Magyarországon most éppen az új Nemzeti alaptantervbe beleírt Wass Albert és Herczeg Ferenc kapcsán lángolt fel ismét az évszázados vita: vajon kell-e törődni azzal, hogy egy kiemelkedő alkotásokat létrehozó művész mit csinált, mit gondolt a magánéletében? A NAT-tal kapcsolatos polémiához hozzátartozik, hogy sokszor éppen a magyar oktatási rendszer sajátossága még mindig az életrajzok túlhangsúlyozása. Ráadásul ennek a kérdésnek azokban az esetekben van igazán értelme, ha az adott művész valóban nagyot alkotott – ez a fent említett két író esetében az irodalomtörténészek szerint is kérdéses. A hasonló viták viszont minden művészeti ágban jelen vannak, hogy egy jelenkori példát említsünk: Hollywood és a nemzetközi filmes világ most sem tudja, mit kezdjen például a nemi erőszakkal vádolt Roman Polanskival vagy Woody Allennel, akit saját örökbe fogadott lányának zaklatásával vádoltak meg huszonnyolc éve. Ezeknek a korszakos zseniknek az életművét lehetetlenség lenne kitörölni a filmművészetből, mivel az ellenük szóló vádak elévültek vagy nem bizonyosodtak be hitelt érdemlően, se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk őket.
Ha mélyebbre ásunk az életrajzokban, rengeteg jelentős művészről derül ki, hogy valójában szörnyeteg volt – legalábbis a mai erkölcsi normáink szerint. A nemzetközi vitákban talán legtöbbször emlegetett figura Wagner, akinek az antiszemitizmusa legjobban a Zsidóság a zenében című tanulmányában jelenik meg, ahol hosszan fejtegeti, hogy a zsidó művészeket az ösztöneik vezérlik, nincs önálló kultúrájuk, csupán imitálni képesek az őket befogadó kultúra teremtette művészetet. De találni bizonyítékokat Edgar Degas festőművész vagy éppen az irodalmi Nobel-díjas T. S. Eliot antiszemitizmusára is. A XIX–XX. század művészéletrajzaiban olyan gyakran fordul elő ez a motívum, hogy bevett fordulatok léteznek a mentegetésükre, miszerint korukban ezek az eszmék igencsak hétköznapiak és népszerűek voltak, különben sem tudhatták milyen tragédiákhoz vezetnek. A politikai szélsőségekhez való vonzódást ezekkel a felmentő érvekkel szokás letudni.
Messziről jött ember a „vadak” között
A közelmúltban a The New York Times értekezett hosszan arról: vajon itt lenne az ideje Paul Gauguin festészetét elfelejteni úgy, ahogy van? Mindezt annak kapcsán, hogy a posztimpresszionista festő portréiból rendezett január végén bezárt időszaki kiállításon a londoni National Galleryben a hivatalos audio guide is feltette ezt a kérdést a kiállítást fülhallgatóval végigjáró látogatóknak. A kiállítás plakátján szereplő a Tehamanának sok szülője van című festmény Gauguin 13 éves szeretőjét ábrázolja egy legyezőt tartva. A kurátorok nem hallgatták el, hogy a Tahitira 43 évesen érkező festő rendszeresen szexuális kapcsolatokba bonyolódott fiatal helyi lányokkal, kettejükkel megházasodott, és gyereket is nemzett nekik. (Állítólag szifilisszel is megfertőzte szexuális partnereit, bár ezt ma már vitatják.) Vagyis kétség sem fér hozzá, hogy kiaknázta kiváltságos helyzetét, amelyet a „messziről jött nyugati ember” státusz biztosított neki, és szexuálisan kihasználta a helyieket, akiket „nemes vadaknak” tartott. Élete utolsó 12 évét töltötte Tahitin és a Francia Polinéziához tartozó Hiva Oa szigetén, ekkor születtek azok a festményei, amelyek biztosították számára a biztos helyet a művészet történetét összefoglaló könyvek lapjain. Gauguin művészete aranybánya a múzeumok számára, csak az utóbbi néhány évben fél tucat nagy kiállítása volt a világ nagyvárosaiban, köztük Párizsban, Chicagóban és San Franciscóban. A műkedvelők pedig tolongtak, annak ellenére, hogy a közvélemény napjainkban sokkal érzékenyebb a gyarmatosítás, a rasszok és nemek közötti egyenlőtlenségek kérdéseire. Erre pedig a múzeumoknak is reagálniuk kellett, és a londoni kiállítás kurátorai sem hallgatták el: Gauguin sok embert kihasznált és bántott, mialatt az alkotás vágyától hajtva megfestette híres műveit. Sok esetben a korábban megszokott címeket, képaláírásokat, magyarázatokat is újraírták – a kamaszlányokra többé nem hivatkoznak nőként, és a „barbár” vagy „vadember” kifejezések is magyarázatra szorulnak. A tárlatot London előtt Kanadában állították ki, az ottawai National Gallery igazgatója, Sasha Suda azóta mégis önkritikát gyakorolt és azt nyilatkozta, ennél is nyíltabban kellett volna kezelniük ezeket a kérdéseket, amelyek kibeszélése akár még fontosabbá is teheti ezeket az ellentmondásos művészeket.
Elhallgatni vagy kibeszélni
Más múzeumi szakemberek szerint viszont ezeknek a problémáknak a feszegetése kockázatos, és jelentős alkotások eshetnek áldozatul, felejtődhetnek el, ha a közönség elkezdi bojkottálni a művészetüket. Vicente Todolí a Tate Modern igazgatója volt 2010-ben, amikor egy nagyszabású Gauguin-kiállítást rendeztek. Szerinte a műveket teljes mértékben le kell választani az alkotókról, amikor egy művész valamit megalkot, az onnantól kezdve függetlenedik, a világhoz tartozik. Másként gondolkodik erről Ashley Remer Új-Zélandon dolgozó amerikai kurátor, aki 2009-ben megalapította a girlmuseum.org online múzeumot, ami kifejezetten a fiatal lányok reprezentációjára fókuszál a képzőművészetben. Ő úgy gondolja, Gauguin esetében az ember cselekedetei olyan félelmetesek, hogy beárnyékolják a műveket. „Kertelés nélkül, egy arrogáns, túlértékelt, atyáskodó pedofil volt. Ha a festményei fotók lennének, sokkal nagyobb botrány lenne körülöttük, és elfogadhatatlannak tartanánk őket” – mondta a The New York Timesnak nyilatkozva Ashley Remer, aki Egon Schiele művészetét is problémásnak tartja, ő ugyanis szintén előszeretettel festett meg kiskorú lányokat meztelenül. Úgy gondolja, nem kell levenni a képeiket a falról, de a nagy kiállításokat túlzásnak tartja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gauguin festményei még ma is nagy turisztikai vonzerőt jelentenek Polinézia szigetvilága számára, még egy luxushajóflotta is viseli a nevét. De sok helyi számára már fárasztó és terhes az a rájuk aggatott hamis és közhelyes imázs, amely a buja, egzotikus szigeteken élő, különleges szépségű lányokról szól, akiknek se hangjuk, se személyiségük. Márpedig a legtöbben még ma is a 117 éve élt festő képei alapján ítélik meg ezt a vidéket, amely már egészen más, mint egykoron.
A múzeumi szakemberek abban egyetértenek – ha nem akarjuk Gauguint eltüntetni a falakról, sokat és nyíltan kell beszélni a művek keletkezésének körülményeiről.
Szörnyek vs. hölgyek
De mi a helyzet például, ha valaki – Gauguinhez hasonlóan – a nőkkel szemben viselkedett szörnyen? A XX. század egyik legjelentősebb és máig legnépszerűbb művésze, Pablo Picasso ezt a névsort erősíti. Hét komoly, hosszabb távú kapcsolata közül két nő megőrült, kettő pedig öngyilkos lett. Picasso unokája, Marina egyszer azt mondta, nagyapjának „szüksége volt azok vérére, akik szerették”. Miközben gyökeresen megváltoztatta a festészetet, számos nőt használt ki érzelmileg és fizikailag, gyakorlatilag porba tiporta őket, és az unoka szerint ez a pszichológiai játszma bizarr módon része volt a kreatív folyamatnak, amelynek során a művészete kibontakozott. Picasso maga sem igazán titkolta ezt, a nőket egy interjúban „szenvedőgépeknek” nevezte, csak éppen azt hallgatta el, hogy ő, mint egy szadista gépkezelő, hogyan bánt velük. Kínosan ügyelt arra, hogy feleségei és gyerekei erős anyagi függésben legyenek tőle, így tetszés szerint büntethette őket, ha éppen úgy tartotta kedve. Egyszer azt mondta, a nők istennők vagy lábtörlők – előbbieket módszeresen változtatta utóbbivá. Ezzel sem volt egyedül a festők között. A hasist és alkoholt fogyasztó Modigliani rendszeres dühkitörései során verte múzsáját és feleségét, Jeanne Hébuterne-t. Salvador Dalí felesége, Gala pedig a halálos ágyán vallotta be 57 évvel fiatalabb multimilliomos szeretőjének, hogy a festő csak kicsit túlzott, amikor azt mondta: múzsája vérével alkot. Dalí egy durva verekedés során még a csípőjét is eltörte.
Voltak, akik ennél is tovább merészkedtek. Norman Mailer egyszer haragjában késsel próbálta megölni a feleségét. Caravaggio és a drámaíró Ben Jonson párbajban, illetve verekedésben öltek embert. Jean Genet író fiatalkorában csavargó volt, és rablásból élt. Rimbaud csempészett, Byront vérfertőzéssel vádolták, Flaubert fiatal fiúknak fizetett a szexért. A sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, és ebből egyértelművé válik: rossz emberek igenis kiváló művészeti alkotásokat képesek létrehozni, a szép művekhez nem kell szép lélek. Mégis, talán ők a kivétel, és nem a szabály.
