„A bizalom nem azonnal születik meg, ki kell érdemelni”

Publikálás dátuma
2020.02.29. 19:30

Fotó: Ladjánszki Máté / LADJANSZKI MATE
A nyírteleki Kedvesház rászolgált arra, hogy híres legyen, többek közt azért, mert nincs több ilyen intézmény az országban. A környékbelieket kivéve mégsem tud róluk szinte senki. A halmozottan hátrányos helyzetű, jellemzően roma gyerekeket befogadó kollégium negyedszázados fennállása óta mindegyik náluk nevelkedő gyerek kijárta a nyolc osztályt, többségük leérettségizett és szakmát szerzett. Csöndben végzik a dolgukat. Ők lepődtek meg a legjobban, amikor három éve bekerültek a Megyei Értéktárba, és Orbán Viktor egy közeli stadion avatásakor időt szakított arra, hogy ellátogasson hozzájuk.
„A Kedvesház ötlete Lázár Péter, egy állami gondozásban felnőtt, roma pedagógus fejében fogant meg a kilencvenes évek közepén – kezdi az alapoktól Batári Zsolt, a Kedvesház vezetője. – Péter a helyi iskolában tanított és tudta, hogy sok rossz helyzetben lévő, jellemzően cigány gyerek él a környező tanyabokrokban. Úgy gondolta, ha volna egy kollégium, ahol jó körülmények várnák őket és segítséget kapnának a tanuláshoz, szebb jövőjük lehetne. Húsz éve, amikor átvettem Pétertől a Kedvesház vezetését, jártam olyan tanyán, ahol a bejárati ajtó helyén függöny volt, az egyik szobában csirkéket tartottak, a másikban fát fűrészeltek, a harmadikban hatan laktak egymás hegyén-hátán. Nyírteleket ma is 18 tanyabokor veszi körül, ahol nagyjából 1500 ember él. Jobbak a lakhatási viszonyok, más a gondolkodásmód, mint húsz éve, és ehhez talán mi is hozzájárultunk, mert a kollégisták hazavittek olyan igényeket, amiket nálunk megszoktak, megszerettek.” A Kedvesház az elmúlt huszonöt év alatt szép lassan beivódott a helyi köztudatba. Voltak-vannak olyan gyerekeik, akiknek már a szülei is a kollégiumban töltötték iskolás éveiket. Batári Zsolt szerint sok szülő azzal követ el hibát, hogy nem mond ellent a gyereknek, mert azt hiszi, ha mindent eltűr, az a szeretetét bizonyítja. A Kedvesház munkatársai az általuk helyesnek tartott elvek, módszerek segítségével próbálják irányítani a gyerekeket és a számok önmagukért beszélnek. Működésük során kétszáznál több gyereket bocsátottak szárnyra, valamennyien elvégezték az általános iskolát, túlnyomó részük leérettségizett, illetve szakmát szerzett. Ha így folytatják, akkor a Kedvesház előbb-utóbb fölszámolja önmagát, hiszen nem lesz több hátrányos helyzetű gyerek. De itt még nem tartunk. „A kollégisták mindent ingyen kapnak: a finom ételt, a fogkrémet, a tusfürdőt, a tanszert, a tornafelszerelést, a gyógyszert. Egy nagycsaládnak ez akkor is könnyebbség, ha a szülő keres. Főként, ha nem csak egy gyerekük van nálunk, hanem kettő vagy három – meséli Zsolt. – De az anyagiakon túl a szülők most már azt is látják, hogy a Kedvesház olyan hely, ahová jó hazajönni, mert befogadó, barátságos, inspiráló a légkör. A gyerekek a közösen meghozott szabályaink szerint élnek: megbíznak egymásban, tiszteletben tartják a titkokat, nem pletykálnak, társukat megvédik, nem nevetik ki, nem csúfolják, megadják egymásnak a tiszteletet.” A Kedvesházban 25 fő fér el, de egy-két helyet mindig tartalékolnak azoknak, akik átmeneti segítséget kérnek tőlük válás, pénzügyi nehézségek, betegség vagy egyéb baj miatt. Most 23 gyerekük van, kétharmaduk alsós, a többiek felsősök, illetve középiskolások. Az utóbbi időben nehezen kezelhető, magatartászavaros gyerekek is érkeznek hozzájuk. Őket a szülők azért hozzák ide, mert azt remélik, ebbe a közösségbe be tudnak illeszkedni. A kollégiumi nevelők nem szakértői a pszichés zavaroknak, de hetente egyszer pszichológus jár a Kedvesházba, aki egyénileg és csoportosan foglalkozik a gyerekekkel. Háziorvos is jön heti rendszerességgel, korrepetáló tanáraik pedig a helyi iskola pedagógusai. Mindebből úgy tűnik, mintha a Kedvesház működése komplikációmentes volna. Pedig nem az. A kollégiumot egy alapítvány tartja fenn, az állami normatíva a költségek felét sem fedezi. Voltak mélypontjaik, többször úgy látszott, nincs tovább. Állandóan pályáznak, de támogatók nélkül életképtelenek lennének.  

Spagetti és tejbegríz

Délben befut Lehóczkiné, Marika a konyhás-mindenes. Marika a szomszédban lakik, hatkor kel, átszalad reggeliztetni, utána hazamegy, s délben újra jön. Tavaly óta nyugdíjas, de dolgozik, amíg bír. Mint mondja: rossz otthon egyedül, kell a pénz is, és szeret gyerekek között lenni. Úgy állítja össze a heti menüt, hogy változatos legyen, noha a gyerekeknél a spagetti, a tejbegríz, a palacsinta a sláger. Beszélgetés közben Marika villámgyorsan szeleteli a kenyeret, parizert – ma ez lesz az uzsonna. Vacsorára zöldborsófőzelék készül fasírttal. Mindenki repetázhat, amennyit akar, egyik-másik gyerek még fél kilenckor is a konyha körül sündörög. Marika a holnapi családi napra babgulyást főz hatvan embernek, három kiló húsból és egy hatalmas füstölt csülökből – már pucolja hozzá a zöldséget. A Kedvesház működésének egyik alappillére a szülőkkel való rendszeres kapcsolattartás. A munkatársak kijárnak a tanyákba, a szülők is kereshetik őket bármikor, bármilyen ügyben. Kiránduláskor, vagy ha múzeumba mennek, a családtagok is velük tarthatnak. A kéthavi családi napok fénypontja a csevegéssel egybekötött vacsora, no meg a csapatmunka, amibe beszállhat kicsi és nagy. Ennek egyik terméke a különféle anyagokból összebarkácsolt jópofa, eklektikus bohóc, ami ott díszeleg a földszinti társalgó falán. A szülők sokszor itt tapasztalják meg először, milyen nagyszerű érzés a gyerekkel együtt alkotni valamit. Kettőkor megjönnek a felsősök, Halmi Rita ment értük az iskolába. Gyors kézmosás után körbeülik az emeleti terem hosszú asztalát. Kezdődik a beszélgetőkör, ami napi program a Kedvesházban, én csak betolakodtam. Izsó Ricsiért küldöttség megy a szobájába. Visszahúzódó fiú, hat testvér közül ő a legkisebb. Sajátos nevelési igényű gyerek, enyhén autista, harmadikos korában került a Kedvesházba, most speciá­lis szakiskolába jár, parkgondozó lesz. Mocsár Patrik huncut szemű, nagyszájú srác. Van egy nővére és egy kishúga, a Görögszállásnak nevezett tanyabokorban laknak, szülei közmunkások. Patrik hetedikes, informatikus szeretne lenni. Minden szabad percét a Kedvesház tíz számítógépének egyikénél tölti. „Ha akarom, jó tanuló vagyok, csak elhülyéskedem. De az informatikáért a tanulást is vállalom” – jelenti ki. Osztálytársával, Szmolka Bencével olyanok, mint Don Quijote és Sancho Panza. A szelíd Bence Patrik hatására kezdett harcolni otthon a kollégiumért, végül az anyja megunta, Bence két hónapja boldog kollégista. „Kaptam ma egy hármast fizikából. Meg dolgozatot írtunk Petőfi életéről, az kettes lett. De ha megtanulom a Nemzeti dalt, azzal kijavítom, és már most tudom” – mondja. A kérdésre, hogy minek öltöznek a holnapi farsangon, egyszerre vágják rá: maffiózónak. „De csak akkor, ha anyu behozza a fekete ingemet” – teszi hozzá Bence. 

A passzolás joga

A szőke, félénk Tünde nem árulja el, mi történt az iskolában – passzol. Ehhez a szabályok szerint joga van, indokolnia sem kell. „Majd elmondja később, amikor kedve lesz. Tudod, a bizalom nem azonnal születik meg, ki kell érdemelni. Én a hozzám tartozó 5-6 gyerekről biztos, hogy tudok olyasmiket, amiket a szüleik és mások nem. Ezzel nyilván a kollégáim is így vannak” – szólal meg a gyerekek távozása után Halmi Rita. Rita az érettségi után egy kisegítő iskolában kezdett dolgozni, ezzel eldőlt a sorsa. Később francia–szociálpedagógia szakon diplomázott és összegyűjtött néhány nyelvvizsgát. Elhelyezkedhetett volna sok helyen, a Kedvesházat választotta. Csábították máshova háromszor annyi fizetéssel, mint a mostani, nemet mondott. „Itt hatványozottan megtérül a befektetett energia, és ez többet ér, mint a pénz” – magyarázza. Nem mindenki ilyen eltökélt, többen elbúcsúztak a Kedvesháztól a magasabb jövedelem kedvéért. Nagy veszteség például az a munkatárs, akinek buszra is volt jogosítványa. De ő sem tudott elszakadni a Kedvesháztól, szabadnapjain viszi a busszal a gyerekeket kirándulni, múzeumot látogatni. A munkatársak gyerekei a világért ki nem hagynák a kedvesházi családi napokat. Rita hat­éves kislánya rajzolni szokott az itt szerzett barátoknak. Négykor csicsergés tölti be a házat: megérkeztek a kicsik, Ács Mónika kíséretében. Mónika két diplomát szerzett, és elvégzett jó néhány szakirányú tanfolyamot – két hónapja erősíti a Kedvesház csapatát. Szívügye a művészetterápia, bizonyított tény ugyanis, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeknél ez különösen fontos és hatékony lehet. A kicsik beszélgetőköre másként zajlik, mint a nagyoké: minden piros pontról szóló, tőmondatos beszámolót vastapssal jutalmaznak a többiek. A beszélgetőkör után megnézzük az átdramatizált Grimm-mesét, amit most a kedvünkért mutatnak be. A Piroska és a farkas díszletét, jelmezeit Mónika tervezte a gyerekekkel közösen, a holnapi családi napon láthatja majd a közönség. Még megcsodálom a pöttöm kisfiút, Eriket. Alig éri fel az asztalt, elsős, de már folyékonyan olvas, persze szótagolva. Alkonyodik, késő este lesz, mire hazaérünk, indulnunk kell. „Huszonöt év hosszú idő. Akik anno kisgyerekként nálunk kezdtek, ma már harmincéves, családos emberek – mondja búcsúzóul Batári Zsolt. – Kevesen vannak, akikről semmit sem tudunk. Bátran állíthatjuk, hogy majdnem mindenkinek jól alakult az élete, szintet léptek a szüleikhez képest. Az éjszakás kollégánk, Ádám János annak idején csak a nyolc osztályt végezte el a mi segítségünkkel. Később leérettségizett, most családsegítőnek tanul. Máig Zsolt bácsinak szólít, nem tudom róla leszoktatni.”
Szerző

A magyar utca adóssága

Publikálás dátuma
2020.02.29. 15:35

Fotó: Népszava
A devizahitelesek megmentéséről szóló győzelmi jelentéseket sosem tudta, és ma sem tudja elnyomni a végrehajtási eljárásba belebetegedett vagy kilakoltatott adósok hangja. A két számjegyű bérnövekedés országában tavaly naponta 10 család ingatlanát vették el, három éven belül további 250 ezer eljárás várható. Mindeközben az állami tétlenségtől fűtött követelés-kezelés virágzó üzletág, szakértő szerint közelíti a szuperállampapír hozamát.
„A bankok becsapják az embereket, akik így tömegesen kötöttek olyan szerződéseket, amelyek alapján a profit a banké, a veszteség és a kockázat pedig a hitelfelvevő ügyfeleké… Ezeket az embereket becsapták, rászedték, becsalták ebbe a pénzügyi konstrukcióba.” Orbán Viktor nyilatkozta ezt 2011-ben a végtörlesztésről és az árfolyamgátról szólva. A kormányfő azt is hozzátette, akit becsaptak, az élhet a hitelből való megváltás lehetőségével, hiszen „a bankok korábban ennek a végtörlesztés miatti veszteségnek a többszörösét megkeresték a magyar embereken”. Diadalittas bejelentések következtek 170 ezer család megmentéséről, akik az út szélén maradtak volna a kormány embersége nélkül. „Miközben nyilvánvaló, hogy aki képes volt a végtörlesztésre, az nem az utolsó buznyákot kotorta elő a párnacihából, hanem gyakran a befektetésnek vásárolt ingatlan hitelét fizette vissza, éspedig részben az akkor fizetni nem tudó, de adófizető emberek pénzéből” – mondta erről Gábor. A negyvenes nyíregyházi tanár a mai napig harcol az egykor 8 milliós, ám a „bankokat porba döngölő” orbáni törvényeknek is köszönhetően mára 18 milliósra duzzadt adósságával.

Perben, haraggal

A Népszava nemrégiben közölt információi szerint tavaly október végéig 2985 kilakoltatás történt Magyarországon. A végrehajtások kétharmadában sikeres árverés után költöztették ki a korábbi tulajdonosokat, a Nemzeti Eszközkezelő által indított eljárásban 281 nem fizetőt lakoltattak ki, lakásügyi határozattal pedig 535 család veszítette el az otthonát. Kovács László, a Banki és Végrehajtási Károsultak Fogyasztóvédelmi Egyesületének elnöke pesszimista a jövőt illetően. Szerinte az egykori deviza-jelzáloghitelek nagy többsége a következő 2-3 évben kifut, és leg­alább 120 ezer lesz a kedvezőtlen végkifejlet: az árverezés. Személyi és gépjárműhitelek nyomán ugyanekkora tétel fog bedőlni szerinte. „Ebben a legújabb folyamatban nem a bankok a hibásak, hiszen ők csak teszik a dolgukat, pénzt keresnek, ahogy és amilyen jogszabályi körülmények között lehet” – mondja a szakértő, akinek az egyesülete mintegy 2000 ügyfelet képvisel különféle eljárásokban. Jelenleg egy magyar állammal mint alperessel szemben indítandó közérdekű keresethez gyűjti az anyagokat a bankszövetségtől, a Kúriától és a követeléskezelők szakmai szervezetétől. Jogalkalmazás és elmulasztott szabályozás körében elkövetett károkozásban tartja bűnösnek az államot. „A 2010-es évek elején fenntartott végrehajtási moratórium csak elodázta a problémákat, amelyek most jelentkeznek. Az állam ugyanis nem gondoskodott arról a jogszabályról, amely a felfüggesztés ideje alatt megakadályozta volna a kamatok felszaporodását. Az elhúzódó ügyintézések miatt megnőtt összegek nem járnak a banknak abban az esetben, ha az ügyintézéssel jelentős késedelembe esett, az állam szerintünk itt is mulasztott” – mondja Kovács László. A hitelkárosultaknak nevezett tömegek nagyságrendje jelentős, a Facebookon már a hitelkárosult csoportok összefogását szorgalmazó csoport is alakult. E töredezettség, szervezetlenség, és az adósok energiáinak, pénzügyi tehetségének a pislákolása vezetett oda, hogy lényegében gond nélkül, a bankok pártját fogva lehetett átvészelni a kormánynak ezt a tíz évet. „Beszélünk itt nyakra-főre a születések számának ösztönzéséről, ami fontos dolog, de egy szót nem ejtünk arról, hogy micsoda »pénzkidobás« a romlásba vagy a halálba küldeni családok tízezreit – mondja felindultan a már idézett Gábor. – Nemzetgazdasági pocsékolás. Lenyelni a csökkenő teljesítőképességet, fizetni a kórházi kezeléseket, elviselni a rövidebb élettartamot mind pénzügyi kérdés. Azt már nem is említem, hogy az az ország a béka segge alá kerül morálisan, ahol ily módon pusztulni hagynak embereket. De hát ettől a kormánytól nem idegen az érzéketlenség: a hajléktalanok, a szegények, a kirekesztettek, a cigányok nem férnek bele a keresztény szabadság oltalomeszményébe” – összegez a tanár.  

Ezen is nyer a NER

„2019 tavaszán megindult az erjedés, de egyik legnagyobb nemzeti tragédiánk megnyugtató, mindenkire kiterjedő, teljes megoldása a jövő távoli ködébe vész. S a szégyen még utána is velünk marad.” Így fogalmazott Szepesházi Péter volt bíró, ügyvéd, a magyar igazságszolgáltatás megszállásának harcos kritikusa a Mércén megjelent minapi publicisztikájában. Az akkori fejlemények után újra feltette a kérdést: tovább szedi-e áldozatait 2020-ban a nemzeti szociális devizahitel-tragédia? Szerinte a hazai igazságszolgáltatás egy éve látszatkompromisszumra tett kísérletet, amikor megpróbálta feloldani az uniós fogyasztóvédelmi jog és a hazai bírói gyakorlat között feszülő látszólagos ellentmondást, amivel 2014 vége óta egyoldalúan kedvez a pénzintézeteknek és a követeléskezelőknek. Megjegyezve, a bankokat ma már nem csak külföldi és nem is mindig politikamentes tulajdonosi viszonyok jellemzik, a faktoringcégeket pedig egyre nagyobb számban erős emberek strómanjai irányítják. „Az igazságszolgáltatást uraló szakmai elit nyíltan nem vállalhatta fel, hogy sárba tiporja az EU-jogot, miközben persze egy befolyásos csoportjuk a devizahiteles ügyekben éppen azt tette és teszi. Az említett gazdasági érdekcsoportok pedig az új költségvetési ciklusban is ácsingóznak az uniós költségvetési forrásokért” – fogalmaz az ügyvéd. Hasonlóan vélekedik Kovács László is, aki szerint „egyértelműen a bankok és a követeléskezelők felé lejt a pálya”, s közöttük nem ritka az üzleti kapcsolat sem. Mindeközben állítása szerint az adósmentő intézkedések inkább adósságelmélyítők lettek. Általánosan megnyugtató megoldást nem nagyon lát. „Az ügyfeleim jelentős része külföldre menekült. Ott tudja előteremteni az adósságrendezés forrásait vagy tarthatatlannak ítélte a terheit” – mondja az egyesület elnöke, aki egyes helyzetekben még a legfeljebb a jelzálog értékében meghatározott adósság, vagyis az „elsétálás intézményét” is jobbnak tartaná a semminél. Semmi maradna ugyan az ingatlanból, de tiszta lappal lehetne kezdeni. Sokan több ingatlant elvesztettek már, és még mindig van adósságuk. A követeléskezelők az utolsó szuszt is kiszorítják belőlük.  

A szomszéd is licitál

A volt bíró, ügyvéd szerint a jövő egy rosszabb verziójában a problémahalmaz egy része a NER bukását is túlélheti. „A demokratikus ellenzéki neoliberalizmus habozó attitűdje miatt, amely minden állami segítség esetében az egyéni felelősséget firtatja, még akkor is, ha ez a devizahitelek ügyében alig létezik – jegyzi meg Szepesházi Péter. – Sokat fogunk még könnyezni pánikbeteg, depressziós, más lelki és fizikai betegségekkel, nélkülözéssel tönkretett, illetve halálba hajszolt honfitársainkért, családjaikért.” „Mert az emberek itt alkalmatlanok a megmozdulásra, inkább csak egymással szájkaratéznak. Nekem meg rohadtul elegem van, hogy néhány szakadárral tüntikézzek a sok szájkaratés érdekeiért!” – írja egy tag az egyik Facebook-csoportban. Ugyanitt egy moderátor azt írta: „Aljas dolog és sajnos már ez is magyar valósággá vált! Amikor egy család bajba kerül és árverezik a házát, az ismerősök, sőt még a szomszédok is a segítségnyújtás helyett inkább egymást túllihegve licitálni kezdenek a házra!” A kormány számára vannak rossz hírek, de ez nincs köztük Gábor szerint. A pedagógus azt mondja, amíg előbb falják föl egymást az emberek, mint hogy kiállnának egymásért, a hatalom gyarlósága is borítékolható.
Szerző

Zseniális szörnyetegek – Rémes emberek is alkothatnak kiemelkedő műveket

Publikálás dátuma
2020.02.23. 18:42

Sőt, ahogy egyre többet tudunk meg a művészek életéről, néha úgy tűnhet, mintha a deviancia feltétele lenne a zsenialitásnak. De vajon mit kezdjünk ezekkel az életművekkel?
Magyarországon most éppen az új Nemzeti alaptantervbe beleírt Wass Albert és Herczeg Ferenc kapcsán lángolt fel ismét az évszázados vita: vajon kell-e törődni azzal, hogy egy kiemelkedő alkotásokat létrehozó művész mit csinált, mit gondolt a magánéletében? A NAT-tal kapcsolatos polémiához hozzátartozik, hogy sokszor éppen a magyar oktatási rendszer sajátossága még mindig az életrajzok túlhangsúlyozása. Ráadásul ennek a kérdésnek azokban az esetekben van igazán értelme, ha az adott művész valóban nagyot alkotott – ez a fent említett két író esetében az irodalomtörténészek szerint is kérdéses. A hasonló viták viszont minden művészeti ágban jelen vannak, hogy egy jelenkori példát említsünk: Hollywood és a nemzetközi filmes világ most sem tudja, mit kezdjen például a nemi erőszakkal vádolt Roman Polanskival vagy Woody Allennel, akit saját örökbe fogadott lányának zaklatásával vádoltak meg huszonnyolc éve. Ezeknek a korszakos zseniknek az életművét lehetetlenség lenne kitörölni a filmművészetből, mivel az ellenük szóló vádak elévültek vagy nem bizonyosodtak be hitelt érdemlően, se kiköpni, se lenyelni nem tudjuk őket. Ha mélyebbre ásunk az életrajzokban, rengeteg jelentős művészről derül ki, hogy valójában szörnyeteg volt – legalábbis a mai erkölcsi normáink szerint. A nemzetközi vitákban talán legtöbbször emlegetett figura Wagner, akinek az antiszemitizmusa legjobban a Zsidóság a zenében című tanulmányában jelenik meg, ahol hosszan fejtegeti, hogy a zsidó művészeket az ösztöneik vezérlik, nincs önálló kultúrájuk, csupán imitálni képesek az őket befogadó kultúra teremtette művészetet. De találni bizonyítékokat Edgar Degas festőművész vagy éppen az irodalmi Nobel-díjas T. S. ­Eliot antiszemitizmusára is. A XIX–XX. század művészéletrajzaiban olyan gyakran fordul elő ez a motívum, hogy bevett fordulatok léteznek a mentegetésükre, miszerint korukban ezek az eszmék igencsak hétköznapiak és népszerűek voltak, különben sem tudhatták milyen tragédiákhoz vezetnek. A politikai szélsőségekhez való vonzódást ezekkel a felmentő érvekkel szokás letudni.

Messziről jött ember a „vadak” között

A közelmúltban a The New York Times értekezett hosszan arról: vajon itt lenne az ideje Paul Gauguin festészetét elfelejteni úgy, ahogy van? Mindezt annak kapcsán, hogy a posztimpresszionista festő portréiból rendezett január végén bezárt időszaki kiállításon a londoni National Galleryben a hivatalos audio guide is feltette ezt a kérdést a kiállítást fülhallgatóval végigjáró látogatóknak. A kiállítás plakátján szereplő a Tehamanának sok szülője van című festmény Gauguin 13 éves szeretőjét ábrázolja egy legyezőt tartva. A kurátorok nem hallgatták el, hogy a Tahitira 43 évesen érkező festő rendszeresen szexuális kapcsolatokba bonyolódott fiatal helyi lányokkal, kettejükkel megházasodott, és gyereket is nemzett nekik. (Állítólag szifilisszel is megfertőzte szexuális partnereit, bár ezt ma már vitatják.) Vagyis kétség sem fér hozzá, hogy kiaknázta kiváltságos helyzetét, amelyet a „messziről jött nyugati ember” státusz biztosított neki, és szexuálisan kihasználta a helyieket, akiket „nemes vadaknak” tartott. Élete utolsó 12 évét töltötte Tahitin és a Francia Polinéziához tartozó Hiva Oa szigetén, ekkor születtek azok a festményei, amelyek biztosították számára a biztos helyet a művészet történetét összefoglaló könyvek lapjain. Gauguin művészete aranybánya a múzeumok számára, csak az utóbbi néhány évben fél tucat nagy kiállítása volt a világ nagyvárosaiban, köztük Párizsban, Chicagóban és San Franciscóban. A műkedvelők pedig tolongtak, annak ellenére, hogy a közvélemény napjainkban sokkal érzékenyebb a gyarmatosítás, a rasszok és nemek közötti egyenlőtlenségek kérdéseire. Erre pedig a múzeu­moknak is reagálniuk kellett, és a londoni kiállítás kurátorai sem hallgatták el: Gauguin sok embert kihasznált és bántott, mialatt az alkotás vágyától hajtva megfestette híres műveit. Sok esetben a korábban megszokott címeket, képaláírásokat, magyarázatokat is újraírták – a kamaszlányokra többé nem hivatkoznak nőként, és a „barbár” vagy „vadember” kifejezések is magyarázatra szorulnak. A tárlatot London előtt Kanadában állították ki, az ottawai National Gallery igazgatója, Sasha Suda azóta mégis önkritikát gyakorolt és azt nyilatkozta, ennél is nyíltabban kellett volna kezelniük ezeket a kérdéseket, amelyek kibeszélése akár még fontosabbá is teheti ezeket az ellentmondásos művészeket.

Elhallgatni vagy kibeszélni

Más múzeumi szakemberek szerint viszont ezeknek a problémáknak a feszegetése kockázatos, és jelentős alkotások eshetnek áldozatul, felejtődhetnek el, ha a közönség elkezdi bojkottálni a művészetüket. Vicente Todolí a Tate Modern igazgatója volt 2010-ben, amikor egy nagyszabású Gauguin-kiállítást rendeztek. Szerinte a műveket teljes mértékben le kell választani az alkotókról, amikor egy művész valamit megalkot, az onnantól kezdve függetlenedik, a világhoz tartozik. Másként gondolkodik erről Ashley Remer Új-Zélandon dolgozó amerikai kurátor, aki 2009-ben megalapította a girlmuseum.org­ online múzeumot, ami kifejezetten a fiatal lányok reprezentációjára fókuszál a képzőművészetben. Ő úgy gondolja, Gauguin esetében az ember cselekedetei olyan félelmetesek, hogy beárnyékolják a műveket. „Kertelés nélkül, egy arrogáns, túlértékelt, atyáskodó pedofil volt. Ha a festményei fotók lennének, sokkal nagyobb botrány lenne körülöttük, és elfogadhatatlannak tartanánk őket” – mondta a The New York Timesnak nyilatkozva Ashley Remer, aki Egon Schiele művészetét is problémásnak tartja, ő ugyanis szintén előszeretettel festett meg kiskorú lányokat meztelenül. Úgy gondolja, nem kell levenni a képeiket a falról, de a nagy kiállításokat túlzásnak tartja. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy Gauguin festményei még ma is nagy turisztikai vonzerőt jelentenek Polinézia szigetvilága számára, még egy luxushajóflotta is viseli a nevét. De sok helyi számára már fárasztó és terhes az a rájuk aggatott hamis és közhelyes imázs, amely a buja, egzotikus szigeteken élő, különleges szépségű lányokról szól, akiknek se hangjuk, se személyiségük. Márpedig a legtöbben még ma is a 117 éve élt festő képei alapján ítélik meg ezt a vidéket, amely már egészen más, mint egykoron. A múzeumi szakemberek abban egyetértenek – ha nem akarjuk ­Gauguint eltüntetni a falakról, sokat és nyíltan kell beszélni a művek keletkezésének körülményeiről. 

Szörnyek vs. hölgyek

De mi a helyzet például, ha valaki – Gauguinhez hasonlóan – a nőkkel szemben viselkedett szörnyen? A XX. század egyik legjelentősebb és máig legnépszerűbb művésze, Pablo Picasso ezt a névsort erősíti. Hét komoly, hosszabb távú kapcsolata közül két nő megőrült, kettő pedig öngyilkos lett. Picasso unokája, Marina egyszer azt mondta, nagyapjának „szüksége volt azok vérére, akik szerették”. Miközben gyökeresen megváltoztatta a festészetet, számos nőt használt ki érzelmileg és fizikailag, gyakorlatilag porba tiporta őket, és az unoka szerint ez a pszichológiai játszma bizarr módon része volt a kreatív folyamatnak, amelynek során a művészete kibontakozott. Picasso maga sem igazán titkolta ezt, a nőket egy interjúban „szenvedőgépeknek” nevezte, csak ép­pen azt hallgatta el, hogy ő, mint egy szadista gépkezelő, hogyan bánt velük. Kínosan ügyelt arra, hogy feleségei és gyerekei erős anyagi függésben legyenek tőle, így tetszés szerint büntethette őket, ha éppen úgy tartotta kedve. Egyszer azt mondta, a nők istennők vagy lábtörlők – előbbieket módszeresen változtatta utóbbivá. Ezzel sem volt egyedül a festők között. A hasist és alkoholt fogyasztó Modigliani rendszeres dühkitörései során verte mú­zsá­ját és feleségét, Jeanne Hébuterne-t. Salvador Dalí felesége, Gala pedig a halálos ágyán vallotta be 57 évvel fiatalabb multimilliomos szeretőjének, hogy a festő csak kicsit túlzott, amikor azt mondta: múzsája vérével alkot. Dalí egy durva verekedés során még a csípőjét is eltörte. Voltak, akik ennél is tovább merészkedtek. Norman Mailer egyszer haragjában késsel próbálta megölni a feleségét. Caravaggio és a drámaíró Ben Jonson párbajban, illetve verekedésben öltek embert. Jean Genet író fiatalkorában csavargó volt, és rablásból élt. Rimbaud csempészett, Byront vérfertőzéssel vádolták, Flaubert fiatal fiúknak fizetett a szexért. A sort szinte a végtelenségig lehetne folytatni, és ebből egyértelművé válik: rossz emberek igenis kiváló művészeti alkotásokat képesek létrehozni, a szép művekhez nem kell szép lélek. Mégis, talán ők a kivétel, és nem a szabály.
Szerző