Zseniális szörnyetegek – Rémes emberek is alkothatnak kiemelkedő műveket

Publikálás dátuma
2020.02.23. 18:42

Sőt, ahogy egyre többet tudunk meg a művészek életéről, néha úgy tűnhet, mintha a deviancia feltétele lenne a zsenialitásnak. De vajon mit kezdjünk ezekkel az életművekkel?
Magyarországon most éppen az új Nemzeti alaptantervbe beleírt Wass Albert és Herczeg Ferenc kapcsán lángolt fel ismét az évszázados vita: vajon kell-e törődni azzal, hogy egy kiemelkedő alkotásokat létrehozó művész mit csinált, mit gondolt a magánéletében? A NAT-tal kapcsolatos polémiához hozzátartozik, hogy sokszor éppen a magyar oktatási rendszer sajátossága még mindig az életrajzok túlhangsúlyozása. Ráadásul ennek a kérdésnek azokban az esetekben van igazán értelme, ha az adott művész valóban nagyot alkotott – ez a fent említett két író esetében az irodalomtörténészek szerint is kérdéses. A hasonló viták viszont minden művészeti ágban jelen vannak, hogy egy jelenkori példát említsünk: Hollywood és a nemzetközi filmes világ most sem tudja, mit kezdjen például a nemi erőszakkal vádolt Roman Polanskival vagy Woody Allennel, akit saját örökbe fogadott lányának zaklatásával vádoltak meg huszonnyolc éve. Ezeknek a korszakos zseniknek az életművét lehetetlenség lenne kitörölni a filmművészetből, mivel az ellenük szóló vádak elévültek vagy nem bizonyosodtak be hitelt érdemlően, se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk őket. Ha mélyebbre ásunk az életrajzokban, rengeteg jelentős művészről derül ki, hogy valójában szörnyeteg volt – legalábbis a mai erkölcsi normáink szerint. A nemzetközi vitákban talán legtöbbször emlegetett figura Wagner, akinek az antiszemitizmusa legjobban a Zsidóság a zenében című tanulmányában jelenik meg, ahol hosszan fejtegeti, hogy a zsidó művészeket az ösztöneik vezérlik, nincs önálló kultúrájuk, csupán imitálni képesek az őket befogadó kultúra teremtette művészetet. De találni bizonyítékokat Edgar Degas festőművész vagy éppen az irodalmi Nobel-díjas T. S. ­Eliot antiszemitizmusára is. A XIX–XX. század művészéletrajzaiban olyan gyakran fordul elő ez a motívum, hogy bevett fordulatok léteznek a mentegetésükre, miszerint korukban ezek az eszmék igencsak hétköznapiak és népszerűek voltak, különben sem tudhatták milyen tragédiákhoz vezetnek. A politikai szélsőségekhez való vonzódást ezekkel a felmentő érvekkel szokás letudni.

Messziről jött ember a „vadak” között

A közelmúltban a The New York Times értekezett hosszan arról: vajon itt lenne az ideje Paul Gauguin festészetét elfelejteni úgy, ahogy van? Mindezt annak kapcsán, hogy a posztimpresszionista festő portréiból rendezett január végén bezárt időszaki kiállításon a londoni National Galleryben a hivatalos audio guide is feltette ezt a kérdést a kiállítást fülhallgatóval végigjáró látogatóknak. A kiállítás plakátján szereplő a Tehamanának sok szülője van című festmény Gauguin 13 éves szeretőjét ábrázolja egy legyezőt tartva. A kurátorok nem hallgatták el, hogy a Tahitira 43 évesen érkező festő rendszeresen szexuális kapcsolatokba bonyolódott fiatal helyi lányokkal, kettejükkel megházasodott, és gyereket is nemzett nekik. (Állítólag szifilisszel is megfertőzte szexuális partnereit, bár ezt ma már vitatják.) Vagyis kétség sem fér hozzá, hogy kiaknázta kiváltságos helyzetét, amelyet a „messziről jött nyugati ember” státusz biztosított neki, és szexuálisan kihasználta a helyieket, akiket „nemes vadaknak” tartott. Élete utolsó 12 évét töltötte Tahitin és a Francia Polinéziához tartozó Hiva Oa szigetén, ekkor születtek azok a festményei, amelyek biztosították számára a biztos helyet a művészet történetét összefoglaló könyvek lapjain. Gauguin művészete aranybánya a múzeumok számára, csak az utóbbi néhány évben fél tucat nagy kiállítása volt a világ nagyvárosaiban, köztük Párizsban, Chicagóban és San Franciscóban. A műkedvelők pedig tolongtak, annak ellenére, hogy a közvélemény napjainkban sokkal érzékenyebb a gyarmatosítás, a rasszok és nemek közötti egyenlőtlenségek kérdéseire. Erre pedig a múzeu­moknak is reagálniuk kellett, és a londoni kiállítás kurátorai sem hallgatták el: Gauguin sok embert kihasznált és bántott, mialatt az alkotás vágyától hajtva megfestette híres műveit. Sok esetben a korábban megszokott címeket, képaláírásokat, magyarázatokat is újraírták – a kamaszlányokra többé nem hivatkoznak nőként, és a „barbár” vagy „vadember” kifejezések is magyarázatra szorulnak. A tárlatot London előtt Kanadában állították ki, az ottawai National Gallery igazgatója, Sasha Suda azóta mégis önkritikát gyakorolt és azt nyilatkozta, ennél is nyíltabban kellett volna kezelniük ezeket a kérdéseket, amelyek kibeszélése akár még fontosabbá is teheti ezeket az ellentmondásos művészeket.

Elhallgatni vagy kibeszélni

Más múzeumi szakemberek szerint viszont ezeknek a problémáknak a feszegetése kockázatos, és jelentős alkotások eshetnek áldozatul, felejtődhetnek el, ha a közönség elkezdi bojkottálni a művészetüket. Vicente Todolí a Tate Modern igazgatója volt 2010-ben, amikor egy nagyszabású Gauguin-kiállítást rendeztek. Szerinte a műveket teljes mértékben le kell választani az alkotókról, amikor egy művész valamit megalkot, az onnantól kezdve függetlenedik, a világhoz tartozik. Másként gondolkodik erről Ashley Remer Új-Zélandon dolgozó amerikai kurátor, aki 2009-ben megalapította a girlmuseum.org­ online múzeumot, ami kifejezetten a fiatal lányok reprezentációjára fókuszál a képzőművészetben. Ő úgy gondolja, Gauguin esetében az ember cselekedetei olyan félelmetesek, hogy beárnyékolják a műveket. „Kertelés nélkül, egy arrogáns, túlértékelt, atyáskodó pedofil volt. Ha a festményei fotók lennének, sokkal nagyobb botrány lenne körülöttük, és elfogadhatatlannak tartanánk őket” – mondta a The New York Timesnak nyilatkozva Ashley Remer, aki Egon Schiele művészetét is problémásnak tartja, ő ugyanis szintén előszeretettel festett meg kiskorú lányokat meztelenül. Úgy gondolja, nem kell levenni a képeiket a falról, de a nagy kiállításokat túlzásnak tartja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gauguin festményei még ma is nagy turisztikai vonzerőt jelentenek Polinézia szigetvilága számára, még egy luxushajóflotta is viseli a nevét. De sok helyi számára már fárasztó és terhes az a rájuk aggatott hamis és közhelyes imázs, amely a buja, egzotikus szigeteken élő, különleges szépségű lányokról szól, akiknek se hangjuk, se személyiségük. Márpedig a legtöbben még ma is a 117 éve élt festő képei alapján ítélik meg ezt a vidéket, amely már egészen más, mint egykoron. A múzeumi szakemberek abban egyetértenek – ha nem akarjuk ­Gauguint eltüntetni a falakról, sokat és nyíltan kell beszélni a művek keletkezésének körülményeiről. 

Szörnyek vs. hölgyek

De mi a helyzet például, ha valaki – Gauguinhez hasonlóan – a nőkkel szemben viselkedett szörnyen? A XX. század egyik legjelentősebb és máig legnépszerűbb művésze, Pablo Picasso ezt a névsort erősíti. Hét komoly, hosszabb távú kapcsolata közül két nő megőrült, kettő pedig öngyilkos lett. Picasso unokája, Marina egyszer azt mondta, nagyapjának „szüksége volt azok vérére, akik szerették”. Miközben gyökeresen megváltoztatta a festészetet, számos nőt használt ki érzelmileg és fizikailag, gyakorlatilag porba tiporta őket, és az unoka szerint ez a pszichológiai játszma bizarr módon része volt a kreatív folyamatnak, amelynek során a művészete kibontakozott. Picasso maga sem igazán titkolta ezt, a nőket egy interjúban „szenvedőgépeknek” nevezte, csak ép­pen azt hallgatta el, hogy ő, mint egy szadista gépkezelő, hogyan bánt velük. Kínosan ügyelt arra, hogy feleségei és gyerekei erős anyagi függésben legyenek tőle, így tetszés szerint büntethette őket, ha éppen úgy tartotta kedve. Egyszer azt mondta, a nők istennők vagy lábtörlők – előbbieket módszeresen változtatta utóbbivá. Ezzel sem volt egyedül a festők között. A hasist és alkoholt fogyasztó Modigliani rendszeres dühkitörései során verte mú­zsá­ját és feleségét, Jeanne Hébuterne-t. Salvador Dalí felesége, Gala pedig a halálos ágyán vallotta be 57 évvel fiatalabb multimilliomos szeretőjének, hogy a festő csak kicsit túlzott, amikor azt mondta: múzsája vérével alkot. Dalí egy durva verekedés során még a csípőjét is eltörte. Voltak, akik ennél is tovább merészkedtek. Norman Mailer egyszer haragjában késsel próbálta megölni a feleségét. Caravaggio és a drámaíró Ben Jonson párbajban, illetve verekedésben öltek embert. Jean Genet író fiatalkorában csavargó volt, és rablásból élt. Rimbaud csempészett, Byront vérfertőzéssel vádolták, Flaubert fiatal fiúknak fizetett a szexért. A sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, és ebből egyértelművé válik: rossz emberek igenis kiváló művészeti alkotásokat képesek létrehozni, a szép művekhez nem kell szép lélek. Mégis, talán ők a kivétel, és nem a szabály.
Szerző

A drogbáró súlyos öröksége

Publikálás dátuma
2020.02.23. 15:29

Fotó: JOAQUIN SARMIENTO / AFP
A Nílus partjairól kihalt a víziló, Afrika többi részén veszélyeztetett fajként tartják számon. Ám hazájától távol, Dél-Amerikában terjeszkedik. A hírhedt kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar privát állatkertjéből indult hódító útjára.
Don Pablo szerette a fényűzést. Amint meggazdagodott a kokaincsempészésből, hatalmas birtokot vásárolt Medellín mellett, egy festői völgyben, az Andok lábánál. A Hacienda Nápolesben erődített villát építtetett, hozzá minirepülőteret és helikopterleszálló pályát. Kiállította azt a kis légcsavaros gépet, amelyen először szállított kábítószert az Egyesült Államokba. Autócsodák és dinoszauruszszobrok díszítették a parkot, a környék jótevőjének szerepében tetszelgő bűnöző látogatókat fogadott, köztük iskoláscsoportokat.

Távol Afrikától

Egzotikus állataira volt a legbüszkébb. Elefántot, zsiráfot, orrszarvút és ritka trópusi madarakat is tartott. Négy vízilovát, három nőstényt és egy hímet, egy kaliforniai állatkertből importálta. Miután 1993. december 2-án kommandósok agyonlőtték a drogbárót, az állam lefoglalta a birtokot. Néhány épületet fosztogatók ürítettek ki, azután a terület lepusztult. Az állatok zöme elkelt, csak a vízilovakért nem jelentkezett senki. Befogásuk körülményesnek tűnt, ráadásul addigra már vagy kéttucatnyian voltak. Néhány példány letaposta a kidőlt kerítés maradványait és elkóborolt. Eljutottak Kolumbia legnagyobb folyójához, a Karib-tengerbe ömlő Magdalenához. Tizennégy évvel Escobar halála után, 2007-ben döbbent halászok értesítették a hatóságokat, hogy különös, nagy, sosem látott állatok lubickolnak a part közelében. A szakemberek maguk is elképedtek, amikor megállapították, hogy vadon élő víziló-populáció alakult ki. Az elárvult haciendától 250 kilométerre megtelepedett csapatot is találtak. Ideális élőhelynek bizonyult a vidék. A Magdalena lassú folyású, vize sekély. Bőséggel akad legelnivaló a nagyrészt növénnyel táplálkozó emlősöknek, az éghajlat meleg, ráadásul nincsenek aszályos időszakok, mint a fekete kontinensen. Hogy milyen kiválóan érzik magukat a vízilovak, arról szaporaságuk árulkodik. Normális esetben csak a hetedik életévük táján válnak ivaréretté, ám az amerikai szökevények már háromévesen párosodni kezdenek. A termékeny tehenek évente hoznak világra újabb borjakat. Őrült visszavadítási kísérlet zajlik, méghozzá teljesen véletlenül, fogalmazott Rebecca Lewison, a San Diegó-i Egyetem ökológusa a BBC-nek 2014-ben. Akkoriban ötven-hatvan példányra becsülték az állatok számát, de a szakemberek elismerték, senki sem tudja pontosan, hány víziló kószál szabadon Kolumbiában. Az nem kétséges, hogy az állomány gyorsan növekszik, mostanra már száznál is többen lehetnek. Ha így megy tovább, újabb két évtized múlva az ezres nagyságrend is reális lehet. 

Időzített bomba

A víziló invazív fajként terjeszkedik új hazájában. A legfrissebb, a National Geographic Society által pénzelt kutatások megállapítása szerint a változások egyelőre „mérhetők, de nem drámaiak”. A kontroll nélküli szaporulat „időzített bomba”, felrobbanthatja a kényes ökoszisztémát. Félő, hogy a vízilovak ürülékétől elalgásodó vízben pusztulni kezdenek a halak, veszélybe sodródik a kivételesen gazdag élővilág. Az ártéri esőerdőkben élő majmok, iguánák, arapapagájok, lamantinok, óriásteknősök, kajmánok, vidrák bajba kerülhetnek a betolakodók miatt. Akárcsak az emberek. A többtonnás állatok letapossák a szántóföldeket, a területüket védő bikák pedig agresszívak, félelmetes agyarukkal Afrikában több száz halálesetet okoznak évente. Nem könnyű kordában tartani az állományt. 2009-ben kilőttek egy Pepe nevű hímet, de a tetem mellett pózoló katonák fényképe közfelháborodást keltett, így a két másik, levadászásra kijelölt állat (Matilda és kicsinye, Hip) megúszta. A gyilkos drogháborúk emlékétől szabaduló Kolumbia nem akar erőszakos országimázst. Megenni sem tanácsos a víziló húsát – íze állítólag a sertésére hasonlít –, mert ha fertőzött, agyhártyagyulladást okozhat. Hazaszállításuk méregdrága lenne, ráadásul kórokozókat hurcolhatnának magukkal. Sterilizálásuk szintén költséges, bonyodalmas és veszélyes. És jó eséllyel értelmetlen is, mert a vízilovak háremben élnek, így akár egyetlen megmaradt nemzőképes bika képes gondoskodni a szaporulatról. Carlos Valderrama, a Webconserva természetvédő alapítvány aktivistája egy kasztrálási akció után azt hallotta a helyiektől, hogy „inkább a politikusokat kéne kihe­rélni”. Rezervátum létesítésére nincs pénz a szegény országban, amennyi pedig van, azt helyesebb volna az őshonos fajok védelmére fordítani, mondja Patricio von Hildebrand biológus.

Kalandpark és szafari

Hogy még nehezebb legyen eligazodni, más szakemberek kimondottan örülnek a víziló térhódításának. A dán Jens-Christian Svenning, az Aarhusi Egyetem biológusa szerint űrt töltenek be az ökoszisztémában, növelik a biodiverzitást, használnak a növényvilágnak, tehát egyelőre békén kellene hagyni őket. Ausztrál kollégája, Arian Wallach (University of Technology, Sydney) „a túlélés, a működés, a felfedezés csodájának” tekinti a vastag bőrű óriásemlős újvilági sikertörténetét. Idegenforgalmi vállalkozók hasznot remélnek a „cocaine hippos” néven elhíresült állatoktól, vízilósza­farikat szerveznek a Kolumbiába látogatóknak. A turizmus ugyanis negyedszázados bénultság után lassanként éledezik, tavaly a National Geographic szerint már ötvenezren keresték fel a néhai kokainbáró birtokát. Az időközben rendbe hozott Hacienda Nápolesben újra megnyitották a kis állatkertet, kalandparkot építettek. Egy vízparti étterem teraszáról vízilovakban gyönyörködhet a szerencsés vacsoravendég. A hely fő vonzereje azonban továbbra is Escobar kultusza. Szülőföldjén máig Robin Hood-szerű népi hősként tartják számon a drogbárót, aki mesés vagyonából gyakran adakozott, lakótelepeket és kivilágítható focipályákat építtetett a szegényeknek. Temetésén 25 ezres tömeg tolongott. Juan Pablo Villalobos mexikói író szerint a szökevény vízilovak a néplélekben élő ellentmondást testesítik meg: „A múlt jelen van, és a kolumbiaiak nem tudják, mit kezdjenek az emlékeikkel, Escobar örökségével.”

Medellín Robin Hoodja

A kolumbiai Medellín-kartellt alapító Pablo Escobar (1949–1993) nem hétköznapi díler volt. A kriminológia „narkoterroristaként” tartja számon, vagyonát 30 milliárd dollárra becsülték hatalma tetőpontján. Sokáig korlátlan úr volt az Egyesült Államok kokainpiacán, tonnaszám terítette az anyagot. Kocsilopással és hamis lottószelvények árusításával kezdte, zsarolással és emberrablással folytatta, mielőtt a drogbiznisz császárává emelkedett. Rettegett magánhadseregét négyezer ember meggyilkolásáért tartják felelősnek. Polgárháborúba taszította az országot, három elnökjelölt és egy utas­szállító repülőgép lelövésére adott parancsot. Egy időben jacuzzival felszerelt luxusbörtönből irányította a kartellt. Ügyelt rá, hogy adományaival elnyerje szülőföldje nyomorgó lakóinak rokonszenvét. Bőkezűen támogatta például a medellíni Atlético Nacional focicsapatát, amely meg is nyerte a dél-amerikai Libertadores-kupát. Végül egy kommandós rajtaütés végzett a 44 éves Don Pablóval.

A nílusi víziló (Hippopotamus amphibius) – akárcsak az elefánt, az orrszarvú és a zsiráf – egy letűnt korszak tanúja. A szárazföldeket benépesítő óriásemlősök túlnyomó része 12 ezer évvel ezelőtt kipusztult, köztük a mamut, a kardfogú tigris és a földi lajhár. A víziló akár négy tonnát is nyomhat, napi fél mázsa növényi táplálékot fogyaszt, ám meglepően fürge. A legutóbbi jégkorszakig Európában is honos volt. Napjainkban, élőhelyének szűkülése miatt, állománya drámaian csökken a Szaharától délre. Neve ellenére nincs sok köze a lófélékhez, genetikai elemzések szerint legközelebbi rokonai a bálnák. Az ókori Egyiptomban kultikus lényként tisztelték, Tauret istennőt vízilótesttel, krokodilfejjel ábrázolták. A négyezer éves, parányi kék kerámia vízilószobrocskák a párizsi Louvre múzeum kincsei. Lehetséges, hogy az ifjú Tutanhamon fáraó vízilóvadászat közben szenvedett halálos sérülést. Az „aranyos” víziló számos mese hőse. Nálunk természetesen Hugó a leghíresebb, 1975-ös bemutatója óta nemzedékek zokogták végig a rajzfilmet. Még szomorúbb emlék a víziló bőréből készült korbács, a chicotte, amellyel a fehér ember „a civilizációt terjesztette” afrikai gyarmatain.

Mindig a határokat feszegetni

Publikálás dátuma
2020.02.23. 13:41

A kertvégi budin, napilapból készített WC-papíron tanult meg olvasni. Oknyomozó újságíró lett, rengeteg necces és veszélyes ügybe beleállt. Cikkeivel az egyenlő bánásmódért és az átláthatóságért is küzdött – Pulitzer-emlékdíj lett a „vége”. Marketing- és pr-ügynökséget alapított, de most a jövő társadalma érdekli. A cégvezetésen kívül kríziskommunikációt is oktat, nőknek tart kommunikációs tréningeket Varró Szilvia kommunikációs szakember.
„Szeretettel köszöntök mindenkit 2035-ben. Pont ma vagyok 61 és fél éves, tudom, évtizedeket letagadhatnék. Ma a 80 az új 40” – így kezdte előadását a TEDx Bátor és Briliáns Nők decemberi rendezvényén Varró Szilvia, ahol kreatív humorral skiccelte föl, milyen lehet egy nő élete tizenöt év múlva. Évek óta szenvedélyesen olvas a jövőről, lenyűgözi a technológiai fejlődés, egy amerikai intézményben képezte is magát e témában. Igazi tech-optimista: szerinte a jövő jobb, egyszerűbb, elérhetőbb és demokratikusabb lesz például a mesterséges intelligencia használatával. Azt vallja: ha jól tereljük a gyereket és vannak korlátok, akkor igenis hasznos az okostelefon és a számítógép. „A tinédzser lányom megnézi a kedvenc mangáiból készített anime filmeket, de a Rómát vagy Csernobilt is. Követi a K-pop sztárokat az Instán, de olvassa a robotikával vagy tudománnyal foglalkozó oldalakat is. A fiam is néz youtubereket, de jár mellé egy kis orvostudomány meg fizika.”

Horolóra szerelt Newton

Szilvia eredetileg a mesterséges intelligencia és az ember viszonyáról beszélt volna a TED-en, de a szervezők noszogatására jóval személyesebb hangvételű előadással állt színpadra. Amiből kiderült például, hogy kisgyerekként egy Pest megyei faluban szegénységben, fürdőszoba és vezetékes víz nélkül éltek. Családjukban létezett egy bensőséges, tiszteletteljes ragaszkodás a földhöz, minden e köré rendeződött: a teendők, az idő, az energia. Szilvi a horolóra speciálisan rögzített könyvvel haladt a szőlőben a napi normával, Newton és Kepler egyenleteit meg a disznóól ajtajára rögzítette. „WC-papírt a napilapokból gyártottunk a nagymamámmal, abból tanultam meg olvasni. Hallgattam a baromfiudvar zsivaját, próbáltam értelmet keresni a szótengerben – minden idilli volt. De dilemmát okozott, hogy mindezt elmondjam-e a TED-en, tartottam például édesanyám reakciójától. Nehéz büszkének lenni a csóróságra.” Végül nem csak a közönségtől kapott vastapsot, a mama is elégedett volt a szerepléssel. Szilviát szülei rendőrnek szánták, édesanyja gyógyszertárban, édesapja a tűzoltóságnál dolgozott – innen az egyenruhához való „ragaszkodás”. Alsós volt, amikor a család Budapestre költözött, mert édesapját áthelyezték, húga már a fővárosban született. Szilvia hamar beilleszkedett a nagyvárosi forgatagba, csillagásznak, majd színésznek készült, de ezt a szülei nem támogatták, úgy vélték, utóbbi könnyűvérű lányoknak való. Nagy harc árán az ELTE-re ment, ahol német, holland, majd média szakon végzett, és a Népszabadsághoz került gyakornoknak. „Nyelveket beszélő fia­talokat kerestek. Én sosem akartam újságíró lenni, de kellett a pénz. Hat évig írtam ott, tanultam a legendás nagy öregektől és a középko­rúaktól is. De mindig renitens voltam, kilógtam a sorból.” Továbbállt és a Magyar Narancsnál érezte magát igazán otthon: oknyomozó riportjain heteket dolgozott, bevállalta a legrizikósabb helyzeteket, például prostituáltnak állt, külföldi tüntetésekre ment, vagy erőszakos, szélsőjobbos meneteléseken vett részt. Nem ismerte a félelmet. „Pont addig, amíg hét hónapos várandósan egy szélsőjobboldali ren­dezvényen az egyik ismert náci le akart ütni egy cikksorozatom miatt, csak azért sikerült megúsznom, mert egy másik neves szélsőjobboldali a testével védett meg. Akkor lezárult egy korszak, az anyaság kiszorította a kalandvágyat.” 

Felszabadító ugrás a semmibe

De azért mindig szerette közelről szagolni, mi történik. 2006-ban például friss anyukaként, két szoptatás között bringára pattant, hogy megnézze az őszödi beszédet követő utcai zavargásokat és a tévészékház ostromát. Másnap éles hangú publicisztikában bírálta a kormányt. Délután egy ismert televíziós csalta be a műsorába egy áltémával, majd másodmagával félórán át pofozták verbálisan, az akkori kormányzati narratíva szerint. „Lassan esett le, hogy megbüntettek, mert kibeszéltem az akkor uralkodó balliberális kánonból” – így értékeli utólag a helyzetet. 2010-ben, pályája csúcsán, közvetlenül a Pulitzer-emlékdíj átvétele után felhagyott az újságírással. „A Pulitzertől kicsit fejre álltam. Nem csak a megállás és öröm, hanem a szembenézés pillanata is volt: mit értem el, hova fejlődött a szakmám és hova fejlődhetek tovább én magam. Egyáltalán érvényesek-e még azok a keretek, amikbe a pályám elején beleszerettem, tudok-e hatással lenni a világra?” Úgy döntött, hogy egy marketingkommunikációs céget alapít. Azt mondja, felszabadító volt kiugrani a semmibe, felhúzni egy saját világot. XKK néven társadalmi ügyek kommunikációját segítették, Hello90 néven például fia­talokat érzékenyítettek társadalmi témák iránt. 15 fős Y és Z generációs csapatuk a saját kortársaiknak a saját nyelvükön mesélték el, miért számít a politika. A projekttel taroltak a kreatív versenyeken csakúgy, mint korábban egy érzékenyebb témával: Szilvia még újságíróként éveken át oknyomozta a romagyilkosságokat, majd az XKK-s csapattal Bőrük volt a bűnük címmel videós és közösségimédia-kampányt indítottak az áldozatok emlékére. „Nekem mindig a határok feszegetése volt a fontos, és hogy az egyes ügyeket kivigyem a gettóból. Itt az számított nagy eredménynek, amikor több fővárosi templomban, szentmise után mutatták be a filmjeinket: végre eljutottunk olyan helyekre is, ahol korábban ez a téma alig létezett.”

Vissza az iskolapadba

Pár éve profilt váltottak, és Aeffect Communications and Consulting néven elsősorban cégeknek készítenek marketing- és közösségimédia-kampányokat. „Csapatunk másik szenvedélye a HR: milyen munkák lesznek, hogyan működik együtt az ember a mesterséges intelligenciával, hogyan motiváljuk mindeközben a munkaerőt és egyáltalán, miért kelünk ki reggel az ágyból?” Szilvia speciális kommunikációs tréningeket is tart nőknek, mert sok éve figyeli, hogy mennyire másképp kell őket felkészíteni a szereplésre, előadásra, vitára, mint a férfiakat. Mivel a saját bőrén is megtapasztalta, hogy kell kiállnia magáért a nyilvánosság előtt, hitelesnek tartják és szívesen tanulnak tőle az üzleti élet nagyasszonyai is. Negyvenévesen visszacsábult az iskolapadba, és a CEU Business Schoolban MBA-diplomát szerzett. „Húzós volt a végigdolgozott hét után háromhetente hétvégére újra iskolában ülni és tanulni. Esténként szédülten és bűntudattal álltam a fakanál mellett.” Ha muszáj lenne, ma is le tudna vágni egy tyúkot, ahogy a nagymamájától tanulta, és neveltetéséből fakadóan lelkiismeret-furdalása van, ha hetente csak kétszer tud főzni – támogató férj ide vagy oda. És hogy maradt-e még álom, amit nem valósított meg? Azt mondja, hogy mint sok írástudó ember, szeretne egyszer ő is egy történelmi regényt írni, ám ez az ábránd csak addig tart, amíg ki nem nyit egy Tompa Andrea- vagy Dragomán György-kötetet, mert akkor elszégyelli magát. De van egy jóval konkrétabb ötlete is. „Az első szakmám tanár. Ezért jó lenne egy új céget felhúzni, ami mesterséges intelligenciát és a legújabb technológiákat (AR, VR, 3D) használva valóban személyre szabott oktatással támogatná, hogy a gettóban élő kissrác ugyanúgy megértse a bonyolult fizikai elméleteket, mint a Rózsadombon felcseperedő kortársa. Nyakunkban egy új világ, szeretnék részt venni a felkészülésben.”
Témák
portré
Frissítve: 2020.02.24. 13:47