„A Kedvesház ötlete Lázár Péter, egy állami gondozásban felnőtt, roma pedagógus fejében fogant meg a kilencvenes évek közepén – kezdi az alapoktól Batári Zsolt, a Kedvesház vezetője. – Péter a helyi iskolában tanított és tudta, hogy sok rossz helyzetben lévő, jellemzően cigány gyerek él a környező tanyabokrokban. Úgy gondolta, ha volna egy kollégium, ahol jó körülmények várnák őket és segítséget kapnának a tanuláshoz, szebb jövőjük lehetne. Húsz éve, amikor átvettem Pétertől a Kedvesház vezetését, jártam olyan tanyán, ahol a bejárati ajtó helyén függöny volt, az egyik szobában csirkéket tartottak, a másikban fát fűrészeltek, a harmadikban hatan laktak egymás hegyén-hátán. Nyírteleket ma is 18 tanyabokor veszi körül, ahol nagyjából 1500 ember él. Jobbak a lakhatási viszonyok, más a gondolkodásmód, mint húsz éve, és ehhez talán mi is hozzájárultunk, mert a kollégisták hazavittek olyan igényeket, amiket nálunk megszoktak, megszerettek.”
A Kedvesház az elmúlt huszonöt év alatt szép lassan beivódott a helyi köztudatba. Voltak-vannak olyan gyerekeik, akiknek már a szülei is a kollégiumban töltötték iskolás éveiket. Batári Zsolt szerint sok szülő azzal követ el hibát, hogy nem mond ellent a gyereknek, mert azt hiszi, ha mindent eltűr, az a szeretetét bizonyítja. A Kedvesház munkatársai az általuk helyesnek tartott elvek, módszerek segítségével próbálják irányítani a gyerekeket és a számok önmagukért beszélnek. Működésük során kétszáznál több gyereket bocsátottak szárnyra, valamennyien elvégezték az általános iskolát, túlnyomó részük leérettségizett, illetve szakmát szerzett. Ha így folytatják, akkor a Kedvesház előbb-utóbb fölszámolja önmagát, hiszen nem lesz több hátrányos helyzetű gyerek. De itt még nem tartunk.
„A kollégisták mindent ingyen kapnak: a finom ételt, a fogkrémet, a tusfürdőt, a tanszert, a tornafelszerelést, a gyógyszert. Egy nagycsaládnak ez akkor is könnyebbség, ha a szülő keres. Főként, ha nem csak egy gyerekük van nálunk, hanem kettő vagy három – meséli Zsolt. – De az anyagiakon túl a szülők most már azt is látják, hogy a Kedvesház olyan hely, ahová jó hazajönni, mert befogadó, barátságos, inspiráló a légkör. A gyerekek a közösen meghozott szabályaink szerint élnek: megbíznak egymásban, tiszteletben tartják a titkokat, nem pletykálnak, társukat megvédik, nem nevetik ki, nem csúfolják, megadják egymásnak a tiszteletet.”
A Kedvesházban 25 fő fér el, de egy-két helyet mindig tartalékolnak azoknak, akik átmeneti segítséget kérnek tőlük válás, pénzügyi nehézségek, betegség vagy egyéb baj miatt. Most 23 gyerekük van, kétharmaduk alsós, a többiek felsősök, illetve középiskolások. Az utóbbi időben nehezen kezelhető, magatartászavaros gyerekek is érkeznek hozzájuk. Őket a szülők azért hozzák ide, mert azt remélik, ebbe a közösségbe be tudnak illeszkedni. A kollégiumi nevelők nem szakértői a pszichés zavaroknak, de hetente egyszer pszichológus jár a Kedvesházba, aki egyénileg és csoportosan foglalkozik a gyerekekkel. Háziorvos is jön heti rendszerességgel, korrepetáló tanáraik pedig a helyi iskola pedagógusai. Mindebből úgy tűnik, mintha a Kedvesház működése komplikációmentes volna. Pedig nem az. A kollégiumot egy alapítvány tartja fenn, az állami normatíva a költségek felét sem fedezi. Voltak mélypontjaik, többször úgy látszott, nincs tovább. Állandóan pályáznak, de támogatók nélkül életképtelenek lennének.
Spagetti és tejbegríz
Délben befut Lehóczkiné, Marika a konyhás-mindenes. Marika a szomszédban lakik, hatkor kel, átszalad reggeliztetni, utána hazamegy, s délben újra jön. Tavaly óta nyugdíjas, de dolgozik, amíg bír. Mint mondja: rossz otthon egyedül, kell a pénz is, és szeret gyerekek között lenni. Úgy állítja össze a heti menüt, hogy változatos legyen, noha a gyerekeknél a spagetti, a tejbegríz, a palacsinta a sláger. Beszélgetés közben Marika villámgyorsan szeleteli a kenyeret, parizert – ma ez lesz az uzsonna. Vacsorára zöldborsófőzelék készül fasírttal. Mindenki repetázhat, amennyit akar, egyik-másik gyerek még fél kilenckor is a konyha körül sündörög. Marika a holnapi családi napra babgulyást főz hatvan embernek, három kiló húsból és egy hatalmas füstölt csülökből – már pucolja hozzá a zöldséget.
A Kedvesház működésének egyik alappillére a szülőkkel való rendszeres kapcsolattartás. A munkatársak kijárnak a tanyákba, a szülők is kereshetik őket bármikor, bármilyen ügyben. Kiránduláskor, vagy ha múzeumba mennek, a családtagok is velük tarthatnak. A kéthavi családi napok fénypontja a csevegéssel egybekötött vacsora, no meg a csapatmunka, amibe beszállhat kicsi és nagy. Ennek egyik terméke a különféle anyagokból összebarkácsolt jópofa, eklektikus bohóc, ami ott díszeleg a földszinti társalgó falán.
A szülők sokszor itt tapasztalják meg először, milyen nagyszerű érzés a gyerekkel együtt alkotni valamit.
Kettőkor megjönnek a felsősök, Halmi Rita ment értük az iskolába. Gyors kézmosás után körbeülik az emeleti terem hosszú asztalát. Kezdődik a beszélgetőkör, ami napi program a Kedvesházban, én csak betolakodtam. Izsó Ricsiért küldöttség megy a szobájába. Visszahúzódó fiú, hat testvér közül ő a legkisebb. Sajátos nevelési igényű gyerek, enyhén autista, harmadikos korában került a Kedvesházba, most speciális szakiskolába jár, parkgondozó lesz. Mocsár Patrik huncut szemű, nagyszájú srác. Van egy nővére és egy kishúga, a Görögszállásnak nevezett tanyabokorban laknak, szülei közmunkások. Patrik hetedikes, informatikus szeretne lenni. Minden szabad percét a Kedvesház tíz számítógépének egyikénél tölti. „Ha akarom, jó tanuló vagyok, csak elhülyéskedem. De az informatikáért a tanulást is vállalom” – jelenti ki.
Osztálytársával, Szmolka Bencével olyanok, mint Don Quijote és Sancho Panza. A szelíd Bence Patrik hatására kezdett harcolni otthon a kollégiumért, végül az anyja megunta, Bence két hónapja boldog kollégista. „Kaptam ma egy hármast fizikából. Meg dolgozatot írtunk Petőfi életéről, az kettes lett. De ha megtanulom a Nemzeti dalt, azzal kijavítom, és már most tudom” – mondja. A kérdésre, hogy minek öltöznek a holnapi farsangon, egyszerre vágják rá: maffiózónak. „De csak akkor, ha anyu behozza a fekete ingemet” – teszi hozzá Bence.
A passzolás joga
A szőke, félénk Tünde nem árulja el, mi történt az iskolában – passzol. Ehhez a szabályok szerint joga van, indokolnia sem kell. „Majd elmondja később, amikor kedve lesz. Tudod, a bizalom nem azonnal születik meg, ki kell érdemelni. Én a hozzám tartozó 5-6 gyerekről biztos, hogy tudok olyasmiket, amiket a szüleik és mások nem. Ezzel nyilván a kollégáim is így vannak” – szólal meg a gyerekek távozása után Halmi Rita. Rita az érettségi után egy kisegítő iskolában kezdett dolgozni, ezzel eldőlt a sorsa. Később francia–szociálpedagógia szakon diplomázott és összegyűjtött néhány nyelvvizsgát.
Elhelyezkedhetett volna sok helyen, a Kedvesházat választotta. Csábították máshova háromszor annyi fizetéssel, mint a mostani, nemet mondott. „Itt hatványozottan megtérül a befektetett energia, és ez többet ér, mint a pénz” – magyarázza. Nem mindenki ilyen eltökélt, többen elbúcsúztak a Kedvesháztól a magasabb jövedelem kedvéért. Nagy veszteség például az a munkatárs, akinek buszra is volt jogosítványa. De ő sem tudott elszakadni a Kedvesháztól, szabadnapjain viszi a busszal a gyerekeket kirándulni, múzeumot látogatni. A munkatársak gyerekei a világért ki nem hagynák a kedvesházi családi napokat. Rita hatéves kislánya rajzolni szokott az itt szerzett barátoknak.
Négykor csicsergés tölti be a házat: megérkeztek a kicsik, Ács Mónika kíséretében. Mónika két diplomát szerzett, és elvégzett jó néhány szakirányú tanfolyamot – két hónapja erősíti a Kedvesház csapatát. Szívügye a művészetterápia, bizonyított tény ugyanis, hogy a hátrányos helyzetű gyerekeknél ez különösen fontos és hatékony lehet.
A kicsik beszélgetőköre másként zajlik, mint a nagyoké: minden piros pontról szóló, tőmondatos beszámolót vastapssal jutalmaznak a többiek. A beszélgetőkör után megnézzük az átdramatizált Grimm-mesét, amit most a kedvünkért mutatnak be. A Piroska és a farkas díszletét, jelmezeit Mónika tervezte a gyerekekkel közösen, a holnapi családi napon láthatja majd a közönség. Még megcsodálom a pöttöm kisfiút, Eriket. Alig éri fel az asztalt, elsős, de már folyékonyan olvas, persze szótagolva.
Alkonyodik, késő este lesz, mire hazaérünk, indulnunk kell. „Huszonöt év hosszú idő. Akik anno kisgyerekként nálunk kezdtek, ma már harmincéves, családos emberek – mondja búcsúzóul Batári Zsolt. – Kevesen vannak, akikről semmit sem tudunk. Bátran állíthatjuk, hogy majdnem mindenkinek jól alakult az élete, szintet léptek a szüleikhez képest. Az éjszakás kollégánk, Ádám János annak idején csak a nyolc osztályt végezte el a mi segítségünkkel. Később leérettségizett, most családsegítőnek tanul. Máig Zsolt bácsinak szólít, nem tudom róla leszoktatni.”
