Bűn bocsánat nélkül – Interjú Perintfalvi Ritával

Aligha van nagyobb erő annál a spirituális-szakrális hatalomnál, amivel Istent képviselve fordulnak a papok a hívek felé. Perintfalvi Rita szerint ezt is megszentségtelenítik azok az egyházi emberek, akik gyerekeket, felnőtteket abúzálnak. A katolikus teológus fél éve gyűjti az áldozatok történeteit, és azt akarja elérni, hogy a tettesek világi büntetést kapjanak. A grazi egyetem tanárát a Ferenc pápa által indított megtisztulás hazai kilátásairól kérdeztük.

Ki lehet jelenteni, hogy a mai napig vannak szexuális abúzusban élő egyházi emberek?

Ez olyan tény, amit senki sem kérdőjelezhet meg, főleg Ferenc pápának köszönhetően, aki zéró toleranciát hirdetett, és radikális változásokat szorgalmaz. Nem véletlen, hogy az ő idején indult el a változás. II. János Pálnak még más volt a hozzáállása. Azt mondta, ezek az ügyek olyannyira sértik a katolikus egyház hírnevét, hogy semmiképpen nem derülhetnek ki. Mivel ő egy kommunista közegből jött, érvelhetett azzal, hogy az egyházüldözés áll a háttérben, és hogy ez csak a dekadens Nyugaton történhet meg, ahol 1968 óta, a liberalizmus miatt teljesen elzüllöttek az emberek. A posztkommunista országokban ez most úgy hangzik, hogy csak a balliberális média vádaskodik. Ez tehát egy régi toposz, amit már a ’90-es években használtak, és nálunk ez ragadt be.

Ferenc pápa azonban bölcsebb ennél.

Az általa elindított változásokat már nem lehet lesöpörni az asztalról. Feloldotta a II. János Pál és XVI. Benedek által is folytatott pápai titoktartást, amit a botrányok elkerülésére vezettek be. Ma már az egyház saját belső szerve, a német Hans Zollner teológus-pszichológus vezette vatikáni Gyermekvédelmi Központ is azért működik, hogy segítsen a megtisztulásban. Ő tavaly látogatott Magyarországra, beszélt egyházi vezetőkkel is. Abban az időben robbant ki a lengyelországi botrány egy dokumentumfilmmel. Attól kezdve nem lehet azt mondani, hogy Kelet-Közép-Európában nincs ilyen probléma. Zollner adatokkal igyekszik feltárni, hogy milyen mélységű a strukturális probléma. Ő mondta azt a megrázó kijelentést, hogy a papi abúzus minden országban, minden kontinensen és minden kontextusban jelen van. És leginkább azért, mert e mögött olyan strukturális problémák – teológusként azt mondom, strukturális bűnök – húzódnak meg, amelyek az egyház szerkezetében rejlenek. Ne nyugtasson meg senkit, hogy Magyarországon nincsenek ügyek, nincsenek számok, mert ez csak azt mutatja, hogy még odáig sem jutottunk el, hogy elkezdjünk aktákat írni. Az áldozatok még odáig sem jutottak el, hogy merjék jelenteni az eseteket.

Hányan keresték meg eddig az áldozatok közül?

Tizennyolcan. De vannak olyan ügyek, ahol egy tettesnek van akár tíz áldozata is. Azt mondták, eszükbe sem jutott, hogy jelentsék az ügyet, mert azt gondolták, senki nem hisz nekik, vagy elindították a feltárás folyamatát, de nem lett belőle semmi. Egyházi szinten egyszer függesztettek fel valakit, de megkérték az áldozatot és a családját, ne vigyék világi bíróság elé az ügyet. Jóllehet ez egy nagyon súlyos bűn, akár 5–15 évig terjedő börtönbüntetést is kaphatott volna az elkövető. De végül nem tették meg a feljelentést az egyház kérésére, mondván, a papot felfüggesztették. Éli a világát, jól szituáltan, a közösség elismert tagjaként, akiről senki sem tudja, mit csinált.

Kemény fába vágta a fejszéjét. Milyen indíttatásból tette?

Megérintett az első beszélgetés, amikor tavaly októberben elkezdtem behatóbban foglalkozni a témával. Szerintem a jelenséggel foglalkozni kell, mert senki nem teszi olyan szinten és olyan súllyal, ahogy kellene. Ha egy egyházi vezető, Veres András püspök azt mondja, hogy tizenegynéhány esetről tud – nem tudom, hány évre, évtizedre visszamenően –, és közben olvassuk az egyéb európai statisztikákat, a németet elég alaposan ismerem, akkor ezt józan ember nem hiheti el. Számomra felháborító az a retorika, hogy nincsenek ügyek, ez az áldozatokat is felháborítja. Az ő történetüket, életüket hazudtolják meg. Sokszor azért kezdenek beszélni, mert nem akarják ezt hagyni.

Mit tud mondani az áldozatoknak?

Meg tudom őket hallgatni. Kapcsolódtam egy pszichológussal is, mert ezek olyan komoly traumákat okoznak, amelyek évekre, évtizedekre tönkretehetnek egy embert. Sokan munkaképtelenek, alkalmatlanok a párkapcsolatra, nem működik a szexualitásuk. Együttműködöm büntetőjogásszal is, mert akkor lesz súlya ezeknek az ügyeknek, ha az áldozatok azt látják, a bűnös megbűnhődik. Ha a szexuális abúzus elszenvedői feleslegesnek érzik a kiállást, az újabb trauma számukra.

Mi oka lehet egy, a „jó mindenhatóságát” hirdető szervezetnek arra, hogy nyilvánvaló bűnöket takargasson? A rendőrség vagy a politika is tisztább lesz, ha eltávolítják a korrupt rendőröket, pártembereket. Az egyház miért nem töri magát, hiszen az éltető bizalmat emésztik ezek az ügyek?

Még élesebben fogalmaznék. Persze, sérül a bizalom, de több eset van, amikor egy ember gyónási szituációban bízza a titkait a papra, aki ezeken keresztül kezdi érzelmileg manipulálni az áldozatot, és szexuális játékszerré teszi. Nemcsak a bizalommal él vissza, hanem a papi hivatás spirituális-szakrális hatalmával. A hívek azért bízzák a papokra a titkaikat, mert Istent képviselik, és akik őt képviseli, nem tehetnek velem rosszat. Amit tesznek, azért iszonyatosan súlyos vétség, mert a spirituális-szakrális hatalmukat szentségtelenítik meg. Ennél nagyobb hatalom valószínűleg nincsen. Egy politikusnak nincs ekkora hatalma, mint egy lelki-spirituális embernek.

Vannak támogatói az egyház berkein belül?

Hivatalosan nincsenek. Alakultak bizottságok egyes egyházmegyében, hol transzparensen, hol nem, de engem eddig nem kerestek meg. Talán nem szeretnék tudni, amit tudok, de lehet sok más oka is. Én más úton kezdtem hozzá a feladatnak, Ferenc pápa példáját követve legfőképpen. De fontos, nem szabad azt mondani, hogy mindenki a bűnök rejtegetésében érdekelt. Vannak eltussolók és vannak feltárók az egyházon belül is. Nagy a küzdelem. Zollner kidolgozott egy eljárásrendet, hogyan kellene eljárni a püspöknek, aki az egyházmegyében felelős az ilyen esetekért. Azt javasolta, azonnal be kell vonni a nyilvánosságot, hogy ne lehessen szőnyeg alá söpörni az eseteket, és bocsánatot kell kérni az áldozatoktól. Hogy miért nem teszik meg mégsem? Az ír, az ausztrál vagy a bostoni történeteket ismerve valójában olyan mély és szétágazó bűnről van szó, aminek a nyilvánossága nagyon megrázná az egyházat. Minden ilyen esetben tömegével veszítették el a hívőket.

Messze vagyunk még a szembenézéstől és attól, hogy akár – politikai kinyilatkoztatás helyett – a szószékről hangozzék el bocsánatkérés, az áldozatok megszólalásra buzdítása?

Messze. Ausztriában 30 éve történt meg az, ahol mi tartunk. A botrány kirobbanásakor püspököknek kellett lemondaniuk a hivatalukról, papi szemináriumokat zártak be – mert nemcsak kiskorúak az áldozatok, hanem papi szeminaristák is, magyarországi esetről is tudok. Azóta ilyesmi nemigen történhet meg. Ehhez nálunk is meg kell szólalni az áldozatoknak, hogy a hívek és a papok is elhiggyék, ez tényleg létezik. Sok jószándékú pappal vagyok kapcsolatban, aki a tisztességes szolgálatra tette föl az életét, és aki nem tudja elhinni a vádakat, amíg nem szembesül velük, mert félti az egyházát és önmagát a szégyentől. Valóban meg fog rázkódni az egyház, valóban veszíteni fog a tekintélyéből, de az eltussolás hosszú távon nagyobb hitelvesztéshez vezet.

Van összefüggés a megtisztulás és aközött, hogy a magyar katolikus egyház egészségtelenül közel áll az államhoz, és azonos platformon van a hatalommal?

A posztkommunista országok egyházainak, de a magyar egyháznak mindenképpen nagy problémája, hogy 1989 után pénzügyileg függő helyzetbe került a mindenkori kormányoktól. Nincsenek viszont függő helyzetben a saját híveiktől, mert ha függenének, akkor ők legalább nyomást tudnának gyakorolni, ahogy ez a nyugati egyházakban megtörtént. Komolyan megrázkódtatta az intézményt, amikor több tízezer német katolikus elhagyta az egyházát, és nem fizette tovább az egyházi adót. Elgondolkodtató volt, amikor Észak-Amerikában elindultak a jóvátételi perek, és egyházmegyéket kellett bezárni. Amíg nálunk állami finanszírozásból táplálják az egyházakat, addig a nyilvánosság vállalása finoman szólva sem önérdek. Egy ilyen botrány után nem állna a politika érdekében a szoros kapcsolat, hiszen mennyi szavazatot hozna egy gyerekeket zaklató egyház?

Ellensége vagy barátja lett több, amióta felkarolta a papi molesztálások ügyét?

Jó kérdés. Először nyílt támadásokat kaptam. Volt egyházi ember, aki a Facebookon fenyegetett meg egy kommenthadjáratban azzal, hogy feljelent, mert szerinte én tussolom el az ügyeket. Privát e-mailekben is kaptam hideget-meleget. De amióta elindítottam a transzparenciát kikényszerítő számlálót, azóta elhallgattak a támadások, és sokan támogatnak. Elindult az erjedés. Mivel katolikus teológus vagyok, rengeteg hívő ember, sok pap is olvassa az oldalamat, sok támogatóm van köztük is, de egyelőre inkább privát üzenetben állnak mellém.

Merre tovább? Könyvet ír, konferenciát szervez?

Annak örülnék, ha lenne egy büntetőper, amiből kiderülne, milyen súlyosak ezek a bűnök, és hogy a tettes elnyeri méltó büntetését. Ez sok áldozatnak segítene. Keresett már könyvkiadó is. Nem írnék oknyomozó könyvet, hanem a jelenséget mutatnám meg, a problématudatot erősíteném. Mert az áldozatok sem tudják, mi történik velük. Biztatom őket, keressenek meg. Tartom a kapcsolatot velük mind a mai napig. Ha megérik bennük, hogy arcukkal vállalják a történetüket, és megértik, hogy nem nekik van szégyellnivalójuk, egyszer talán összehozom ezt a közösséget.