánya, reménytelen kék madár kergetése. Janicsek Péter, Cserna Antal, Endrédy Gábor, Ódor Kristóf a szeretőjükkel lakásra járók. Karakterisztikus figurák, időnként csoportba rendeződve, hivatalnokos öltönyeikben tartanak kupaktanácsot a kiélezett helyzetekben. Pokorny Lia alaposan elázott és lepukkant prostituált, laposan komikus életbölcsességekkel, őt Chuck, aki szintén jócskán a pohár fenekére nézett, egy kocsmában szedi fel. Világfájdalmas, dülöngélő, nekikeseredett kettősük fölöttébb nevettető, és mégiscsak meglehetősen szomorú. Sorsukba bárki beleláthatja a sajátját. Ilyen kettős hangulatú jelenetekből épül az előadás, és éppen ezért jó. Papp János Baxter zsörtölődő, de roppant segítőkész szomszédjaként, aki orvosként is kihúzza a csávából, már a 2005-ös premieren is látható volt ebben a szerepben. Most megismétli egykori sikerét, poénáradatát. Bagossy Levente díszlettervezőként megteremti a vállalat hidegen személytelen, és a szűkös lakás szerény, de otthonos légkörét. Kárpáti Enikő jelmezei érzékeltetik a társadalmi ranglétra különbségeit. Bakó Gábor groteszkbe hajló mozdulatokkal megtáncoltatja a szereplőket. Egyszerű, szórakoztató, jól megírt mese ez, amiben temérdek kitérő után egymásra talál Fran és Chuck. Fanyar befejezés, hogy gyorsan meg kell szerezni egy vállalati újonc lakásának kulcsát, hogy a megcsalássorozat zavartalanul folytatódhasson. Simon és a produkció is elnéző fejcsóválással tekint az erkölcsi kihágásokra. Ilyenek vagyunk, mit lehet tenni, hajt minket a vérünk. Ki lehet ezen akadni, fel lehet háborodni, de hát azért csak jobb inkább nevetni.
Szerző

Bihari Tamás: Rigó Jancsi

Publikálás dátuma
2020.02.15. 15:47

Fotó: Urbán Tamás / Fortepan - Adományozó
Rigó Jancsi szinte kizárólag Géza csapossal váltott néhány szakmai mondatot. Nem volt szószátyár típus. Azután egyszer csak eltűnt.
Lövöm a rigót – jelezte diszkréten a valaha jobb napokat látott, télen-nyáron csuklóig érő fekete kabátot viselő, borostás arcú férfi. Természetesen nem arra gondolt, hogy vadászpuskájával embert ölne, vagy a kedvelt csokoládés süteményre nyitna tüzet. Cigarettacsikkre vadászott, amit a pesti argó 50-60 éve rigónak nevezett. A borostás figura hangjában nyoma sem volt a kéregetőkre jellemző alázatnak, vagy a végleg lecsúszottak agresszivitásának. Leginkább afféle társasági hangnemnek lehetne nevezni, amin megszólalt. Mintha egy fogadáson az egyik szmokingos úr azt mondta volna: „Kérlek szépen, ki tudnál segíteni egy Habano Torpedóval, vagy egy Montecristóval? Otthon felejtettem a szivartárcámat”. Az új vendégek hamar megtanulták tisztelni, mert aki megpróbálta megalázni, lekezelően, gúnyosan beszélt vele, ne adj' isten belekötött, az később megbánta vagy elmaradt a kocsmából. Mindenesetre a budai kocsmában, ahol olykor megfordultam, ez a különc figura szívesen elszívott néhány mezítlábas Symphoniát, Fecskét, de nem vetette meg a Kossuth, sőt a Munkás csikket sem. Szigorúan a felajánló kezéből vette át a bagót. Sosem láttam, hogy hamutartóban turkált volna. Egy világ választotta el azoktól a szerencsétlenektől, akik nem szerepeltek a létező szocializmusról festett képeken, amint a villamos- és buszmegállókban lesték az eldobott csikkeket és ki zsebbe, ki külön e célra rendszeresített zacskóba gyűjtögette a rigókat. Egyszer egy kissé már tudat-módosult törzsvendég szólt oda neki, „Rigó Jancsi, itt a rigó!”. Attól kezdve úgy ráragadt ez a név, mintha csirizzel ragasztották volna rá. Rigó Jancsi nem vette zokon, talán nem is bánta, hogy az igazi nevét csak a kerületi rendőrségen ismerték, mint notórius közveszélyes munkakerülőét, vagyis kmksét. Igaz, időnként kitiltották a fővárosból, ahogy a kmksokkal szokás volt, de amikor néhány napi távollét után ismét felbukkant, nem törte össze kezét-lábát a járőr, hogy javítsa a „bűnüldözési” statisztikát. Csak ha muszáj volt, mert valami túlbuzgó fejes okoskodott, akkor intézkedtek tessék-lássék. Ráadásul ez a Rigó Jancsi előkelő névnek számított, hiszen kevés magyar cigányprímásnak volt hercegné szeretője és film is ritkán szólt róluk. Az igazi Rigó Jancsi mindkettővel eldicsekedhetett volna, ha megérte volna a 100 évet, amikor is 1958-ban leforgatták a róla szóló „A fekete szem éjszakája” című alkotást. Hát a mi Rigó Jancsink nem volt prímás és annyi bizonyos, hogy nemigen forgott kékvérű körökben sem. Igazából még azt sem tudtuk róla, hogy hol lakik, amikor nem a kocsmában sertepertél. Ámbár egyesek tudni vélték, hogy valójában horthysta katonatiszt volt és az orosz hadifogságban kissé megőrült. Nagyon is öntudatos ember volt. Néha, amikor új járőr jött igazoltatni és rongyos személyi igazolványát némi undorral lapozgatta, a kérdésre, hogy van-e munkája, közölte, hogy segédcsapos a X. számú dél-pesti vendéglátóipari egységben. Tulajdonképpen ez az állítása nem is volt teljesen alap nélküli. Rigó Jancsi ugyanis Géza „főcsapos” szociális érzékenységének köszönhetően rendszeresen összeszedte az üres söröskorsókat és a röviditalos „ampullákat”, ahogy a kocsma műveltebb közönsége a féldecis poharakat nevezte. Pénzügyi elszámolási viták nem zavarták a két ember közötti harmonikus együttműködést, mert ahogy az úriemberek közt szokás, piszkos anyagiakról nem esett szó közöttük. Hallgatólagos megegyezésük, amelyet soha egyikük sem szegett meg, arról szólt, hogy Rigó Jancsi a hosszú „munkanap” végén egy vonásig töltött csapolt Kőbányait és egy stampedli, avagy ampulla barack-, vagy cseresznyepálinkát kapott a két pogácsa mellé. Rigó Jancsi soha nem alázkodott meg senki előtt. Valamiféle furcsa tiszteletet érezhettek iránta a rendőrök is, mert akik már ismerték a terepet, nem engedték meg maguknak vele szemben a csendőrpertut, amit egyébként a proletárdiktatúra peremén tengődő gyanús elemekkel szemben rendszeresen alkalmaztak. Évekig látogattam a kis budai műintézményt, amely számomra is elképzelhetetlen volt Rigó Jancsi nélkül. Akkortájt füstszűrős Symphoniával mérgeztem a tüdőmet, mert Marlborót, Pall Mallt, Camelt és a többi nyugati bűzrudacskát legföljebb amerikai, angol, vagy olasz filmekben, esetleg becsempészett Bravo-hirdetésekben láttunk. Amikor jeleztem Rigó Jancsinak, hogy lőheti a rigót, mert legalább bő egy centinél eloltottam a parazsat, kis fintorral reagált, hogy nem igazán kedveli ezeket a flancos modern cigarettákat, de megbántani sem akart, így elfogadta. Ebből látszott, hogy kissé konzervatív ízlése volt, de értékelte a gesztust. Rigó Jancsi szinte kizárólag Géza csapossal váltott néhány szakmai mondatot. Nem volt szószátyár típus. Azután egyszer csak eltűnt. Megkérdeztem Géza csapost, nem tudja-e, mi van Rigó Jancsival. Egyedül ő tudta azt is, hol lakik. Elmentem abba a bérházba, aminek a mosókonyhájából átalakított helyiségében húzta meg magát. Ismerős rendőrök éppen intézkedtek. Rigó Jancsi felakasztotta magát. Hagyott egy cetlit, amin ez állt: „Ennyi volt”.
Szerző

Kentaurbeszéd - Nádasdy Ádám: Hát kiléptünk

Publikálás dátuma
2020.02.15. 12:00

Fotó: OLI SCARFF / AFP
Annyi ideig húzódott ez a szerencsétlen kilépési hercehurca, hogy már azok is megkönnyebbüléssel fogadták a hírt, akik ellenezték.
Hát kiléptünk, mi britek. Nem kellett volna, de most már mindegy. Annyi ideig húzódott ez a szerencsétlen kilépési hercehurca, hogy már azok is megkönnyebbüléssel fogadták a hírt, akik ellenezték. Például mi. Egyébként mi csak félig vagyunk britek, én teljesen magyar vagyok, a férjem viszont teljesen brit, legalábbis azóta, hogy megszerezte a magyar mellé a brit állampolgárságot, miután több mint hat évig itt dolgozott mint orvos. De a lelkemben én talán britebb vagyok nála, paszport ide-oda, szeretem az angolokat, angoltanár vagyok. Ráadásul én még a szovjet rendszerben nőttem föl, bizony mindmáig átjár a boldogság, hogy csak úgy hipp-hopp jöhetek ide Londonba, nincs már vasfüggöny, nem kell vízum, bedugom a kártyámat a bankautomatába és jön a pénz (hogy milyen átváltással, azt most hagyjuk). Csak ez a Brexit, csak ezt tudnám feledni! De úgy látszik, az itteniek tudják feledni, a vártánál sokkal kisebb felhajtás volt, amikor bekövetkezett, Johnson miniszterelnök direkt intette a híveit a túlzott ünnepléstől. (Miért is? Lehet, hogy ő is szégyelli, hogy ezt a kétes értékű árucikket így rá tudta sózni a vevőire?...) A kilépés körüli napokra egyébként egy sokkal ijesztőbb – és talán sokkal fontosabb – hír nyomta rá a bélyegét: a koronavírus-járvány. Ezzel voltak tele a médiák, erről beszéltek az emberek a boltban. Ma hallom itt a rádióban, hogy már a dél-angliai Brightonban is találtak koronavírusos eseteket. Ebben persze annak is van szerepe, hogy itt sok kínai él, Kínában sok brit, Hongkong miatt ma is élénkek a kapcsolatok, nekik Kína sokkal közelebb van, mint nekünk. Egyáltalán a világ is közelebb van. Ennek az országnak a tenger a határa, nem Franciaország, nem Belgium, nem Európa. És mivel tengerből csak egy van, Nagy-Britannia határosnak érzi magát Ausztráliával ugyanúgy, mint Tajvannal, a Falkland-szigetekkel ugyanúgy, mint Máltával. Vagyis innen nézve Európa csak egy hely a világban, nem a nemzeti sors támasza és talpköve, mint nekünk.
Amikor az 1940-es évek elején az egész kontinentális Európa – Svájcot és Svédországot kivéve – a nácik uralma alatt volt, mindenütt voltak (már csak ilyen az emberi természet) kiszolgálóik, kollaboránsaik, de itt Nagy-Britanniában nem. Itt csak bombáztak a németek, gonoszul és indokolatlanul, így akarták térdre kényszeríteni az angolokat, ugyanis partraszállással nem mertek próbálkozni – de emiatt itt senki sem kényszerült arra (vagy nem élt azzal a lehetőséggel), hogy a kiszolgálójuk legyen. Így aztán a háború után nem kellett egymásra mutogatni, hogy „te is velük voltál”, nem kellett igazoló bizottságokat felállítani, nem kellett lelkiismeretvizsgálatot tartani. El tudsz képzelni, kedves olvasó, egy országot, ahol mindenkinek tiszta a lelkiismerete? Hihetetlen. (Tudom, volt egy maréknyi angol, aki támogatta vagy helyeselte a nácizmust, de ők csak a véleménynyilvánításig jutottak el, tevőlegesen nem csináltak semmit. Így is gusztustalan persze, de csak kuriózum.) A mostani kilépés-párti propaganda nekem nagyon ellenszenves volt, nyilván mert zsigerből elutasítok minden elzárkózó, idegengyűlölő, öntömjénező megnyilvánulást. A legcsúnyább – és kocsmaszinten persze a leghatásosabb – szlogenjük az volt: nem azért nyertük meg vérrel és verejtékkel a második világháború, hogy most a német Angela Merkel dirigáljon nekünk.
Azt mondtam az előbb, hogy annak idején egész Európában német uralom volt. Íme, magam is besétáltam egy jellegzetes angol csapdába: ugyanis Írország se volt Hitler uralma alatt, de azt valahogy nem látják külön dolognak, inkább Anglia „hátsó kertjének” (back garden) gondolják sokan most is, nem önálló és független országnak. Mea Culpa. Hiszen ott is angolul beszélnek (eltekintve egy kicsi kisebbségtől, aki az eredeti ír nyelvet használja). És hát Írország is sziget, eggyel odébb is van, mint Nagy-Britannia. A mosógépünkön van egy cédula, hogy üzemzavar esetén hívja az X számot; alatta kisebb betűkkel: ROI és egy másik szám. Republic of Ireland. Semelyik másik ország nincs feltüntetve. Olyan ez a viszony, mint mifelénk volt évszázadokon át Magyarország és Erdély között, ugyanaz az ország, meg nem is. Emiatt – ezt bevallották értelmes, kilépés-ellenes barátaim is – a népszavazáskor senki se gondolt Írországra, senkiben sem tudatosult a dolog kapcsán, hogy már régen önálló állam és azt csinál, amit jónak lát, hogy nem Anglia utánfutója. Nem gondoltak arra, hogy ha kilépnek, Írország marad – márpedig azoknak eszük ágában sem volt kilépni. Már csak dacból sem, de jól felfogott érdekből sem. Őnáluk már euró van, és kis gazdaságuk nemigen tudna meglenni Európa nélkül. Akkor jött a következő hideg zuhany: jé, az Egyesült Királyságnak nem csak a tenger a határa, hanem az északír-ír szárazföldi határ is. Azzal mi lesz, ha az írek nem lépnek ki? A béke záloga már jó pár éve ennek a határnak a „légies” volta, teljes nyitottsága. Semmi gond nem volt ezzel két EU-tagország között, hiszen a kontinensen minden határ ilyen. No de most az angolok kénytelenek az igazi határt áttenni az Ír-tengerbe, hiszen különben a kilépés nevetségessé válna, Írországon keresztül bárki jöhetne-mehetne és főleg bármilyen árut lehetne vámmentesen ide-oda szállítani. Csak kicsit többe kerülne, mint Rotterdamból. Ha viszont beáll ez a tengeri határ, akkor Észak-Írország óhatatlanul elkezd az Ír Köztársaság felé gravitálni. Ezt az északírek sokáig ellenezték, inkább London alatt akartak maradni, mivel Írország szegény és elmaradott ország volt, a világ végén – de fordult a kocka, Írország élhető hely, euró van, EU-s útlevél, eltörölték az abortusztilalmat, törvényesítették a melegházasságot, napfényre hozták a katolikus egyház szégyenletes ügyeit. Az életszínvonal még nem éri el Angliáét, de csökken a különbség. Lehet, hogy egyesülni fognak, mint az NDK és az NSZK, csak fordítva: a kicsi, de gazdag elszakított terület visszatér a nagy, de szegényebb anyaországba? A konkrét kilépésre 2020 január 31-én este 11-kor, azaz európai idő szerint éjfélkor került sor. Ez az apróság, ez az egyórás különbség is jelez valamit: hiszen a kontinens törzsrésze Madridtól Varsóig és Párizstól Belgrádig azonos időzónában van; Nagy-Britannia nem. (Pardon, Írország sem.) Persze ezt indokolja a Föld forgása, de ehhez jön még a baloldali közlekedés, amit már nem indokol a Föld forgása. És a piros emeletes buszok. És a font sterling, vagyis hogy itt sosem volt euró, és bevezetése föl sem merült. Lehet, hogy a britek sose léptek be úgy igazán Európába, és most ezt az ímmel-ámmal folytatott együttélést végre fölszámolták? Biztosan sokan így látják, de én persze szorongok, sok ezer magyar és még több ezer lengyel és román (és romániai magyar) társammal együtt, akik nem tudjuk egészen biztosan, hogy mi lesz velünk. Nekem személy szerint nagy csalódás ez az ostoba kilépés, de próbálom megérteni. Régen volt háború, és most már kellett valamit csinálni. Nem fegyverrel, hála Istennek, az a megoldás Röszkétől errefelé már nem divat (talán lassan már a Balkánon sem), de valami konfliktus kell. Meg kell mutatni „nekik” (kiknek is?), hogy ki a legény a gáton. Csak kérdés, hogy az Egyesült Királyság elég erős-e, elég nagy-e ehhez, nem lesz-e amerikai csatlós. Ha engem kérdeznek, még mindig jobb, ha az embernek Angela Merkel dirigál, mint ha Donald Trump – de meg kell értenünk, ha ezt itt a többség (csekély többség, de többség) nem így látja.
A kilépés napján az angol újságok címlapja széles szóródást mutatott. Volt, ahol nemzeti színű zászlót lengető lelkes kilépés-hívek pezsgőztek. A legértelmesebb napilap, a Guardian címlapján viszont a néptelen doveri tengerpart látszott, magas fehér sziklafal, keskeny homoksáv egy félrebillent betontömbbel, amit a vihar sodorhatott oda. A betontömbbe brit zászló volt tűzve. Fölötte a főcím: „Small Island” (Kicsi sziget). Tudni kell, hogy ez egy 2009-es nagy sikerű tévéfilm címe volt, Andrea Levy regénye alapján, mely a második világháború alatt és után játszódott. A filmben a „Small Island” kifejezés Jamaicára vonatkozott, ahonnan a szereplők Angliába vágyódtak, ahogy a Csehov-hősök vágyódnak Moszkvába, az ígéret földjére. „Fogtok ti még Európába vágyódni erről a kis szigetről” – burkoltan ezt üzente a címlappal a brit olvasóknak a Guardian. Tegnap jöttem vissza Ferihegyről Lutonba, és a pesti gépről kiszálló utasokat fegyveres őrök a fal mellé állították egyes sorba. A hátizsákot le kellett vennünk és kézben vinni. Kutyákat hoztak, azok végigszagolták a zsákokat és az utasokat. Te jó isten, gondoltam, kezdődik? Most jöttem vissza először a kilépés óta, megijedtem, hogy most már ez lesz, de nem volt logikus, mit szagolgatnak a táskámon: a magyarságomat? Aztán inkább a járványra gyanakodtam, de az se stimmelt, a kutyák mégse tudják megszimatolni a koronavírust (és miért a táskákban?). Végül arra jutottam, hogy nyilván kábítószert keresnek, valakitől kaphattak egy fülest, hogy az egyik utasnál van ilyesmi, azért szaglásztak a kutyák. Egyébként semmi érdekes nem történt a határon – igaz, most még átmeneti idő van. Éjszaka néha meglep egy rémálom. Dovernél a kikötőben toloncolnak kifelé. „My husband is British!” (a férjem brit!) – kiabálom kétségbeesetten, de nem hallja senki.
Szerző
Frissítve: 2020.02.15. 12:26