„A gyerekeink azt látták, hogy jön egy csapat ember, aki ismeretlenül gyűlöli őket”

Az óvodásokat és a kisiskolásokat viselte meg leginkább a szélsőjobboldaliak vasárnapi menetelése a borsodi faluban.

Hattyúk, vadkacsák, ludak úszkálnak a sályi út mentén lévő tavon, odébb egy férfi pecáz, lassú mozdulatokkal. Fűrész hangja zúg fel valamelyik udvarról, idős asszonyok topognak a kapuk előtt, műanyag ételhordóval. A Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Sályon vagyunk, azután, hogy vasárnap a Torockai László-féle Mi Hazánk Mozgalom a Betyársereggel és a hajdani Magyar Gárda megmaradt erőivel közösen előbb Miskolcon demonstrált az úgynevezett cigány-bűnözés ellen, no-go zónákat emlegetve és rendet követelve, majd az onnan harminc kilométerre lévő faluba vonultak, hogy gyertyagyújtással emlékezzenek meg egy januárban meggyilkolt helybéli asszonyra, akit egy huszonegy éves itteni roma vert agyon, ittasan, benyugtatózva.

– A jobboldali szomszédomban cigány család lakik, két éve költöztek ide. Átellenben szintén romák élnek, abban a kicsike házban, soha nem volt senkivel semmi baj, tiszteljük egymást, ők is dolgoznak, mi is dolgozunk, élünk együtt, ahogy egy ilyen faluban élni szokás – mondja egy ötvenes éveiben járó kőműves, aki a vasárnapi vonulás idején nem volt otthon. Nem mintha megijedt volna: a lányát kísérte el egy egri rendezvényre, másfél óráig tartott, amíg a rendőrök gyűrűjében kiértek a bükkábrányi főútra. – Sok hűhó semmiért – legyint aztán, de rendőröket azért dicséri, szavai szerint legalább háromszázan vigyáztak arra, hogy ne történjen semmi baj. Majd megjegyzi: ahogy később visszanézte a felvonulók arcát a tévében, úgy látta, több volt az idős, mint a fiatal, úgy tűnt, leginkább „nosztalgiázni” jöttek el a hajdani bakancsosok, gárdista-egyenruhások.

Huszonéves cigány lány ballag testvérével a járdán, ők is csak az interneten nézték, mi történik a falujukban, mintha csak valami filmet vetítettek volna. – Azt tanácsolták nekünk, hogy az asszonyok, gyerekek menjenek el rokonokhoz a távolabbi utcákba, nekem is csak az uram volt kint a többiekkel, ha valami történne mégis, én az anyámnál töltöttem az időt a négy éves lányommal – idézi fel a vasárnapot az idősebbik, aki Klaudiaként mutatkozik be. Párja a jászberényi Electroluxban dolgozik, így a gyári járattal órákat utazik oda és vissza, hogy a család megélhetését biztosítani tudja, s nagyon reménykedik benne, állása az itt bejelentett több száz fős létszámleépítés után is megmarad. Az asszony felidézi, 2002-ben egy helyi nem roma nő ölt meg szerelemféltésből egy roma férfit: – Akkor hol maradtak a felvonulók, a cigány élete tán kevésbé fontos, mint a nem cigányé?

– Itt mindenki dolgos, nemigen lát olyan cigányt, aki a kocsmában nyújtogatja a tenyerét, hogy tegyen bele kétszáz forintot! Nehéz munkával, de igyekszik mindenki megkeresni a kenyérre valót – mondja Szamkó Jenő, a Sályi Roma Nemzetiségi Önkormányzat elnöke, aki szerint helyben is van legalább tíz olyan vállalkozó, főleg a fakitermelés területén, aki reggelente brigádostul viszi el a helyi cigányokat dolgozni. – Mi is elítéljük a gyilkosságot, nekünk is fáj, ha rossz hírét keltik a falunak, de nem lehet egy egész közösséget megbélyegezni egy bűnügy miatt.

Ráadásul a Toroczkai-féle vonulás olyan sebeket ejtett a helyieken, köztük főképp a gyerekeken, amit nehéz lesz begyógyítani. – A gyerekeink azt látták, hogy jön egy csapat ember, aki ismeretlenül gyűlöli őket, ebből azt a következtetést vonják le, hogy akkor nekik is viszont kell gyűlölni azokat. Ez így van a nem cigány gyerekek oldaláról is: ha a felnőttek utálják a cigányokat, én is utálom őket. És így nő fel egy nemzedék, ilyen kettősségben – mondja Szamkó Jenő.

Anélkül, hogy a januári gyilkosság tettesét mentegetnék, sokan felidézik a faluban, hogy az áldozatot az utóbbi hónapokban épp a romák segítették a leginkább. A hatvanegy éves nő egy neves győri néprajzkutató lánya volt, maga is ebben a szakmában dolgozott, előbb a szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeumban, az Országos Levéltárban, az MTA Zenetörténeti Múzeumában majd a Népi Iparművészeti Tanácsban, később édesapja munkáját segítette. Saját gyerekei nem lévén szülei halála nagyon megviselte őt, egyedül maradt, befelé fordult, a környezetét egyre inkább elhanyagolta. – Volt, hogy a cigány asszonyok mostak rá, azok vittek neki meleg ételt anélkül, hogy pénzt kértek volna érte – mondja egy helyi férfi. Azt asszony gyilkosát, T. Dávidot sokan zűrös figuraként festették le, aki alkalmi munkákból tartotta el két gyerekét, de gyakran nyúlt az italhoz, drogokhoz: áldozatát ismerte, a nő többször s kisegítette pénzzel. Vélhetően január 31-én is emiatt ment be hozzá, benyugtatózva, ittasan pénzt követelve, majd amikor nem kapott, egy karóval agyonverte őt.

Mindez okot adott Toroczkai Lászlónak és mozgalmának, hogy a „cigánybűnözés” ellen masírozzanak Sályon. A helyiek szerint a Mi Hazánk helyi aktivistája volt az ötletgazda, aki a tavaly őszi önkormányzati választáson függetlenként ringbe szállt a falut 1983 óta folyamatosan irányító, szintén független Fekete Jánosnéval szemben a polgármesteri címért, de jócskán alulmaradt. 208 szavazatot szerzett a győztes 537 szavazatával szemben. Kerestük őt is, de nem sikerült elérnünk.

Fekete Jánosné polgármesternek azonban a rendről más a véleménye: az energikus, szikár, ősz kontyával, elegáns öltözékével és járását segítő botjával feltűnő jelenségnek számító asszonnyal a faluban, az utcán találkoztunk, épp a cigány nemzetiségi önkormányzat elnökével egyeztetett arról, hogyan kellene megnyugtatni az óvodásokat és a kisiskolásokat a vasárnapi események után. Először ódzkodott attól, hogy válaszoljon – mert szerinte az újságírók mostanában kiferdítik a szavait –, de aztán meglehetős vehemenciával és itt-ott keresetlen szavakkal kel ki a falujában grasszáló szélsőjobboldali tüntetők ellen. Ítélkezni azonban, teszi hozzá, csak a Jóistennek van lehetősége, ezért ő maga udvarias hangulatú levélben fogalmazta meg véleményét, amelyet úriasszony módjára nem a Facebookon kürtölt világgá, hanem postán küldött el Toroczkai Lászlónak, miheztartás végett.