Az elfelejtett háború

A minszki egyezmény hatálybalépése óta Európa megfeledkezni látszik Kelet-Ukrajnáról. Pedig a helyszínen a fegyverek sem némultak el teljesen, a lakosság pedig hovatovább öt éve szétlőtt házakban, bedeszkázott ablakokkal, nem működő közszolgáltatások mellett reménykedik, hogy előbb-utóbb újra normális emberi életet élhet.

„Nem véletlenül nevezik a helyet »szürke zónának«. Az itt lakó embereknek az élete is szürke: nincs világítás, sem víz, sem gáz. Katerina Dmitrivna lakásában nincs egy ép zug sem. A bejárati ajtóba golyó fúródott. Az ablakok betörtek, az üveg helyét műanyaggal töltötte ki, a konyhában bedeszkázta. A hűtőben van némi ennivaló, csakhogy a készülék nem működik rendesen. Tizenkét percenként leáll, így figyelmezteti a tulajdonosokat arra, hogy alacsony a feszültség. Ebédet készíteni majdnem ugyanolyan nehéz, mint a világűrben. Nincs víz, az elektromos tűzhelyt nem lehet bekapcsolni, a palackban lévő folyékony gáz pedig már egy hónapja elfogyott. A folyosón a különböző nemzetközi szervezetektől kapott száraz élelem várakozik. A kenyér ritkaságszámba megy, a helyi üzletbe csak alkalmanként hoznak. A kiszáradt péksütemények a konyhaasztalokon aszalódnak kétszersültként, ezek kerülnek majd a makarónilevesbe. Nem sok mindent lehet készíteni a ház közelében megrakott tábortűzön, a sokemeletes házak kevés megmaradt lakója ezért összedolgozik. Az egyik nagyobb edényt hoz, a másiknál még akad kevés krumpli a lakásban, a harmadiknál tűzifa maradt vagy némi gáz a palackban.”

Sorskönyv a frontról

Nem valami világvége katasztrófafilm forgatókönyvéből származik a fenti idézet, hanem Eperjes Ildikó és Olekszandr Kacsura Sorskönyv a frontról – Háborús foszlányok című kötetéből.

A magyar–ukrán szerzőpáros 2016-2018 között, a minszki békemegállapodások hatálybalépése utáni időszakban, az EBESZ által is felügyelt tűzszünet idején térképezte fel a frontzóna tényleges mindennapjait. A nagyvilág már alig-alig figyel a Donbászban (ismertebb nevén a Donyec-medencében) történekre. Messziről nézve béke van, ám belelapozva a Sorskönyvbe, más körvonalazódik – az elfelejtett háború nagyon is valóságos még mindig az ott élőknek. A minszki béke által diktált kompromisszum nemigen van ínyére azoknak, akik fegyverrel harcoltak minden talpalatnyi földért, majd vissza kellett vonulniuk olyan területekről, amelyeket véráldozattal szereztek meg. Most már csak időnként „szórják meg egymást” lövegekkel, „amikor az EBESZ nem figyel oda”, mesélik az önkéntesek, hozzátéve, hogy az oroszok folyamatosan provokálnak, magasról tesznek Minszkre, nagy kaliberű, tiltott lövedékeket használnak, miközben az ukrán hadsereg számára kötelezővé tette a kijevi vezetés a megállapodás előírásainak tiszteletben tartását.

A nem is létező orosz katona

A Kossuth Kiadónál megjelent mű kordokumentum. Szociográfia, amely mellbevág és elgondolkodtat, megfogalmazza bennünk a kérdést, meddig dughatja homokba a fejét a világ, miközben emberek millió élnek katasztrófafilmbe illő körülmények között Európában. Megrögzött pacifistaként megdöbbent a megszólaltatott önkéntesekben buzgó harci kedv, az, hogy egyesek máig büszkék arra, hogy hány oroszt szedtek le a túloldalon, hogy a mesterlövész puskája nyelére vésett rovátkákkal számolja áldozatait. Ugyanakkor az is megfogalmazódik bennem, vajon ugyanilyen döbbenettel olvasnám mindezt, ha az én hazámat érte volna katonai agresszió, ha az én otthonomat lőtték volna szét hivatalosan nem is létező katonák.

A donyecki származású Olekszandr a háború kezdetétől dokumentálja a frontzóna mindennapjait, a kötetben is jelent meg interjú, amit orosz katonával készített, aki ugyebár a Kreml szerint be sem tette a lábát ukrán területre. Olyan orosz katonával is beszélt, aki a tavaly év végi nagy fogolycsere keretében szabadult. „Moszkva egyébként a fogolycserével lényegében elismerte, hogy a saját katonái harcolnak a Donbászban” – mondta megkeresésünkre Olekszandr. Az ukrán újságíró kolléga a könyv anyagainak lezárása, 2018 decembere óta is tartja a kapcsolatot a könyv szereplőivel. „A napokban beszéltünk például telefonon Filipovics Péter kárpátaljai magyar katonával, aki elmondta, hogy hamarosan Budapestre érkezik. A Monja nevű zsidó mesterlövésszel egy hete beszéltem, ő március első felében jön a harci cselekmények zónájába, hogy folytassa a harcot. Gyenisz káplánnal is szinte mindennap beszélek. Ha külföldi újságírók érkeznek a Donbászba, akkor feltétlen elviszem őket Anatolij Vodolazkijhoz, akit a szeparatisták megkínoztak, miután ukrán zászlóval a kezében tüntetett Druzskivka város főterén 2014-ben. Nem tartjuk viszont a kapcsolatot az orosz állampolgárságú hivatásos katonával, akivel egy ukrán börtönben készítettünk interjút, ám visszakerült Oroszországba a legutóbbi fogolycsere keretében, pedig megígértük neki, hogy kap egy példányt a könyvből” – meséli.

Zöld asztalnál más a valóság

Olekszandr a háború kezdetétől készített riportokat és interjúkat a Vosztocsnij Farvater internetes újság számára. Eleinte még azt gondolta, hogy a háborúnak hamarosan vége lesz. Az azonban mintha növekvő intenzitással folytatódna, mondja ma, 2019 márciusában, amikor a nagyvilág befejezett háborúként tekint a donbászi konfliktusra, amelyet a normandiai négyek (Franciaország, Németország, Oroszország és Ukrajna) a zöld asztalnál előbb-utóbb megoldanak. Olekszandr Donbászból azonban másképpen látja.

„Kijevnek az erő pozíciójából kellene tárgyalnia Oroszországgal, nem csapatkivonásokkal” – vélekedik.

„2014–15-ben a minszki tűzszüneti megállapodásoknak megvolt a maguk jelentősége. Elsősorban az, hogy szünet állt be a harcokban. Bizonyos mértékig visszatartó erő is volt, csakhogy kizárólag Ukrajna tartotta vissza magát az európai közvélemény nyomására. Az oroszok viszont továbbra is kitartóan megszegik a megállapodásokat, mivel látják, hogy semmilyen retorzió nem éri őket. Mind Porosenko előző, mind Zelenszkij jelenlegi elnök azt hangoztatja, hogy a minszki megállapodásoknak nincs alternatívája, és ez nagyjából így is van. Csakhogy Ukrajna bármit is írjon alá Oroszországgal, az oroszok megsértik az egyezményeket. Ott volt például az 1994-es Budapesti Memorandum, amely elvileg biztonsági garanciákat adott Ukrajnának, garantálta területi integritását cserébe azért, hogy Kijev feladta atomfegyvereit. A memorandumot Oroszország is aláírta, aztán éppen ő sértette meg azzal, hogy elcsatolta a Krímet. A csapatkivonásnak pedig az kellene legyen a lényege, hogy az orosz csapatok eltávoznak az ukrán–orosz határon túlra, az ukránok pedig az orosz határig érvényesítik a szuverenitásukat. Az viszont, hogy az ukránok is hátrálnak, meg állítólag az oroszok is, abszurd, mert még ha 30-40 km-re lennének is, az sem garancia arra, hogy nem lesz lövöldözés” – értékeli a helyzetet Olekszandr. Az ukrán kolléga elmondása szerint a csapatkivonás a gyakorlatban azt jelenti, hogy az oroszok által támogatott szeparatista erők visszavonulnak egy kilométert, és ugyanígy tesznek az ukrán katonák is. Ily módon keletkezett egy két kilométeres ütközőzóna. Elvileg ez a helyzet kedvező, mert lőfegyverrel már nem tudják egymást elérni, ezért nem alakulnak ki tűzharcok. Csakhogy emiatt aztán tüzérséggel kezdik el egymást lőni. Az oroszok a lakott települést használják pajzsnak. Az általuk kilőtt lövedékek jelentős része lakott területen csapódik be, de az ukrán válaszcsapások is. „Ez az egész helyzet, nem is tudom, kinek jó. Teljesen abszurd” – teszi hozzá.

Magyar lány a Donbászban

Az, hogy egy Ukrajnában élő férfi újságíró éveken át dokumentálja a frontvonal mindennapjait, kétségtelenül bátor vállalkozás, de kevésbé meglepő, mint az, hogy a Sorskönyv másik szerzője Eperjes Ildikó magyar újságíró. Őt az a meggyőződés vitte Donbászba, miszerint ez a háború nem az ukránok ügye, mindannyiunk számára fordulópont. „A modern kori európai történelem 2014-ben új fejezetéhez érkezett, amikor – a második világháború után először – egy állam (Oroszország) egész egyszerűen elcsatolta egy szomszédos ország, Ukrajna területének egy részét: a Krím félszigetet. A Kreml ráadásul fegyverekkel és katonákkal kezdte el támogatni a kormányellenes lázadókat Kelet-Ukrajnában, és propagandaháborút indított, hogy aláássa Ukrajna, valamint a Nyugat demokratikus berendezkedését. A világ az atomháború szélére sodródott. Elkezdődött az új hidegháború. Engem mindez mélységesen megdöbbentett, az pedig lesújtott, hogy az évek múltával a világ kezdett beletörődni abba, hogy háború dúl Európa határán. Külpolitikai szerkesztőként úgy gondoltam, továbbra is fontos hitelesen tájékoztatni a közvéleményt e történelmi változásokról, ezért készítettem 2018-ban az ATV számára az Ukrajna háborúja című dokumentumfilmet, aztán pedig könyvírásba fogtam” – mondja Ildikó.

Az Olekszandrral folytatott közös munka és a Sorskönyv létrejötte stílszerűen talán a sors műve volt, Ildikó egyik kiküldetése során alakult ki közöttük kiváló munkakapcsolat. Amikor pedig felvetette az ötletet, hogy jó lenne könyvet írni a háborúról, Olekszandr kapva kapott az alkalmon, mert neki akkor már több tudósítása, interjúja megjelent a harcok résztvevőiről. Az ő írásai jelentették a kiinduló alapot, amelyeket Ildikó kárpátaljai magyarokkal, grúzokkal, csehekkel és több más szereplővel készített interjúkkal egészített ki. Míg Olekszandr számára személyes, húsba vágó élmény ez a háború, Ildikó úgymond „felülről” is tudja szemlélni ezt a drámát. „Számomra az ukrajnai konfliktus kétfajta társadalmi berendezkedés, illetve irányítási stílus között is folyik. Az egyik a birodalmi jellegű szemlélet, amikor egy »istenember«, illetve annak beállított személy irányít egy közösséget, akit ezért nem is lehet demokratikus úton eltávolítani a hatalomból. Vallásos tiszteletet vár el, és csak a teljes odaadást mutató »hívei« érvényesülhetnek. A másik pedig a demokratikus játékszabályok betartása, amikor tudomásul veszi mindenki, hogy a választásokon lehet veszíteni, és amikor egy rossz vezetőt akár menet közben is elzavarhat a nép.”