Nem fél váltani - Interjú Gráf Dóra költővel

Publikálás dátuma
2020.03.07. 15:42

Fotó: Erdős Dénes / Népszava
A verset hívta segítségül, hogy közvetíthesse másoknak: ítélkezés nélkül is lehet beszélni a világról. De erős, feszültségteli helyzeteket teremt maga a nyelvezet is, melyen a költemények íródnak. Gráf Dórát Környezetismeret című első kötetének apropóján kérdeztük.
Grafikusművész létére hogyhogy nem saját illusztrációkkal jelent meg az első, Környezet­ismeret című verseskötete?  Alapvetően persze mindig úgy képzeltem el, hogy ha valaha lesz verseskötetem, akkor annak én fogom megalkotni a borítóját és a belső illusztrációit – voltak már terveim is rá. Ám a Symposion Kiadó vezetője szorgalmazta, hogy hozzuk össze a verseimet Kárpáti Tibor grafikáival, és nagyon örülök a végeredménynek, mert így sokkal izgalmasabb dolog jött létre, mintha én készítettem volna el a kötetem vizuális oldalát is. Úgy is tekintek erre a könyvre, mint közös műalkotásra. Korábban is ismertem már Tibor munkáit, és érdekes folyamat volt, ahogy összhangba kerültek kettőnk elképzelései a könyv kialakítása kapcsán. Eredendően képzőművészként mennyire kell átállítania az észjárását egy másik médiumra, a versnyelvre, hogy a képiség ott is meghatározó kifejezőerővé válhasson?  A verseim képszerűségét valóban ki szokták emelni. De elég más alkotói folyamat a kettő, mert az írás sokkal intuitívebb, a vizuális munkáim ellenben jóval megtervezettebbek: tudom, mi lesz a célom, és azt hogyan fogom elérni. A verseknél viszont nem feltétlenül tudom az írás elején, hogy mi lesz a végük. Általában adott egy helyzet, amit nem teljesen értek, vagy érdekesnek, furcsának, netán kellemetlennek tartok, és elkezdek rajta gondolkodni – ennek a gondolkodási folyamatnak az eredménye a vers.
Van átjárás, fedés a kettő médium között, azaz egy-egy témát kidolgoz így is, úgy is? Előfordult már, de nem jellemző. A versek mindig személyesebb indíttatásúak. Egymás mellett, organikusan működik a kétféle – sőt a tervezőgrafikával, a designnal már háromféle – tevékenységem. Időben előbb foglalkozott képzőművészettel, mint költészettel, mi volt a megerősítő esemény, ami aztán a párhuzamos alkotást elősegítette? 2017 elején indult a Független Mentorhálózat, aminek keretében kezdő írók-költők munkáját segítették a már tapasztalt kollégák. Hatalmas lendületet adott, hogy egy évig együtt dolgozhattam Nagy Hajnal Csillával, akihez azért jelentkeztem, mert a verseit olvasva a magaméhoz hasonló érdeklődési irányt tapasztaltam. Nagyon motiváló volt, hogy amit írok, azt valaki várja, és el fogja olvasni, ez hozzásegített, hogy komolyabban vegyem a verseimet, a versírást. És nem sokra rá, már önerőből verspályázatot hirdetett középiskolások számára. Milyen megfontolásból? A Petőfi Sándor Program ösztöndíjasaként egy évet Kassán, a rákövetkező 2019-et pedig egy kis szerbiai faluban, Pancsova mellett töltöttem. A határon túli magyarok identitásának megtartását elősegítő kulturális munka volt a feladatom. Ennek keretében hirdettem meg a szlovákiai középiskolások körében egy magyar nyelvű verspályázatot, s kértem fel értékelésére egy szakavatott zsűrit. A verseket aztán egy fanzine-szerű kis füzetben közre is adtuk, Versforraló címmel, mellékelve számos hasznos információt a fiatalok számára a magyar irodalmi életről, intézményeiről, lehetőségekről. Jelenleg Katowicében él, ahol újabb szakma, az említett tervezőgrafikusi megszerzése érdekében tanul. Az a verseiből is kiderül, hogy már eddig is elég soklaki életet élt. Mi az oka ennek a nyughatatlanságnak? Ugyan Budapesten születtem, de a közeli, Fejér megyei Tordason éltünk, az iskolái­mat viszont a fővárosban végeztem, ingáztam nap mint nap. Afféle se itt, se ott állapot ez, szerintem emiatt talán nem is kötődök annyira helyekhez, és mozgok könnyedebben. Emellett nem félek váltani, új dolgokba belekezdeni sem. Az utazásai, máshol létei alatt tapasztalt kulturális sokszínűség érzése szerint mennyire van jelen a verseiben? Témákat tekintve kétségtelenül, nyelvileg talán nem annyira feltűnően, bár a Szlovákiában honos kifejezések közül ragadt rám, és a versek némelyikében is felfedezhető – A kedvenc ételem címűben a „kirántott sajt” pont ilyen. A közigazgatásilag Pancsova városhoz tartozó kis faluban eltöltött idő viszont biztos, hogy sokat hozzátett a világlátásomhoz, a gondolkodásmódomhoz – ami a versekben áttételesen jelen lehet –: a XIX. század második felében Bukovinából érkezett székelyek leszármazottai élnek itt, erős székely tudattal a mai napig. Pancsovai mesék címmel ebből az élményből elbeszélések is születtek, a prózaírás is a repertoárjában van? Azok a kis szövegek egy fotósorozathoz tartozó kommentárok, az egész egy képzőművészeti projekt részeként értékelhető inkább. A kötetnek is címet adó ciklus az általános iskolás emlékek köré épül – traumafeldolgozás? Az biztos, hogy a feldolgozás maga nem volt traumatikus! Egyszerűen csak eszembe jutott, mennyire furcsa és abszurd történetek estek meg velünk az alsóbb négy osztályban – a versekbe persze már átalakítva, a mintául szolgáló valós személyeket akár egy szereplőbe is gyúrva kerültek be az események. A versei – az olvasatomban – élvezhetőségéhez nagyban hozzátesz az a pozitív feszültség, ami a szcenírozott hely vagy helyzet kicsisége, szűkössége és intimitása, valamint a nyelvi kibontása nyomán keletkező elképesztő tágassága között keletkezik. Honnan e „kettős látás”? Hétköznapi, közeli szituációkon keresztül szeretnék a világról beszélni. Amit én látok a világból, azt átfordítani más nyelvre, a vers nyelvére, hogy közvetíthesse mások számára is: lehet így beszélni a dolgokról, mindenfajta ítélkezés nélkül.

Gráf Dóra

képzőművész, költő 1993-ban született Budapesten. Tanulmányait a Magyar Képzőművészeti Egyetemen és a Krakkói Akademia Sztuk Pięknychon végezte. Jelenleg Katowicében él és tanul, tervezőgrafikus szakon. Első verseskötete decemberben jelent meg a Symposion Kiadónál Környezetismeret címmel.

Szerző
Frissítve: 2020.03.07. 21:33

Falcsik Mari: A fal tetejéről (epizód)

Publikálás dátuma
2020.03.07. 15:12

Fotó: Facebook
Az ülésen zörgő zacskóban mirelitkaja, ki fog olvadni: bedugult a sor, lépésben haladnak. Az utat tűzoltókocsik torlaszolják el, a börtönnél állnak. Ez az útszakasz merő fal: a börtönén túl a használatlan reptéré, ugyanolyan magasan, csak a tetején szögesdrót helyett folyondár meg szulák indázik, már át is kapaszkodtak a fal innenső tövében megeredt fa csúcsára. Hallja, hogy a táskájában makacsul csipog a telefon, de nem akar senkivel beszélni, mielőbb otthon akar lenni – reggel úgy rohant el otthonról, hogy alig mer visszagondolni rá, a másik vajon mit kezd ezzel a nappal. Azon tört ki harc, hogy ő már megint későre ígérte magát, sőt úgy tervezte, hogy busszal megy, s azt akarta, hogy a férfi este, miután a vacsoráról gondoskodott, jöjjön be érte a kocsival. A férfi kelletlenül azt mondta, vigye csak el az autót. Ő a jelen helyzetre hivatkozva azt mondta, ennyit azért a másik is megtehetne kettejükért. Is, bólintott nyomatékkal a férfi, már lassan te leszel az is. Hogy érted ezt, élesített rá ő. Úgy, hogy te is megtehetnél már ezt-azt kettőnkért, mondta a férfi. Hogy érted ezt, ismételte ő beakadva. Hogyértedezt, hogyértedezt, csúfondároskodott a férfi, sehogyse, tudod, én csak egészen kevés dolgot értek. Ő rákiabált a férfira, ne beszéljen vele így. Igeniss, mon kamerád, mondta a férfi, mire ő magához ragadta az üvöltés jogát, és a monológ hamarosan arról kezdett szólni, hogy a férfinak most már tényleg ideje lenne továbblépnie. Az meg csak ült a szózápor alatt maga elé szúrt tekintettel, s kivárt. Ahogy egy résnyi csönd lett, sötét mosollyal azt mondta, csak ülök itt, hallgatom fél órája ezt a lebaszást, és tudom – itt a mutatóujjával megkopogtatta az asztal lapját –, már rég tudom, merre fogok továbblépni. Ő rábámult, de a vita stílusánál maradva folytatta a kiabálást, tényleg, merre, elárulnád végre nekem is? És akkor egyszerre előbukott egymás után az összes tabu szó: munkahely, számlák, pénz. Nagy csönd lett, és csak vastagodott az asztal fölött, mígnem végül a férfi kimozdult belőle, bement a hálószobába, és valami plusznyomatékkal csukta magára az ajtót, hogy a kilincs fölcsikordult bele. Ő odament, hallgatózott, kopogott, várt, nem kapott választ. Eltelt így vagy negyedóra. Akkor feladta: el volt késve, nemigen tehetett mást, elrohant. Mindvégig így, mintha menekülne, pörgette maga előtt a napot, míg délután egy kávézó előtt eszébe nem jutott, hogy ma még nem evett semmit. Beült az üvegportál mögé, és pillanatokon belül fölismerte, hogy ez az a hely, ahol a férfival is ültek már egyszer, nagyon szerelmesen, rumos teát ittak, és egymás csöndjét, míg kint lassan és szakadatlan omlott alá a hó, ők meg egymás tekintetében keresték – nem, már meg is találták az okot, amiért érdemes volt a világra jönni. Csodálatos, valószerűtlen nap volt az, délután kettőre lágy sárgásszürke homályt csináltak a hófelhők, és hogy kiteljesedjen a giccs, az üvegportál széles párkányán meggyújtották a gyertyákat: künn a havat taposó emberek, benn a csontszín csészékben bíborló tea és az önmaga formáit fellelt boldog szerelem – a működő szerelem. Első közös karácsonyukra készültek, mindkettejükben gyermeki lelkesedés, hogy a másik legrejtettebb vágyát eltalálják, nem valami titkos kis felnőtt óhajt: az álmot, aminek a hiánya máig fáj, az elgurult kincset, amit, íme, a szerelem most mégis megtalál, leporol és elhoz, hisz erre csak a szerelem képes. Az emlék nyomán halálos nosztalgia fakadt benne saját beteljesedett szerelme iránt, fáj­dalmas megbánás járta át a szívét, már-már pánik, hogy tán rendbe se hozható többé az ő dolguk: fölpattant, futtában fizetett, szaladt, hogy újabb foltot varrjon az életére. A telefon hangja agresszív és kitartó. A busz óriásit ugratva félrehúzódik a csupa sebhely út szélére, és erős dőlésszögben leparkol a gazban. Elköltözöm, mondja a férfi hangja tisztán, még ma. Aztán vár, nem teszi le, hallgat. Majd még egyszer mondja, elköltözöm, és kis szünet után még hozzáteszi, mire haza­jössz,­ már nem leszek itt. De hát már jövök, mondja ő ostobán. Hát akkor várj még egy órát, mondja a férfi. De már jövök, mondja ő, várj meg, rengeteg mindenben van igazad, abban is – nem, vág közbe a férfi, összepakolok, egy óra se kell, van hova mennem, ne aggódj miattam. Én nem aggódok, mondja ő, de hát te is tudod – ne agitálj, vág a szavába a férfi. Én nem agitálok, motyogja ő őszintén, csak magamért kepesztek. A férfi hallgat, érti. Kérlek, kezdi ő újra, várj meg, ne kapkodd el – nincs itt semmiféle kapkodás, mondja a férfi eggyel halkabban. És itt a vége. A férfi teszi le a telefont, de ő is letette volna, semmiféle további szónak nincs értelme. Fölugrik, s le a busz nyitva hagyott ajtaján a többi utas után, akik a gyomos rézsűn járkálnak. Egyszerre hirtelen ledobja a táskáját a gazba, átfut az út túloldalára, mászni kezd a fal tövében sarjadt fára, fölső ágáról átkapaszkodik a falra, átveti rajta a lábát, és így, lovagló­ülésben a maga alá gyűrt indákon-leveleken, keresni kezdi a házukat a kinyíló tájban. Az úton közben a tűzoltók besorolnak a kocsifolyamba, ami újra megindul, a busz is, rajta az őt leső utasokkal meg a zörgő zacskóban a mirelitkajával. De őt nem érdekli, csak az, hogy megtalálja a házukat: megvan! Ott a folyó, mögötte a nádas és az óriási vizes rét, és azon túl, igen, errefelé kinyíló udvarával, a ház. Tisztán látni az udvarban az autót, és most látni a férfit is, lép ki a nyúlánk alak a ház ajtaján, kezében hullámpapír doboz, szemében a haja, szájában a slusszkulcs, leteszi a dobozt, leugrik a teraszról, nyitni akarja a csomagtartót, nem nyílik, mire nem minden indulat nélkül taszít egyet a talpával a kocsi oldalán, szinte ide hallani a sziszegő káromkodást, ’zanyádkeservit, nyílsz ki, csezmeg, vagy fölrúglak, micsoda ócskavas ez. Most visszafordul a dobozért, de megáll egy pillanatra, és abba az irányba néz, ahol ő, leborulva a fal tetejére, bömböl, mint akinek csontja törött, és nem tudja többé visszafordítani a tekintetét a ház felé. Pedig a látvány gyönyörű: ahogy a nap lemegy, a folyó vize előbb elveszti a fémes fényt, aztán megpirosodik, majd szép lassan áttisztul kékké, olyan üveges kékké, amilyen csak az alkonyati vissz­fényben tud lenni, míg a vizes réten száz meg száz apró folt tükrözi ugyanezt a kéket a növények zöldje közt. A férfi áll és komoran nézi mindennapi szegényes csodájukat: az alkonyatot az ártér fölött. Ám mire kihunynak a kis kék foltok, és az ártér már megint nem több, csak latyakos gaztenger, és ő ott a fal tetején nem zokog többé, mert elönti a váratlan közöny, ami a nagy veszteségek nyomán tódul a lélekbe, hogy ideig-óráig érzéketlen bénaság felhője uralja, míg villámként le nem csap az igazi fájdalom, és így mászik le, egészen nyugodtan, az elhagyott reptér faláról, hogy felszedje az út széli gazba dobott táskát, és megpróbáljon egy autót stoppolni magának hazafelé, a férfi, elfordulva közös éveik panorámájától, bevágja magát a kocsiba, kifarol az udvarból és örökre elrobog az életéből.
Szerző

Kántor Zsolt: A bor esszenciája

Publikálás dátuma
2020.03.07. 14:32

Fotó: Shutterstock
Egy poszméh fészkeli be magát a tavirózsa bibéi közé. A pók épp most hálózza be a zöld legyet. Majd átsétál a cserje gallyaira, s az erdő hirtelen kinyílik, mint egy nyálkás, életteli száj, és kiengedi fotocellái közül az éjszakát. Rázúdítja a sötétet az üvegházra, de túlömlik a verandán, eléri a parkot, a folyóparti köveket, a dűnéket, a lankákat, rátapad a fekete celofán a sétányra, a háttámla nélküli, piros padokra. Bevonja, mint a lakk, a búsongás az estét. Az elmúlt napot bárányfelhők fújják ki magukból. Kottafejek, hangvillák és bárányfelhődúcok az égen. Kondenzcsíkokon tűnődik a Hold. Hogyan válnak köddé? Isten elkap egy repülőgépet, mint egy legyet, markában tartja, majd megkönyörül. Nem vágja földhöz. Egyelőre kegyelmet gyakorol, bár keze felemelve van. Majd rácsukja a pasztell csillagkupola fedelét a fuvallatra, hogy langyos eső gyanánt bársonyszőnyeg guruljon le a Mennyből, mint pergamentekercs. Méz, gyanta és mohás kérgek szaga kíséri a rítust. Megfürdik a dióhéjban egy szentjánosbogár, világít a háta, akár egy pici zseblámpa a vonakodás dzsungelében. A kisfiú is megjelenik, parittyával. Oda céloz a toronyból. Arra a fölizzó, piciny pöttyre, aki éppen iszik. Kérészéletű kérészek kertészkednek a hínárok között, a felhők meglódulnak hirtelen, huhog a magasság, kelepel a mélység, csattognak a kormoránok. Fekete rigók hangja veri fel a néma csipkebokrokat, s mintha lángolna és zizegne-mozogna a táj. A félhomályban egy lány vetkőzik, fürdőzéshez készülődik. Galambok röppennek fel. Szép a test, szép az est. Édes bor folyik egy talpas pohárba a part menti házban. Belátni az ablakon. Egy házaspár ünnepli a májust. Koccintanak. Mintha kitették volna őket egy lakatlan szigeten. Ajándék idő. Szentkuthyt olvasnak. A Prae lapjaira csöpög a pára. A víztükörre fölmerészkednek az iszaplakók, az árvaszúnyogok, suttogó lárvák. Repedezni kezd a sötét. A kisfiú megfeszíti a csúzli gumiját, csíkos kavics csobban a vízben, a bogár elszáll, az eső eláll, a cseppek plüss-szövetét átitatja a köd. A Hold kiszabadul fogságából. Hangyák vonszolnak a hídon egy elalélt kiflivéget. S a Balaton vizére rácsukódik a laptop. 
Témák
bor élet