Ki van a pályán?

Publikálás dátuma
2020.03.15. 11:30

Fotó: ATV
Többet kéne kapnunk egy tévés terméktől az egyszerű társaságpótlásnál.
Amikor 2015-ben az ATV-én elindult a Havas a pályán című közéleti beszélgető műsor, sokáig érdeklődéssel kapcsoltam rá. Jópofa szellemi idegnyugtató lesz, egyik résztvevő sem fog olyat mondani, amitől falnak megyek, réseket találnak majd a jobbos hatalom működésében, képviselni fogják a demokrácia értékrendjét, a hangvétel, a dizájn pedig valami kellemes, hétvégi lazaságot is ígér. De idővel az egész elkezdett idegesíteni. Nem Havas Henrik hedonistán életunt bölcsességben tetszelgő műsorvezetői személyisége, vagy a vendégek szűk, kissé belterjes köre miatt. Maga a produktum okozott talányos bosszúságot. Nem fért a fejembe, honnan veszi az önbizalmat néhány ember ahhoz, hogy leüljön a kamera elé beszélgetni. Nem beszélni valamiről, hanem dumálni. Mint a kávéházban, vagy valamelyiküknél vendégségben. Azaz, a saját privát szférájukban. Hogyan tudják hétköznapira kapcsolt, pőre szellemi énjüket mutogatni a nyilvánosságnak? Sokféle beszélgető műsor van. És nem egy választja közülük a társalkodás hangnemét. De általában világos, mit akarnak nyújtani. Be akarnak mutatni valakit, próbálnak beavatni hivatásuk titkaiba, személyes élettapasztalatokkal ismertetnek meg. Politikai irányvonalat hangosítanak ki. Vagy vitákat gerjesztenek meggyőződések, értékrendek, elköteleződések ütköztetésével. Szakértői véleményeket közvetítenek háttér-információkkal. Szellemeskednek. De mit lehet kezdeni azzal, hogy amúgy kedves, művelt, a hivatásukhoz kiválóan értő értelmiségiek (újságírók, tévések, ügyvédek, egy-két művész) közéleti-politikai eseményekről locsognak? Maximum annyit, hogy megnyugodjunk: szinte semmivel nem tudnak többet nálunk, vagy ha mégis, olyan szinten spekulálnak, olyan gondolatokra jutnak, mint mi. Családi, baráti, munkahelyi, alkalmi társaságban. De mindennél érthetetlenebb és idegesítőbb, hogy miért nézünk mégis egy ilyen műsort. Mert sokan nézzük. Sok irányban lehet tapogatódzni a választ keresve, de valamivel biztos szembesülnünk kell: a mai, virtuálisra technicizálódó világban már az egyszerű társalgást is inkább fogyasztjuk, mint megéljük. Celebek, ismert médiafigurák elé ülünk, hallgatjuk őket, beszólunk nekik. Ahogy telnek éveink, egyre gyakrabban. Ezzel együtt többet kéne kapnunk egy tévés terméktől az egyszerű társaságpótlásnál. Amikor néhány éve Fiala János átvette Havas műsorát, és Civil a pályán lett a címe, bizakodni lehetett a tartalom izmosodásában, a hangütés megújulásában. A cím azt sugallta, hogy koncepcionálissá tesz valamit, ami az eredeti változatban elkenődött. A külső, alternatív, civil nézőpontot, amely sajátos, jól artikulálható jelleget adhat a beszélgetéseknek. Világosan üzenve a nézőknek: itt nem hozzáértést sejtetően óvatos, közhelyes okoskodást kínálunk, hanem felszabadult, merész közelítéseket a témákhoz, alternatív elképzeléseket a közélet problémáinak megoldásáról. Mindenféle tisztelet és tiszteletlenség nélkül. Nem láthatunk bele a politika mozgásába, ki vagyunk zárva a döntésekből, de van véleményünk az élet dolgairól, vannak társadalmi érdekeink, céljaink. Bízni lehetett Fiala narcisztikusan őszinte agresszivitásában, zsigerien civil szemléletmódjában, hogy kíméletlenül kirángatja vendégeit a kávéházi klisékből. De ezt a világot ő sem tudta eddig megváltani. Próbálkozik, a megszokottnál talán visszafogottabban, de villogtatja megosztóan eredeti médiaszemélyiségét, adrenalintermelő műsorvezetői erényeit. Ám igyekezete lepattan a változatlan keretekről. Fel kell dobni öt-hat, minden orgánumban rágcsált, aktuális közéleti-politikai bulvártémát, amelyek többsége arra fókuszál, ki és mit mondott valahol. Egyszóval, itt is haladunk a hatalmasok diktálta ál-nyilvánosság medrében. Olyan vendégekkel, akiket más fórumokon is kérdezgetnek a témákról, vagy ők kérdezgetnek másokat saját műsoraikban, vagy írnak róluk saját lapjaikban. Színvonalasan, tehetségesen, demokratikus szellemben – majdnem ugyanúgy, majdnem ugyanazt. Többen közülük láthatóan nem is élvezik ezt a kommersz értelmiségi celebszerepet. De nem tudnak kilépni belőle, Fiala ösztönzésére sem. Ha a műsorvezető erősíteni kívánja a friss, civil hangütést, olyan típusú figurákra lenne szüksége, mint Puzsér Róbert, Konok Péter, Gulyás Márton, Ceglédi Zoltán – vagy éppen Tamás Gáspár Miklós. Akik képesek szokatlan szemszögből nézni a dolgokra, a szellem lüktetésének hatására változtatni rajta, mernek sok hülyeséget mondani, hogy eljussanak egy valóban izgalmas gondolathoz, felvillantsanak járhatónak tűnő, humanista, alternatív elképzeléseket a társadalmi életről. Vannak ilyen egyéniségek szép számmal. A mostani vendégseregből is elmozdíthatónak tűnnek páran ebbe az irányba. Ha viszont inkább az a cél, hogy felszíni, olykor manipulált történések, kijelentések mentén belelássunk a közélet, a politika valódi folyamataiba, akkor a megszólalóknak ki kell lépniük a privát társalgási helyzetből, és mozgósítaniuk kell szakértői felkészültségüket, informáltságukat. Szóval, jó dolog társaságban ülni, de még jobb, ha az gazdagítani is tud valamivel.

Trump megkapta Bident

Publikálás dátuma
2020.03.15. 11:00

Fotó: Bastiaan Slabbers / AFP
Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza.
Bízvást mondhatjuk múlt időben (a címbeli állítást), mert ugyan a demokraták elnökjelölő előválasztási sorozatában még csak az ötven állam felénél tartunk, ám Joe Biden előnye behozhatatlan.

Esélytelen vetélytárs

A mérvadónak tartott FiveThirtyEight 99 százalékosra taksálja esélyét a jelöltség megkaparintására. S immár egyetlen vetélytársának, Bernie Sanders vermonti szenátornak 70 százalékot elérő fölénnyel kellene legyőznie a volt alelnököt a még hátralévő államokban. Miközben a múlt heti szuperkedden és azóta éppenséggel Biden tarolt, rendre jó 20 százalékokat verve Sandersre, aki csak pár helyen nyert csekély előnnyel. Miáltal a jelölteknek elkötelezett konvenció-küldöttek száma közti szakadék is egyre tágul. S amíg Bidennek komoly esélye van a küldöttgyűlési többség megszerzésére is, Sanders erre már nem számíthat. Helyzetét kilátástalanná teszi a saját feltétele is: pár hete ő maga közölte, hogy az legyen az elnökjelölt, aki a júliusi milwaukee-i gyűlésre a legtöbb delegátussal érkezik. Ez pedig – ma elképzelhetetlen fejleményt, teszem azt, betegséget leszámítva – csakis Biden lehet. Vagyis, amikor tavaly nyáron Trump elnök megzsarolta ukrán kollégáját, hogy indítson vizsgálatot Biden ellen, jól érezte, kit kell kipécéznie a két tucat demokrata elnökjelölt közül. Akkor persze a felmérésekben is Biden állt az élen (és a képzeletbeli párharcokban is övé volt a legnagyobb előny az elnökkel szemben). Ám jöttek a jelölti tévéviták, s az ex-alelnök rendre leszerepelt. Bírálói belekötöttek túl gyakori bakijaiba, olykori látható zavarába, langyosnak ítélt kampányszerepléseibe (a trumpista és az orosz trollok ezt igyekeznek szenilitásként bemutatni, hamisított videókkal is). S amikor eljött az előválasztási sorozat nyitánya, nemcsak Sanders előzte meg, hanem mások is. Így aztán hiába számít Iowa, New Hampshire „túl fehér”, tehát a mai Amerikát nem éppen tükröző kis államnak, Biden látványos kudarca láttán elkezdték írni politikai nekrológját. S amikor Sanders a már vegyesebb összetételű Nevadában is nagyot nyert, a tavalyi listavezetőt élőhalottnak nyilvánították. Hogy aztán drámai módon támadjon fel Dél-Karolinában, ahol óriási többséggel verte fő vetélytársát. Méghozzá az államban a demokrata szavazótábor 60 százalékát kitevő (és a pártnak az országos szavazásokon is nélkülözhetetlen) afroamerikaiak elsöprő támogatásával. A déli államok fajüldöző múltjára még nagyon is emlékező feketék pontosan érzékelték, hogy Trump törzstábora éppen e múltban gyökerezik, s ekként egyetlen szempont vezérelte voksukat: Bidenben látták az elnökverésre legalkalmasabb és legesélyesebb jelöltet. A centristában, aki a függetlenekre, sőt a Trumpból kiábrándult republikánusokra is képes hatni, s nem a túl balosnak tartott Sandersben. S amint azóta kiderült, ugyanígy gondolkodik az államok sorában a demokrata szavazók jelentős többsége.

Az elnök eltávolítása a cél

Ostobaság azt képzelni, hogy a Sandersben kétségtelenül veszélyt (vagyis őszi elnök-, sőt kongresszusi választási vereséget) látó „demokrata pártelit” akadályozta meg a balszárny bálványának jelöltségét. Ez már 2016-ban sem volt igaz, hiszen Hillary Clinton több milliós vokselőnnyel lett elnökjelölt, de attól még sok baloldali hitt Sandersben, s ami nagyobb baj: bosszúból novemberben nem szavazott Clintonra, sőt némelyek egyenesen Trumpra (aki kimutathatóan az ő voksukkal billentett át pár addig biztosnak számító demokrata államot, s nyerte meg az elektori versenyt) voksoltak. Azzal a történelemből (például a weimari korszakból) sajnos jól ismert okoskodással, hogy ő a kisebb veszély… Trump elnökségének ismeretében értelmes ember ilyet már aligha mondhat, de ettől függetlenül még most is lehet tartani attól, hogy kiábrándult sandersisták megint a „minél rosszabb, annál jobb” teória bűvöletében nem mennek szavazni, vagy harmadik párti jelöltre vesztegetik voksukat. Ám ezúttal alibijük sincs, hiszen Biden ott is legyőzte Sanderst, ahol Clintonnak nem sikerült. Ezért volt az eheti kedd perdöntő: Sanders 2016-ban Michigan-ben meglepte a már vezető Hillaryt, viszont most csúnyán kikapott Bidentől. Lévén a Detroit „körüli” nagy ipari állam kulcsfontosságú Trump elektori esélyeiben is, a balszárny vezére elvesztette utolsó aduját is: vele lehetne Michigant visszahódítani. Hogyne, az ex-alelnök immár begyűjtötte a – Dél-Karolina után – javára visszalépett többi centrista jelölt támogatóit is, ám ez csak megerősíti, hogy a demokrata szavazótábor komoly többsége osztja a pártelit véleményét: a túl balosnak tekintett politikussal nem lehet az ősszel nyerni. E tekintetben látványos a különbség a két nagy párt között. Négy éve a szélsőjobbra építő Trump előretörését hiába próbálta a republikánus elit megállítani, s vele szemben Bush exelnök szintén centrista öccsét elnökjelöltté tenni. Ahogy Biden, Jeb Bush is listavezetőként vágott bele az előválasztásokba, s a nyitányon ő is leszerepelt. S ő is Dél-Karolinában próbált feltámadni, csak nem jött össze. De idén a demokraták nem ismételték meg a republikánusok 2016-os hibáját, az egymást gyengítő centristákkal. Miáltal az egyharmados balszárny jelöltje leszorult az élről. Ezért törhetett hátulról előre Biden, a modern amerikai politika leggyorsabb és legdrámaibb fordulatával. A tavalyi éllovas a nyitány után csak 15 százalékos országos támogatással indult a dél-karolinai vetélkedőn, s Sanders vette át a vezetést. Ezen a héten Biden már jóval 50 százalék fölött jár. Ezért sürgetik befolyásos demokraták Sanderst, hogy ideje visszalépnie, hiszen a párharc – és vele az óhatatlan egymás elleni vádaskodás – immár értelmetlen, s csak a már biztos elnökjelölt őszi helyzetét nehezíti. Nem szólva a belelkesült ifjú sandersisták további hergeléséről, ami megint voksmegtagadásukhoz vezethet. Kedd esti visszafogott győzelmi beszédében, Biden nyomatékkal hívta őket és a balszárny politikusait a közös harcra: el kell távolítani Trumpot a Fehér Házból.

Szerethető politikus

S a többség erre legalkalmasabbnak azért tartja a 77 éves volt szenátort, Obama alelnökét, mert Joe Biden szerethető politikus. Mindenki Joe bácsija. Nem lelkesítő figura, de tartja a lelket az emberekben. Ahogy az amerikaiak mondják, vele szívesen innának meg egy sört. Ifjabb Bush ezért verte Gore-t. Bár ritkán mérik a közvélemény-kutatók, ez nagyon fontos a szavazáskor. A Fehér Házból tudósító amerikai kollégáim mondták a nyolcvanas években, hogy utálják Reagan politikáját, de a kedves embert nem tudják utálni. Obama is alighanem az emberi szerethetőségével hódította meg a fehér kékgalléros, vagyis munkásszavazókat a három kulcsállamban. Különben négy éve Trumpot is segítette, hogy népszerű tévévetélkedőből ismerték. Most Biden mondhatni kocsmai stílusban mondogatja (angolul) szójátékkal, hogy úgy elveri Trumpot, mint a dobot (drum). S az előválasztási eredmények bizonyítják: ez nem a jelöltekről szól a demokrata szavazóknak, hanem referendum – Trumpról, hogy kit vélnek dobverőnek. Biden ott is nyert, ahol szinte nem is kampányolt, ahová alig tette be a lábát. Őt persze már nem kellett ismertté tenni. Paradox helyzet: nem unták meg a legrégibbnek számító politikust, mert e referendumnak nem újat kell hoznia, hanem éppen a régi, Trump előtti Amerikát vissza. A normalitást. S ezt Biden inkább testesíti meg a demokrata többség szemében, mint a „mindent” felforgatni ígérő Sanders. Akinek – őket is lehúzó – jelöltségétől rettegtek a párt ősszel csatába induló szenátor- és képviselőjelöltjei, s ekként okkal a kongresszusi többséget remélő pártvezetés. S erre, vagyis a képviselőházi többségük megőrzésére és a szenátusi megszerzésére Bidennnel van több esélyük. De megfordítva: Biden már most is veri a felmérésekben Trumpot, s ha a vírusjárvány meg a gazdaság visszaesése megfékezhetetlen, a hivatalban lévő elnök hagyományos előnye semmivé foszlik. A Trumpnak teljesen behódolt republikánusok már ha akarnák, sem tudják magukat tőle függetleníteni. Ettől is drámai a Biden-fordulat: egy hónapja a gazdaság szárnyalt és egy magát szocialistának nevező, vagyis jobboldali céltáblának kínáló politikus nyomult a demokrata elnökjelöltség felé, látszólag megállíthatatlanul. A Trump-Sanders párharc eloszlatta volna a sandersisták négy éve dédelgetett illúzióját, hogy egy (bár skandináv típusú) szocialista legyőzte volna, ellentétben a centrista Hillaryval: a szenátort szinte sohasem támadta a jobboldal, ettől voltak oly jók a mutatói. Elnökjelöltsége esetén szétszednék Sanderst, s kiderülne: ma még csak a fiatalabb nemzedék fogékony nézeteire, ők meg inkább twittelnek, mint szavaznak. Trump tudta, miért tart Bidentől, s magát veszélyben érezve, páratlanul durva kampányra készül. A demokrácia alapelveivel mit sem törődve, a pártsemleges állami szerveket máris beveti, miközben azok semmibe veszik a demokrata vezetésű képviselőház alkotmányos ellenőrzési jogát. Ámde Joe bácsiból vajmi nehéz lesz olyan mumust csinálni, mint Hillaryból, a jobboldali kultúrharcosok évtizedes céltáblájából.
Szerző

Bihari Tamás: Elvetélt álmok

Publikálás dátuma
2020.03.15. 08:18

Fotó: Bauer Sándor / Fortepan
„Géza titokban novellákat írogatott, olykor még versírásra is vetemedett, de azért a próza volt az erőssége.”
Tudod öregem, író leszek. Csak még élményeket kell szereznem, hogy legyen miről írnom – közölte Géza szemérmes büszkeséggel az egyik nagyszünetben. A gimnázium udvarán bóklásztunk és ahelyett, hogy természetes közegemben az osztály B-közepével a lehajló ágú fa rejtekén bagóztam volna, Gézát hallgattam. Áldozatomat ő is méltányolta és igyekezett minél meggyőzőbben és hatásosabban érvelni amellett, hogy miért is lesz ő író. Azt persze nem állította, hogy híres, esetleg Nobel-díjas írófejedelem lesz, de a szemében az volt, hogy nem a futottak még mezőnyében képzeli el magát. Oké, mondtam, de mégis, hogyan szerzel élményeket? Ez a kérdés az elevenére tapintott. Géza ugyanis csendes, szelíd, szőke, szemüveges srác volt, éppen az ellentéte a mi kemény magunknak. Ám volt benne valami, ami miatt az osztály késő kamaszkori farkashordája nem marta ki és egyáltalán nem tengődött a periférián, magányosan. Géza nagyon okos, művelt fiú volt és ezt valamilyen rejtélyes okból respektáltuk. Igaz, soha nem szökött ki velünk matek doli előtt a gimivel srégen működő kis budai becsületsüllyesztőbe és nyáron sem csatlakozott a Balaton körül csövező csapatunkhoz, de még csak a gimi esőcsatornáján sem mászott fel az emeletre, hogy egy nyitott ablakon át beszökjön velünk a negyedikesek szalagavató bulijára. Pedig ott rengeteg csaj volt zárt helyen és mi csempésztünk be kerítésszaggató pálinkát is kölnis üvegekben. Csakhogy Géza szinte minden tantárgyból baromi jó volt és ha kicsit szorongva is a lebukástól, matek, fizika, kémia puskákat készített doli előtt, amelyek körbejártak az osztályban. Emellett nagyon okos srác volt, aki a töri, vagy magyar tanároknál sokkal élvezetesebben adott elő a sorsfordító történelmi eseményekről, illetve az írók költők életének a tankönyvekben nem szereplő részleteiről. Ezért afféle „szent bolondként” tisztelte az osztály. Engem valamiért különösen kedvelt, talán mert a zord külső alatt megérezte a deklasszált orvosgyereket, akiből a Papa halála után sem sikerült a kemény időknek kiirtani a gyerekkor első évtizedében magába szívott polgári erényeket. Végül is sok közös vonásunk volt. Nekik és nekünk is sok könyvünk volt és rengeteget olvastunk. Az alapvető különbség az volt, hogy neki volt papája, ráadásul egy kicsit rideg, szigorú mérnök. Gézának mindig otthon kellett lennie időben és csak a kitűnő bizonyítvány volt elfogadható. Az apja megmondta neki, hogy követnie kell a pályán, mert mérnökökre, műszaki emberekre minden rendszernek szüksége van. Géza elmondta, az apja utásztisztként vett részt a keleti hadjáratban és a Don-kanyarban fogságba esett. Annak köszönhette, hogy túlélte a hadifogságot, hogy harmadéves műszaki egyetemistaként, amikor mérnököket kerestek, jelentkezett és külső munkákon dolgozhatott a felrobbantott hidak, vasúti vonalak helyreállításán. Mire évek múltán hazatért, oroszul is jól beszélt. Így megbocsátották neki Géza kormányfőtanácsosi nagyapját is. Megúszták a kitelepítést és mire Géza megszületett, a Nagy Imre-kormány megalakulására időzítve érkezését, már viszonylag konszolidált körülmények között éltek. Géza titokban novellákat írogatott, olykor még versírásra is vetemedett, de azért a próza volt az erőssége. Érződött némi Kerouac, illetve Salinger hatás, de hát a ’70-es évek elejére már minket is elért a beatnemzedék szele. Amúgy nekem tetszettek a dolgai. Afféle kelet-európai road movie novellák voltak, de azért felbukkant benne némi szociológiai szál is. Szóval érdekes kísérletek voltak: Géza nem volt tehetségtelen írójelölt. Oké, mondtam tehát Gézának, de hogy segíthetnék neked? Mesélhetnél a kalandjaidról, meg néha talán veletek mehetnék erre-arra. Apád agyonvág téged és engem is, ha a zsaruk elől menekülsz, vagy a Balcsinál tejet, kiflit lopsz hajnalban a közért elől, esetleg seggrészegen próbálod eltalálni a két kulcslyuk közül az igazit. A kocsmák népe pedig nem tudja ki vagy és a szemüvegesekre utazó hórukkemberektől nem tudlak megvédeni. Géza sarkon fordult és egy ideig nem szólt hozzám és az írásait sem mutatta meg, de azután, talán belátva, hogy igazam van, megenyhült és helyreállt a barátságunk. Eljött az érettségi ideje, Géza persze egy elegáns Fosbury-vel vette az akadályt. Ahogy lenni szokott, elvesztettük szem elől egymást. Én megkezdtem hosszú menekülésem a blokkolóórák, a kötött munkaidő réme elől és elmerültem a segédmunkás lét viszonylagos szabadságában. Gézával évek múlva találkoztam újra a 6-os villamoson. Épp próbáltam egy reggelig tartó alkoholba áztatott baráti találkozó után ébren és állva maradni. Egyszer csak Géza arca bukkant föl a tömegben és rám köszönt. Hogy vagy? – kérdezte. Már jobban, de hol vannak a novelláid, a regényeid? – kérdeztem. Géza szomorúan nézett rám. Tudod – mondta halkan –, egy tervezőirodán dolgozom mérnökként és a család... Nem volt időm írni. A következő megállónál leszállt. Többé nem találkoztunk.
Szerző
Témák
gimnázium író