A magyar utca adóssága

Publikálás dátuma
2020.02.29. 15:35

Fotó: Népszava
A devizahitelesek megmentéséről szóló győzelmi jelentéseket sosem tudta, és ma sem tudja elnyomni a végrehajtási eljárásba belebetegedett vagy kilakoltatott adósok hangja. A két számjegyű bérnövekedés országában tavaly naponta 10 család ingatlanát vették el, három éven belül további 250 ezer eljárás várható. Mindeközben az állami tétlenségtől fűtött követelés-kezelés virágzó üzletág, szakértő szerint közelíti a szuperállampapír hozamát.
„A bankok becsapják az embereket, akik így tömegesen kötöttek olyan szerződéseket, amelyek alapján a profit a banké, a veszteség és a kockázat pedig a hitelfelvevő ügyfeleké… Ezeket az embereket becsapták, rászedték, becsalták ebbe a pénzügyi konstrukcióba.” Orbán Viktor nyilatkozta ezt 2011-ben a végtörlesztésről és az árfolyamgátról szólva. A kormányfő azt is hozzátette, akit becsaptak, az élhet a hitelből való megváltás lehetőségével, hiszen „a bankok korábban ennek a végtörlesztés miatti veszteségnek a többszörösét megkeresték a magyar embereken”. Diadalittas bejelentések következtek 170 ezer család megmentéséről, akik az út szélén maradtak volna a kormány embersége nélkül. „Miközben nyilvánvaló, hogy aki képes volt a végtörlesztésre, az nem az utolsó buznyákot kotorta elő a párnacihából, hanem gyakran a befektetésnek vásárolt ingatlan hitelét fizette vissza, éspedig részben az akkor fizetni nem tudó, de adófizető emberek pénzéből” – mondta erről Gábor. A negyvenes nyíregyházi tanár a mai napig harcol az egykor 8 milliós, ám a „bankokat porba döngölő” orbáni törvényeknek is köszönhetően mára 18 milliósra duzzadt adósságával.

Perben, haraggal

A Népszava nemrégiben közölt információi szerint tavaly október végéig 2985 kilakoltatás történt Magyarországon. A végrehajtások kétharmadában sikeres árverés után költöztették ki a korábbi tulajdonosokat, a Nemzeti Eszközkezelő által indított eljárásban 281 nem fizetőt lakoltattak ki, lakásügyi határozattal pedig 535 család veszítette el az otthonát. Kovács László, a Banki és Végrehajtási Károsultak Fogyasztóvédelmi Egyesületének elnöke pesszimista a jövőt illetően. Szerinte az egykori deviza-jelzáloghitelek nagy többsége a következő 2-3 évben kifut, és leg­alább 120 ezer lesz a kedvezőtlen végkifejlet: az árverezés. Személyi és gépjárműhitelek nyomán ugyanekkora tétel fog bedőlni szerinte. „Ebben a legújabb folyamatban nem a bankok a hibásak, hiszen ők csak teszik a dolgukat, pénzt keresnek, ahogy és amilyen jogszabályi körülmények között lehet” – mondja a szakértő, akinek az egyesülete mintegy 2000 ügyfelet képvisel különféle eljárásokban. Jelenleg egy magyar állammal mint alperessel szemben indítandó közérdekű keresethez gyűjti az anyagokat a bankszövetségtől, a Kúriától és a követeléskezelők szakmai szervezetétől. Jogalkalmazás és elmulasztott szabályozás körében elkövetett károkozásban tartja bűnösnek az államot. „A 2010-es évek elején fenntartott végrehajtási moratórium csak elodázta a problémákat, amelyek most jelentkeznek. Az állam ugyanis nem gondoskodott arról a jogszabályról, amely a felfüggesztés ideje alatt megakadályozta volna a kamatok felszaporodását. Az elhúzódó ügyintézések miatt megnőtt összegek nem járnak a banknak abban az esetben, ha az ügyintézéssel jelentős késedelembe esett, az állam szerintünk itt is mulasztott” – mondja Kovács László. A hitelkárosultaknak nevezett tömegek nagyságrendje jelentős, a Facebookon már a hitelkárosult csoportok összefogását szorgalmazó csoport is alakult. E töredezettség, szervezetlenség, és az adósok energiáinak, pénzügyi tehetségének a pislákolása vezetett oda, hogy lényegében gond nélkül, a bankok pártját fogva lehetett átvészelni a kormánynak ezt a tíz évet. „Beszélünk itt nyakra-főre a születések számának ösztönzéséről, ami fontos dolog, de egy szót nem ejtünk arról, hogy micsoda »pénzkidobás« a romlásba vagy a halálba küldeni családok tízezreit – mondja felindultan a már idézett Gábor. – Nemzetgazdasági pocsékolás. Lenyelni a csökkenő teljesítőképességet, fizetni a kórházi kezeléseket, elviselni a rövidebb élettartamot mind pénzügyi kérdés. Azt már nem is említem, hogy az az ország a béka segge alá kerül morálisan, ahol ily módon pusztulni hagynak embereket. De hát ettől a kormánytól nem idegen az érzéketlenség: a hajléktalanok, a szegények, a kirekesztettek, a cigányok nem férnek bele a keresztény szabadság oltalomeszményébe” – összegez a tanár.  

Ezen is nyer a NER

„2019 tavaszán megindult az erjedés, de egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk megnyugtató, mindenkire kiterjedő, teljes megoldása a jövő távoli ködébe vész. S a szégyen még utána is velünk marad.” Így fogalmazott Szepesházi Péter volt bíró, ügyvéd, a magyar igazságszolgáltatás megszállásának harcos kritikusa a Mércén megjelent minapi publicisztikájában. Az akkori fejlemények után újra feltette a kérdést: tovább szedi-e áldozatait 2020-ban a nemzeti szociális devizahitel-tragédia? Szerinte a hazai igazságszolgáltatás egy éve látszatkompromisszumra tett kísérletet, amikor megpróbálta feloldani az uniós fogyasztóvédelmi jog és a hazai bírói gyakorlat között feszülő látszólagos ellentmondást, amivel 2014 vége óta egyoldalúan kedvez a pénzintézeteknek és a követeléskezelőknek. Megjegyezve, a bankokat ma már nem csak külföldi és nem is mindig politikamentes tulajdonosi viszonyok jellemzik, a faktoringcégeket pedig egyre nagyobb számban erős emberek strómanjai irányítják. „Az igazságszolgáltatást uraló szakmai elit nyíltan nem vállalhatta fel, hogy sárba tiporja az EU-jogot, miközben persze egy befolyásos csoportjuk a devizahiteles ügyekben éppen azt tette és teszi. Az említett gazdasági érdekcsoportok pedig az új költségvetési ciklusban is ácsingóznak az uniós költségvetési forrásokért” – fogalmaz az ügyvéd. Hasonlóan vélekedik Kovács László is, aki szerint „egyértelműen a bankok és a követeléskezelők felé lejt a pálya”, s közöttük nem ritka az üzleti kapcsolat sem. Mindeközben állítása szerint az adósmentő intézkedések inkább adósságelmélyítők lettek. Általánosan megnyugtató megoldást nem nagyon lát. „Az ügyfeleim jelentős része külföldre menekült. Ott tudja előteremteni az adósságrendezés forrásait vagy tarthatatlannak ítélte a terheit” – mondja az egyesület elnöke, aki egyes helyzetekben még a legfeljebb a jelzálog értékében meghatározott adósság, vagyis az „elsétálás intézményét” is jobbnak tartaná a semminél. Semmi maradna ugyan az ingatlanból, de tiszta lappal lehetne kezdeni. Sokan több ingatlant elvesztettek már, és még mindig van adósságuk. A követeléskezelők az utolsó szuszt is kiszorítják belőlük.  

A szomszéd is licitál

A volt bíró, ügyvéd szerint a jövő egy rosszabb verziójában a problémahalmaz egy része a NER bukását is túlélheti. „A demokratikus ellenzéki neoliberalizmus habozó attitűdje miatt, amely minden állami segítség esetében az egyéni felelősséget firtatja, még akkor is, ha ez a devizahitelek ügyében alig létezik – jegyzi meg Szepesházi Péter. – Sokat fogunk még könnyezni pánikbeteg, depressziós, más lelki és fizikai betegségekkel, nélkülözéssel tönkretett, illetve halálba hajszolt honfitársainkért, családjaikért.” „Mert az emberek itt alkalmatlanok a megmozdulásra, inkább csak egymással szájkaratéznak. Nekem meg rohadtul elegem van, hogy néhány szakadárral tüntikézzek a sok szájkaratés érdekeiért!” – írja egy tag az egyik Facebook-csoportban. Ugyanitt egy moderátor azt írta: „Aljas dolog és sajnos már ez is magyar valósággá vált! Amikor egy család bajba kerül és árverezik a házát, az ismerősök, sőt még a szomszédok is a segítségnyújtás helyett inkább egymást túllihegve licitálni kezdenek a házra!” A kormány számára vannak rossz hírek, de ez nincs köztük Gábor szerint. A pedagógus azt mondja, amíg előbb falják föl egymást az emberek, mint hogy kiállnának egymásért, a hatalom gyarlósága is borítékolható.
Szerző

Zseniális szörnyetegek – Rémes emberek is alkothatnak kiemelkedő műveket

Publikálás dátuma
2020.02.23. 18:42

Sőt, ahogy egyre többet tudunk meg a művészek életéről, néha úgy tűnhet, mintha a deviancia feltétele lenne a zsenialitásnak. De vajon mit kezdjünk ezekkel az életművekkel?
Magyarországon most éppen az új Nemzeti alaptantervbe beleírt Wass Albert és Herczeg Ferenc kapcsán lángolt fel ismét az évszázados vita: vajon kell-e törődni azzal, hogy egy kiemelkedő alkotásokat létrehozó művész mit csinált, mit gondolt a magánéletében? A NAT-tal kapcsolatos polémiához hozzátartozik, hogy sokszor éppen a magyar oktatási rendszer sajátossága még mindig az életrajzok túlhangsúlyozása. Ráadásul ennek a kérdésnek azokban az esetekben van igazán értelme, ha az adott művész valóban nagyot alkotott – ez a fent említett két író esetében az irodalomtörténészek szerint is kérdéses. A hasonló viták viszont minden művészeti ágban jelen vannak, hogy egy jelenkori példát említsünk: Hollywood és a nemzetközi filmes világ most sem tudja, mit kezdjen például a nemi erőszakkal vádolt Roman Polanskival vagy Woody Allennel, akit saját örökbe fogadott lányának zaklatásával vádoltak meg huszonnyolc éve. Ezeknek a korszakos zseniknek az életművét lehetetlenség lenne kitörölni a filmművészetből, mivel az ellenük szóló vádak elévültek vagy nem bizonyosodtak be hitelt érdemlően, se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk őket. Ha mélyebbre ásunk az életrajzokban, rengeteg jelentős művészről derül ki, hogy valójában szörnyeteg volt – legalábbis a mai erkölcsi normáink szerint. A nemzetközi vitákban talán legtöbbször emlegetett figura Wagner, akinek az antiszemitizmusa legjobban a Zsidóság a zenében című tanulmányában jelenik meg, ahol hosszan fejtegeti, hogy a zsidó művészeket az ösztöneik vezérlik, nincs önálló kultúrájuk, csupán imitálni képesek az őket befogadó kultúra teremtette művészetet. De találni bizonyítékokat Edgar Degas festőművész vagy éppen az irodalmi Nobel-díjas T. S. ­Eliot antiszemitizmusára is. A XIX–XX. század művészéletrajzaiban olyan gyakran fordul elő ez a motívum, hogy bevett fordulatok léteznek a mentegetésükre, miszerint korukban ezek az eszmék igencsak hétköznapiak és népszerűek voltak, különben sem tudhatták milyen tragédiákhoz vezetnek. A politikai szélsőségekhez való vonzódást ezekkel a felmentő érvekkel szokás letudni.

Messziről jött ember a „vadak” között

A közelmúltban a The New York Times értekezett hosszan arról: vajon itt lenne az ideje Paul Gauguin festészetét elfelejteni úgy, ahogy van? Mindezt annak kapcsán, hogy a posztimpresszionista festő portréiból rendezett január végén bezárt időszaki kiállításon a londoni National Galleryben a hivatalos audio guide is feltette ezt a kérdést a kiállítást fülhallgatóval végigjáró látogatóknak. A kiállítás plakátján szereplő a Tehamanának sok szülője van című festmény Gauguin 13 éves szeretőjét ábrázolja egy legyezőt tartva. A kurátorok nem hallgatták el, hogy a Tahitira 43 évesen érkező festő rendszeresen szexuális kapcsolatokba bonyolódott fiatal helyi lányokkal, kettejükkel megházasodott, és gyereket is nemzett nekik. (Állítólag szifilisszel is megfertőzte szexuális partnereit, bár ezt ma már vitatják.) Vagyis kétség sem fér hozzá, hogy kiaknázta kiváltságos helyzetét, amelyet a „messziről jött nyugati ember” státusz biztosított neki, és szexuálisan kihasználta a helyieket, akiket „nemes vadaknak” tartott. Élete utolsó 12 évét töltötte Tahitin és a Francia Polinéziához tartozó Hiva Oa szigetén, ekkor születtek azok a festményei, amelyek biztosították számára a biztos helyet a művészet történetét összefoglaló könyvek lapjain. Gauguin művészete aranybánya a múzeumok számára, csak az utóbbi néhány évben fél tucat nagy kiállítása volt a világ nagyvárosaiban, köztük Párizsban, Chicagóban és San Franciscóban. A műkedvelők pedig tolongtak, annak ellenére, hogy a közvélemény napjainkban sokkal érzékenyebb a gyarmatosítás, a rasszok és nemek közötti egyenlőtlenségek kérdéseire. Erre pedig a múzeu­moknak is reagálniuk kellett, és a londoni kiállítás kurátorai sem hallgatták el: Gauguin sok embert kihasznált és bántott, mialatt az alkotás vágyától hajtva megfestette híres műveit. Sok esetben a korábban megszokott címeket, képaláírásokat, magyarázatokat is újraírták – a kamaszlányokra többé nem hivatkoznak nőként, és a „barbár” vagy „vadember” kifejezések is magyarázatra szorulnak. A tárlatot London előtt Kanadában állították ki, az ottawai National Gallery igazgatója, Sasha Suda azóta mégis önkritikát gyakorolt és azt nyilatkozta, ennél is nyíltabban kellett volna kezelniük ezeket a kérdéseket, amelyek kibeszélése akár még fontosabbá is teheti ezeket az ellentmondásos művészeket.

Elhallgatni vagy kibeszélni

Más múzeumi szakemberek szerint viszont ezeknek a problémáknak a feszegetése kockázatos, és jelentős alkotások eshetnek áldozatul, felejtődhetnek el, ha a közönség elkezdi bojkottálni a művészetüket. Vicente Todolí a Tate Modern igazgatója volt 2010-ben, amikor egy nagyszabású Gauguin-kiállítást rendeztek. Szerinte a műveket teljes mértékben le kell választani az alkotókról, amikor egy művész valamit megalkot, az onnantól kezdve függetlenedik, a világhoz tartozik. Másként gondolkodik erről Ashley Remer Új-Zélandon dolgozó amerikai kurátor, aki 2009-ben megalapította a girlmuseum.org­ online múzeumot, ami kifejezetten a fiatal lányok reprezentációjára fókuszál a képzőművészetben. Ő úgy gondolja, Gauguin esetében az ember cselekedetei olyan félelmetesek, hogy beárnyékolják a műveket. „Kertelés nélkül, egy arrogáns, túlértékelt, atyáskodó pedofil volt. Ha a festményei fotók lennének, sokkal nagyobb botrány lenne körülöttük, és elfogadhatatlannak tartanánk őket” – mondta a The New York Timesnak nyilatkozva Ashley Remer, aki Egon Schiele művészetét is problémásnak tartja, ő ugyanis szintén előszeretettel festett meg kiskorú lányokat meztelenül. Úgy gondolja, nem kell levenni a képeiket a falról, de a nagy kiállításokat túlzásnak tartja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gauguin festményei még ma is nagy turisztikai vonzerőt jelentenek Polinézia szigetvilága számára, még egy luxushajóflotta is viseli a nevét. De sok helyi számára már fárasztó és terhes az a rájuk aggatott hamis és közhelyes imázs, amely a buja, egzotikus szigeteken élő, különleges szépségű lányokról szól, akiknek se hangjuk, se személyiségük. Márpedig a legtöbben még ma is a 117 éve élt festő képei alapján ítélik meg ezt a vidéket, amely már egészen más, mint egykoron. A múzeumi szakemberek abban egyetértenek – ha nem akarjuk ­Gauguint eltüntetni a falakról, sokat és nyíltan kell beszélni a művek keletkezésének körülményeiről. 

Szörnyek vs. hölgyek

De mi a helyzet például, ha valaki – Gauguinhez hasonlóan – a nőkkel szemben viselkedett szörnyen? A XX. század egyik legjelentősebb és máig legnépszerűbb művésze, Pablo Picasso ezt a névsort erősíti. Hét komoly, hosszabb távú kapcsolata közül két nő megőrült, kettő pedig öngyilkos lett. Picasso unokája, Marina egyszer azt mondta, nagyapjának „szüksége volt azok vérére, akik szerették”. Miközben gyökeresen megváltoztatta a festészetet, számos nőt használt ki érzelmileg és fizikailag, gyakorlatilag porba tiporta őket, és az unoka szerint ez a pszichológiai játszma bizarr módon része volt a kreatív folyamatnak, amelynek során a művészete kibontakozott. Picasso maga sem igazán titkolta ezt, a nőket egy interjúban „szenvedőgépeknek” nevezte, csak ép­pen azt hallgatta el, hogy ő, mint egy szadista gépkezelő, hogyan bánt velük. Kínosan ügyelt arra, hogy feleségei és gyerekei erős anyagi függésben legyenek tőle, így tetszés szerint büntethette őket, ha éppen úgy tartotta kedve. Egyszer azt mondta, a nők istennők vagy lábtörlők – előbbieket módszeresen változtatta utóbbivá. Ezzel sem volt egyedül a festők között. A hasist és alkoholt fogyasztó Modigliani rendszeres dühkitörései során verte mú­zsá­ját és feleségét, Jeanne Hébuterne-t. Salvador Dalí felesége, Gala pedig a halálos ágyán vallotta be 57 évvel fiatalabb multimilliomos szeretőjének, hogy a festő csak kicsit túlzott, amikor azt mondta: múzsája vérével alkot. Dalí egy durva verekedés során még a csípőjét is eltörte. Voltak, akik ennél is tovább merészkedtek. Norman Mailer egyszer haragjában késsel próbálta megölni a feleségét. Caravaggio és a drámaíró Ben Jonson párbajban, illetve verekedésben öltek embert. Jean Genet író fiatalkorában csavargó volt, és rablásból élt. Rimbaud csempészett, Byront vérfertőzéssel vádolták, Flaubert fiatal fiúknak fizetett a szexért. A sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, és ebből egyértelművé válik: rossz emberek igenis kiváló művészeti alkotásokat képesek létrehozni, a szép művekhez nem kell szép lélek. Mégis, talán ők a kivétel, és nem a szabály.
Szerző

A drogbáró súlyos öröksége

Publikálás dátuma
2020.02.23. 15:29

Fotó: JOAQUIN SARMIENTO / AFP
A Nílus partjairól kihalt a víziló, Afrika többi részén veszélyeztetett fajként tartják számon. Ám hazájától távol, Dél-Amerikában terjeszkedik. A hírhedt kolumbiai drogbáró, Pablo Escobar privát állatkertjéből indult hódító útjára.
Don Pablo szerette a fényűzést. Amint meggazdagodott a kokaincsempészésből, hatalmas birtokot vásárolt Medellín mellett, egy festői völgyben, az Andok lábánál. A Hacienda Nápolesben erődített villát építtetett, hozzá minirepülőteret és helikopterleszálló pályát. Kiállította azt a kis légcsavaros gépet, amelyen először szállított kábítószert az Egyesült Államokba. Autócsodák és dinoszauruszszobrok díszítették a parkot, a környék jótevőjének szerepében tetszelgő bűnöző látogatókat fogadott, köztük iskoláscsoportokat.

Távol Afrikától

Egzotikus állataira volt a legbüszkébb. Elefántot, zsiráfot, orrszarvút és ritka trópusi madarakat is tartott. Négy vízilovát, három nőstényt és egy hímet, egy kaliforniai állatkertből importálta. Miután 1993. december 2-án kommandósok agyonlőtték a drogbárót, az állam lefoglalta a birtokot. Néhány épületet fosztogatók ürítettek ki, azután a terület lepusztult. Az állatok zöme elkelt, csak a vízilovakért nem jelentkezett senki. Befogásuk körülményesnek tűnt, ráadásul addigra már vagy kéttucatnyian voltak. Néhány példány letaposta a kidőlt kerítés maradványait és elkóborolt. Eljutottak Kolumbia legnagyobb folyójához, a Karib-tengerbe ömlő Magdalenához. Tizennégy évvel Escobar halála után, 2007-ben döbbent halászok értesítették a hatóságokat, hogy különös, nagy, sosem látott állatok lubickolnak a part közelében. A szakemberek maguk is elképedtek, amikor megállapították, hogy vadon élő víziló-populáció alakult ki. Az elárvult haciendától 250 kilométerre megtelepedett csapatot is találtak. Ideális élőhelynek bizonyult a vidék. A Magdalena lassú folyású, vize sekély. Bőséggel akad legelnivaló a nagyrészt növénnyel táplálkozó emlősöknek, az éghajlat meleg, ráadásul nincsenek aszályos időszakok, mint a fekete kontinensen. Hogy milyen kiválóan érzik magukat a vízilovak, arról szaporaságuk árulkodik. Normális esetben csak a hetedik életévük táján válnak ivaréretté, ám az amerikai szökevények már háromévesen párosodni kezdenek. A termékeny tehenek évente hoznak világra újabb borjakat. Őrült visszavadítási kísérlet zajlik, méghozzá teljesen véletlenül, fogalmazott Rebecca Lewison, a San Diegó-i Egyetem ökológusa a BBC-nek 2014-ben. Akkoriban ötven-hatvan példányra becsülték az állatok számát, de a szakemberek elismerték, senki sem tudja pontosan, hány víziló kószál szabadon Kolumbiában. Az nem kétséges, hogy az állomány gyorsan növekszik, mostanra már száznál is többen lehetnek. Ha így megy tovább, újabb két évtized múlva az ezres nagyságrend is reális lehet. 

Időzített bomba

A víziló invazív fajként terjeszkedik új hazájában. A legfrissebb, a National Geographic Society által pénzelt kutatások megállapítása szerint a változások egyelőre „mérhetők, de nem drámaiak”. A kontroll nélküli szaporulat „időzített bomba”, felrobbanthatja a kényes ökoszisztémát. Félő, hogy a vízilovak ürülékétől elalgásodó vízben pusztulni kezdenek a halak, veszélybe sodródik a kivételesen gazdag élővilág. Az ártéri esőerdőkben élő majmok, iguánák, arapapagájok, lamantinok, óriásteknősök, kajmánok, vidrák bajba kerülhetnek a betolakodók miatt. Akárcsak az emberek. A többtonnás állatok letapossák a szántóföldeket, a területüket védő bikák pedig agresszívak, félelmetes agyarukkal Afrikában több száz halálesetet okoznak évente. Nem könnyű kordában tartani az állományt. 2009-ben kilőttek egy Pepe nevű hímet, de a tetem mellett pózoló katonák fényképe közfelháborodást keltett, így a két másik, levadászásra kijelölt állat (Matilda és kicsinye, Hip) megúszta. A gyilkos drogháborúk emlékétől szabaduló Kolumbia nem akar erőszakos országimázst. Megenni sem tanácsos a víziló húsát – íze állítólag a sertésére hasonlít –, mert ha fertőzött, agyhártyagyulladást okozhat. Hazaszállításuk méregdrága lenne, ráadásul kórokozókat hurcolhatnának magukkal. Sterilizálásuk szintén költséges, bonyodalmas és veszélyes. És jó eséllyel értelmetlen is, mert a vízilovak háremben élnek, így akár egyetlen megmaradt nemzőképes bika képes gondoskodni a szaporulatról. Carlos Valderrama, a Webconserva természetvédő alapítvány aktivistája egy kasztrálási akció után azt hallotta a helyiektől, hogy „inkább a politikusokat kéne kihe­rélni”. Rezervátum létesítésére nincs pénz a szegény országban, amennyi pedig van, azt helyesebb volna az őshonos fajok védelmére fordítani, mondja Patricio von Hildebrand biológus.

Kalandpark és szafari

Hogy még nehezebb legyen eligazodni, más szakemberek kimondottan örülnek a víziló térhódításának. A dán Jens-Christian Svenning, az Aarhusi Egyetem biológusa szerint űrt töltenek be az ökoszisztémában, növelik a biodiverzitást, használnak a növényvilágnak, tehát egyelőre békén kellene hagyni őket. Ausztrál kollégája, Arian Wallach (University of Technology, Sydney) „a túlélés, a működés, a felfedezés csodájának” tekinti a vastag bőrű óriásemlős újvilági sikertörténetét. Idegenforgalmi vállalkozók hasznot remélnek a „cocaine hippos” néven elhíresült állatoktól, vízilósza­farikat szerveznek a Kolumbiába látogatóknak. A turizmus ugyanis negyedszázados bénultság után lassanként éledezik, tavaly a National Geographic szerint már ötvenezren keresték fel a néhai kokainbáró birtokát. Az időközben rendbe hozott Hacienda Nápolesben újra megnyitották a kis állatkertet, kalandparkot építettek. Egy vízparti étterem teraszáról vízilovakban gyönyörködhet a szerencsés vacsoravendég. A hely fő vonzereje azonban továbbra is Escobar kultusza. Szülőföldjén máig Robin Hood-szerű népi hősként tartják számon a drogbárót, aki mesés vagyonából gyakran adakozott, lakótelepeket és kivilágítható focipályákat építtetett a szegényeknek. Temetésén 25 ezres tömeg tolongott. Juan Pablo Villalobos mexikói író szerint a szökevény vízilovak a néplélekben élő ellentmondást testesítik meg: „A múlt jelen van, és a kolumbiaiak nem tudják, mit kezdjenek az emlékeikkel, Escobar örökségével.”

Medellín Robin Hoodja

A kolumbiai Medellín-kartellt alapító Pablo Escobar (1949–1993) nem hétköznapi díler volt. A kriminológia „narkoterroristaként” tartja számon, vagyonát 30 milliárd dollárra becsülték hatalma tetőpontján. Sokáig korlátlan úr volt az Egyesült Államok kokainpiacán, tonnaszám terítette az anyagot. Kocsilopással és hamis lottószelvények árusításával kezdte, zsarolással és emberrablással folytatta, mielőtt a drogbiznisz császárává emelkedett. Rettegett magánhadseregét négyezer ember meggyilkolásáért tartják felelősnek. Polgárháborúba taszította az országot, három elnökjelölt és egy utas­szállító repülőgép lelövésére adott parancsot. Egy időben jacuzzival felszerelt luxusbörtönből irányította a kartellt. Ügyelt rá, hogy adományaival elnyerje szülőföldje nyomorgó lakóinak rokonszenvét. Bőkezűen támogatta például a medellíni Atlético Nacional focicsapatát, amely meg is nyerte a dél-amerikai Libertadores-kupát. Végül egy kommandós rajtaütés végzett a 44 éves Don Pablóval.

A nílusi víziló (Hippopotamus amphibius) – akárcsak az elefánt, az orrszarvú és a zsiráf – egy letűnt korszak tanúja. A szárazföldeket benépesítő óriásemlősök túlnyomó része 12 ezer évvel ezelőtt kipusztult, köztük a mamut, a kardfogú tigris és a földi lajhár. A víziló akár négy tonnát is nyomhat, napi fél mázsa növényi táplálékot fogyaszt, ám meglepően fürge. A legutóbbi jégkorszakig Európában is honos volt. Napjainkban, élőhelyének szűkülése miatt, állománya drámaian csökken a Szaharától délre. Neve ellenére nincs sok köze a lófélékhez, genetikai elemzések szerint legközelebbi rokonai a bálnák. Az ókori Egyiptomban kultikus lényként tisztelték, Tauret istennőt vízilótesttel, krokodilfejjel ábrázolták. A négyezer éves, parányi kék kerámia vízilószobrocskák a párizsi Louvre múzeum kincsei. Lehetséges, hogy az ifjú Tutanhamon fáraó vízilóvadászat közben szenvedett halálos sérülést. Az „aranyos” víziló számos mese hőse. Nálunk természetesen Hugó a leghíresebb, 1975-ös bemutatója óta nemzedékek zokogták végig a rajzfilmet. Még szomorúbb emlék a víziló bőréből készült korbács, a chicotte, amellyel a fehér ember „a civilizációt terjesztette” afrikai gyarmatain.