A magyarságtudat megéléséről indokolatlanul sok szó esik a szavak szintjén, miközben ha figyelnénk például a köztünk élő tudósokra, kézenfekvő válaszokat kapnánk. Bányai Éva előadása közben elöntött a nemzeti büszkeség. Már hogyne öntött volna el, hiszen a magyar pszichológus döntötte meg a szállóigeként is elhíresült Nobel-díjas orosz tudós, Ivan Petrovics Pavlov részleges alvásként leírt hipnóziselméletét. De nem állt meg itt. A magyar tudósnak és munkatársainak, tanítványainak is nagy szerepe van abban, hogy a kommunista vezetés által fasiszta trükknek vélt és szigorúan tiltott hipnóziskutatás a nem kis hendikep után mára a világ élvonalába került.
Fasiszta okkultizmus
Az idős Pavlovot már jó egy évtizeddel azelőtt legyőzte egy tüdőgyulladás Leningrádban, amikor a budapesti Diana úti általános iskola hétévesei éppen vasgyűjtőversenyben jeleskedtek. Ekkor még alig száradt meg a tinta Rákosi Mátyás A fordulat éve című, a vas és acél országát megalapozó munkáján, de ennek nem érezték jelentőségét az 1. b-sek. Csak nyerni szerettek volna, amit legkisebbekként az esélytelenek nyugalmával élhettek meg. Nem úgy a kis Éva, aki odapenderült a 8. osztályosok fiúkaréja elé, mondván, tudja a svábhegyi lelőhelyet. Tényleg tudta, érdeklődő, kíváncsi kislány volt. A fiúk követték, és rengeteg vasat vittek az iskolába. De nem maguknak, hanem az 1. b-nek cipekedtek, így ők megnyerték az ország újjáépítését célzó első hároméves terv végén a vasgyűjtőversenyt. „Édesanyám a szülői értekezletről hazatérve mesélte a tanítónő által elmondott történetet: én odamentem a fiúkhoz, akik mintha csak hipnotizálták volna őket, követtek. Ekkor hallottam először a hipnózisról, ami ettől kezdve nagyon érdekelt” – meséli a professzor asszony.
A fordulat évétől 1957-ig Magyarországon még a pszichológia oktatása is tiltott volt, nemhogy a hipnóziskutatás. A kommunista vezetők az önálló akarat befolyásolását látták benne, Hitler ön- és tömegszuggesztivitását is ezzel magyarázták, és ezt a nézetet erősíthette Thomas Mann bűvész-hipnotizőr Cipollája is, akit az olasz fasizmus ihletett. A gyanús okkult, polgári áltudomány szakirodalma indexre került, könyvtárakba száműzték, ahol csak a kutatók férhettek hozzá. Bányai Éva számára nem volt kérdés, kutatóvá kell válnia, hogy vizsgálhassa a hipnózist, ezért jelentkezett az ELTE pszichológia szakára, ahol kétszáz jelentkező közül negyedmagával kezdhette meg a tanulmányait 1961-ben. Öt évvel később párhuzamosan szerzett pszichológusi és magyar nyelv és irodalom tanári diplomát.
A hipnózis kutatása azonban még ettől nem vált szabadabbá, a gyakorlati, gyógyító célú alkalmazása továbbra is a „nem kívánatos” kategóriába esett. Menlevelet Pavlov neve jelentett, miután érdekes módon a Szovjetunióban szabadon vizsgálhatták e jelenséget, és az eredményeket kevésbé érdekes módon ott az alkoholizmus elleni küzdelemben hasznosították. A leningrádi orvosegyetemen végzett Mészáros István professzor is, akit Bányai Éva először látott hipnotizálni, megtanulta tőle az eljárást is, és később egy kutatócsoportban együtt vizsgálták a hipnózisban bekövetkezett élettani és magatartás-változásokat, s az átélt élményeket. Idehaza azonban jó ideig élettani kutatásokkal lehetett fedősztorit gyártani ennek a kutatási tevékenységnek, és miután a pécsi idegélettani laboratórium neurofiziológusai nyitottak voltak erre, az egyetemista lány minden nyarát ott töltötte. Inspiráló időszak volt Grastyán Endre élettan- és Szentágothai János anatómiaprofesszor környezetében vitázni arról, hogy van-e az állatoknak tudatuk. Ha kellett, egy éjszaka elolvasta az ajánlott irodalmat, hogy másnap azzal felvértezve érvelhessen. Utolsó éves egyetemistaként Roy John pszichológus-agykutató asszisztenseként segédkezhetett macskák elektrofiziológiai vizsgálatában egy nemzetközi workshopon, a professzorok magasan kvalifikált közönségének nem kis meglepetésére. Ezért hívta meg 1970-ben Ádám György professzor az ELTE Összehasonlító Élettani Tanszékének humán elektrofiziológiai akadémiai kutatócsoportjába. „Mint kezdő pszichológus kutatónőt a tanszék orvos végzettségű férfi munkatársai egy ideig megpróbáltak asszisztensként kezelni, de később letettek erről” – mondja mosolyogva Bányai Éva. Tudományos munkatársként élettant is oktatott, és mivel alig volt idősebb a hallgatóinál, tegeződött velük. Ezt fenntartással nézte a professzora, mondván, így nem lehet fegyelmet tartani. Adott hát egy előadási feladatot egy nehezen oktatható anyagcsere-témakörben, amivel nem egyszerű lekötni a legérdeklődőbb fiatalságot sem, majd az egész tanszék egyemberként figyelte a hatást. A fiatal tudóst megtapsolták, a közvetlenség elfogadott formula lett.
A pavlovi exelmélet
Bányai Évát hajtotta a kíváncsiság, hogy mindent megtudjon a hipnózis természetéről. Ez a sokáig misztikusnak tartott módosult tudatállapot valóban csak alvásszerű élményként élhető meg? Egy 1971-es kutatás során 24 személy közül húszan megerősítették a főáramú definíciót. Négyen azonban egész másról számoltak be: az élményük nem volt alvásszerű, ellenben kristálytisztán fogott az agyuk. Az elektrofiziológiai változások is az éber állapothoz közelítettek. „Négy kivétel, ami erősíti a szabályt!” – kétkedő professzora magyarázatát így írhatta a naplójába. „Melegen ajánlom Önöknek, hogy ha úgy érzik, igazuk van, a világ legnagyobb szaktekintélyeitől se hagyják magukat eltántorítani” – fűzte hozzá ehhez Bányai Éva. Az volt ugyanis a feltevése, hogy a hipnózis nem okvetlenül alvásszerű állapot, és az éberség növelésével, aktivitásfokozással is létrehozható. Ezzel megdőlt volna Pavlov passzív, álomszerű módosult tudatállapotról szóló hipnóziselmélete (a latin hüpnosz jelentése: alvás).
A megérzése megerősítéseit a legváratlanabb helyekről kapta. Egyszer a Lenin körúti Híradó moziban nézett egy vietnami háborúról szóló dokumentumfilmet, amikor egy katona arcára közelített az operatőr. A harcos a legkevésbé sem aludt, hiszen – mint a barátjától megtudta – Uzi típusú gépfegyverrel a kezében ölni készült éppen, ám a maszkszerű arca, a fókuszáltan tekintete hipnotizált benyomását keltették. Heuréka-élménnyel szaladt ki a moziból. Később eszébe jutottak az önkívületben kerengő dervisek és a sámánok, akik aktivitásfokozással hozzák magukat transzba. Ezek a rituális példák azt erősítették benne, hogy a hipnózist kontrollált laboratóriumi körülmények között is létre lehet hozni aktivitásfokozó eljárással.
„Csak nem képzeli, hogy maga fogja megdönteni a pavlovi hipnóziselméletet?” – kételkedett Ádám professzor, közölve, ilyen hazárd kísérletek nyilvánvaló fantazmagóriákkal nem kezdődhetnek a tanszéken. Bányai Éva azonban nem adta fel az elképzelését: doktori értekezésének a végére beleírt egy másfél oldalas részt, ami számára szellemileg a legizgalmasabb volt, és ami az aktív-éber hipnózis lehetőségéről szólt. Az MTA pénzdíjas pályázatára adta be a munkáját 1972-ben, és Tücsök jeligéjű pályaműve tulajdonosaként deresedő, joviális tudós tekintélyek gyűrűjében, miniszoknyában, tűsarkúban vette át a díjat. „Sose adják föl, ha van egy eszméjük!” – szűrte le a tanulságot a professzor emeritus.
Mindeközben már harmadik éve levelezett a Stanford Egyetemmel és Ernest R. Hilgarddal, a világ egyik leghaladóbb pszichológiai kutatóműhelyének vezetőjével, mivel úgy érezte, ott tudna a legtöbbet tanulni a hipnózisról. „Még ott van a tojáshéj a fenekén, mit szólna inkább Leningrádhoz? Nagyon szép város” – jegyezte meg jóindulatúan Ádám György professzor. Az akadémiai tudósok számára szűkös lehetőséget azonban továbbra is a tengerentúlon kereste a fiatal kutató, erre azonban nem sok esélye volt. Miután azonban a szűk magyar kontingens egyik idős tagja elhalálozott, előkerült a „miniszoknyás pszichológus csaj” neve. Nyolc hónapot töltött Hilgard professzor szárnyai alatt a világ minden tájáról érkezett tizenegy ifjú posztdoktor társaságában. Bebizonyították, hogy a relaxációs és az aktív-éber hipnózis között nincs számottevő különbség: az alanyok azonos arányban hajtják végre a szuggesztiókat, a megtapasztalt élmények és az átadott kontroll is hasonló, a figyelem ugyanúgy beszűkül, és az agyi elektromos aktivitás is szinte azonos. A kerékpár ergométeren végzett 50 perces tekerések azt igazolták, hogy a hipnotizált nem fárad ki, nem érez izomlázat, és endorfin, vagyis boldogsághormon termelődik. Vagyis beigazolódott: a hipnózis aktivitásfokozó eljárással is kiváltható, és így is a belső folyamatokra és a hipnotizőrre szűkül be a figyelem.
Napló a gyógyuláshoz
Hilgard professzor éppen akkoriban dolgozott ki a betegek számára egy hipnóziseljárást, aminek a sztenderdizálásában Bányai Éva is részt vett. Azt vizsgálták, hogy viszonylag rövid idő alatt milyen hipnotikus jelenségeket élnek át a betegek, fájdalomcsillapító szuggesztió nélkül.
A magyar kutató a Palo Altó-i veteránkórházban egy végstádiumú gyomorrákos beteggel találkozott; pergamenbőr, tónustalan arc, amibe mély árkokat vágott a fájdalom. Beleegyezett a morfium megvonásába, hogy hipnotizálható legyen. „A halálra készülő idős férfinak huszonöt perc után kipirult az arca, elsimultak a ráncai. Amikor az amnéziáját föloldottam, gyenge, reszkető hangon elkérte a kezemet, és bár ez ott nem szokás, megcsókolta. Könnycseppek hullottak a kezemre. Azt mondta: »Köszönöm, hogy elhozta nekem a békét, most már nem zombiként, hanem emberi méltósággal tudok szembenézni a halállal«.” A férfi öt napra rá halt meg.
E sorsfordító élmény volt Bányai Éva első találkozása a rák gyógyíthatatlan formájával. Egyszersmind elszégyellte magát: Magyarországon alighanem a legjobban tud egy módszert, és arra használja, hogy kutatásokat végezzen. Ami ugyan egy magas szintű tudományos tevékenység, de mégiscsak játék a halálos betegséghez képest. Akkor elhatározta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem sikerül a tiltásból a terápiába visszahoznia a hipnózis eljárását. A hipnoanalízist akkor Erika Fromm német-amerikai pszichológustól tanulta Chicagóban, majd hazatérve Mészáros Istvánnal folytatta a kutatómunkát.
Később fiatal kétgyermekes betege is volt 1991-ben, akiről egy interjúban beszélt tavaly novemberben. A négyes stádiumú, kis sejtes tüdődaganattal az orvosok esélyt sem adtak a túlélésre. Az anya viszont élni akart, hogy lássa a gyermekeit felnőni. A pszichológus-hipnoterapeuta nem ígért neki életet, csak azt, hogy elszánt szövetségese lesz a gyógyulásban. A páciense a mai napig él. A gyógyulást magán is megtapasztalta.
„2001. szeptember 11-én diagnosztizálták nálam a mellrákot. Amikor a bátyámnak telefonon elmondtam, akkor ő azt kérte, kapcsoljam be a tévét: a Világkereskedelmi Központ ikertornyait abban a pillanatban rombolta a terror. Halálos beteg vagyok, hát persze, hogy összedől a világ” – meséli első gondolatáról, majd az önreflektív énje hamar korrigált. Elővett egy füzetet, és ráírta: Gyógyulási napló; önszuggesztív módon nem azt, hogy Betegségem rémtörténete.
Bányai Éva ma több intézményre kiterjedő kutatást vezet, amelyben a hipnózis magas kockázatú melldaganatos betegek gyógyítására gyakorolt hatását vizsgálja a munkatársaival. A hét egy napján kora reggeltől késő estig fogad betegeket, ahol szintén a terápiás eljárást igyekszik hasznosítani.
Apai-anyai hipnózis
Mindeközben az aktív-éber hipnózist világszerte egyre több helyen alkalmazzák. Itthon is szép eredményeket érnek el vele Bányai Éva tanítványai, munkatársai. Egyik kollégája egy olimpiai bajnok evezős sportolót kezelt, aki a hajrázás közben rendre lemerevedett, de pozitív emocionális hatással sikerült ezt a gátat áttörni.
A depresszió és az addikciók – például alkohol- és drogfüggőség – esetén is hatásos lehet az eljárás, de egy bélfekélyes beteget is gyógyított, akit a hipnózis 1956-ig vitt vissza az időben, ekkor hurcolták börtönbe az apját. Az eljárás közben Bányai Éva is érezte a beteg fájdalmát a saját szervezetében. Egyszer pedig egy korábbi laboratóriumi kerékpározás után – a hipnotizőr által érzett – izomláz indította el az úttörő interakciós kutatásokat. Ezekben a hipnotizált és a hipnotizőr egyidejű vizsgálatával kiderítették, hogy a két személy az etikailag és szakmailag védett közegben olyan szoros kapcsolatba kerül, ami általában csak az intim személyközi kapcsolatok sajátja (ezért az eljárás típusait anyai és apai hipnózisnak nevezték el), és amelyben nagyon hasonló élettani változásokat és élményeket élnek át. Ez a megközelítés vezetett a hipnózis szociál-pszichobiológiai elméletéhez, amit egyre szélesebb körben tartanak a tudomány fontos elméletének.
Egyszer a hipnotizált és a hipnotizőr a mérések alapján ugyanakkor – s mint később elmesélték – ugyanazt a képet írták le: a sárga napfényt. És ez egyre erősebb reménysugár a holnap kutatásaira nézve…
