Papp Sándor Zsigmond: Egyedül

Publikálás dátuma
2020.03.15. 16:25

Fotó: FRANCOIS LEPAGE / Hans Lucas
„Csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva.”
Bizonyos időközönként – minden második hónapban – pár napra magára hagy a családom. Mit mondhatnék – mámorító érzés. Csak a macskára kell vigyáznom ilyenkor, Mircire. Meg is nőtt az ázsiója az én kutyás lelkemben, miatta nem mehetünk haza mindannyian egyszerre, mert akkor mi lesz vele. Cukorbeteg, falánk és harcias, csak kipróbált családtagok jöhetnek szóba pesztraként. Dusit meg a megbeszélt időközönként látnia kell a vér szerinti apjának, szóval más felállás nem is jöhet szóba. Én vagyok hát az, aki „feláldozom” magam. Az első pár óra kicsit olyan, mintha fogságból szabadulnék. Nem mintha nem szeretném őket, épp azért ilyen, mert szeretem. A paradoxon igazolására a legjobb példa minden idők egyik legéletszagúbb ajánlása egy rutinos regényírótól nagyobb műve elején: „Köszönet szeretett családom tagjainak, akik nélkül ez a könyv megírása két évvel kevesebb időt vett volna igénybe”. Szóval az első pár órában kicsit kirúgok a hámból, ott eszem, ahol nincs gyerekmenü, céltalanul bóklászom a városban és a könyvesboltban, a múzeumlátogatást nem két játszótér közé gyömöszölöm be. Élvezem az egyedüllét luxusát. Ha ennek, a „bulis” időszaknak vége, visszatérek a napi rutinhoz. Azzal a különbséggel, hogy közben hallom a saját belső hangom. Dusi kérdezős időszakát éli, ami átlagban ötven-hetven kérdést jelent naponta, s bár egy részük csak puszta visszaigazolást kér (Ugye, Zsiga?), a többi megválaszolására is fel lehetne venni egy asszisztenst. Az átlagom napi 48 és 63 válasz közé esik, ennyi kérdésre tudok hozzávetőleges pontossággal felelni, miközben a kaktuszokról szóló ismeretterjesztő könyvet próbálom szerkeszteni. (Csoda, hogy nem növesztettem még tüskét. Mondjuk, a nejem szerint azért már van egy-két areolám.) A visszatérők mellett (Hol van a cipőm, a labdám, a szandálom?) a tudományosak adják a legtöbb fejtörést, szinte bánom, hogy nem figyeltem jobban fizika és kémia órán, jobban tudnék kikeveredni a „miért fúj a szél” jellegű kérdésekből. Ha nem is jelest, de az átmenő jegyet azért valahogy összebirkózom valahogy. És mindig elmondom magamban, hogy most örülj, most öleld magadhoz (mert egyrészt hagyja), most légy türelmes, mert pár gyorsan elröpülő év és az összes kérdés egyetlen nagyba olvad össze a kamaszkor misztériumában: Mi közöd hozzá? És akkor már válaszolni sem kell. Ilyenkor tehát haladok a melóval, elkészülök az aznapra kijelölt adaggal, időnként az írásra is teszek egy-két bátortalan kísérletet, és estére nem érzem úgy, hogy egy olasz falu költözött a fejembe. Nyugi van. Legfeljebb a macskával perelek visszafogottan, amiért megette az asztalon hagyott nyáriszalámit, amire a madridi román boltban leltem, és hirtelen gyerekkorom ízeit hozta vissza. Ilyenkor elszámolok magamban ötvenig, felidézem az állatok jogait, majd csöndben nekilátok eltakarítani a rumlit. És közben hagyom, hogy a lábamhoz dörgölőzve doromboljon. Még jó, hogy nem hallja a gondolataimat. Aztán feltűnik, hogy nagy a csönd. Nem pattog a labda, nincs megnyugtató zörgés a kisszobában, nem énekel senki a gitárját nyúzva. (Igazi gitár, csak gyerekméretben, valamelyik születésnapjára kapta a biológiai apjától. És már túl van élete első utcazenélésén, keresett vele egy eurót Valenciában. Dallamok még nem nagyon születnek a húrokon, de a ritmus és a beleélés már stimmel.) Gyakorló szülőként mindenki tudja, hogy a hosszú és mély csend a leggyanúsabb egy gyermek életében, akkor történnek az olyan dolgok, amelyeket csak hosszabb takarítással lehet helyrehozni. De ez most nem az a csend. Nem is a megkönnyebbülésé, hanem a hiányé. A harmadik nap reggelén ugyanis felfedezem magamban a féltékenység jeleit. Ezerszer rosszabb, mintha csinos, hosszú combú nő lenne. Abból már valamelyest kigyógyultam, de ebből képtelenség. Mit csinál otthon az apjával? Vele is úgy megy játszótérre, ahogy velem? Neki is azt mondja? Neki is úgy udvarol egy kis sütiért? Tőle is annyit kérdez? stb. stb. Ilyenkor meg azért nem megy a munka, mert csak és kizárólag a belső hangomat hallom, ahogy igennel felel az összes kérdésre, és akkor szélütötten bóklászom ide-oda a lakásban, kínomban a nyáriszalámis macskát simogatva. És akkor már az egész olyan, mintha szabadulására váró rab lennék, óránként húzom a strigulákat. Eszembe jut az a régi fickó, még Dusi előtt, aki azt hitte, mindez csak egy Disney által ihletett amerikai filmben eshet meg. Kicsit irigylem, de leginkább sajnálom. Nincs az az izgalmas meccs, fordulatos regény, amely tompítani tudná a hiányukat. A mostani hiány csodája épp abban rejlik, hogy már nem egy általánosan gomolygó érzés, hanem szilárd körvonalai vannak, és leginkább egy öt és fél évesre hasonlít. Rögös út vezet a hiány luxusához, apró csapdák és nagy szakadékok, kisebb és nagyobb perlekedések, az elfogadás sok szóbelivel járó iskolája. És a legvégén vár a jutalom, az érzés, hogy mindegy, csak jöjjön már vissza, legyen itt, felőled egyenesen a füledbe is ordíthat, pusztuljanak a kaktuszok! Ami eddig nyálasnak tűnt, csöndben valósággá érik. És még fülbemászó, aláfestő dallam se kell hozzá. Már úgyis kihallom a gyerekkel járó hangzavarból.

Csobbanás és hidegzuhany a műtárgypiacon

Publikálás dátuma
2020.03.15. 15:07

Fotó: DANIEL LEAL-OLIVAS / AFP
David Hockney „The Splash” (Csobbanás) című műve verte a legnagyobb hullámot a februári londoni művészeti árveréseken. Ám valójában a kedélyeket alig korbácsolta fel a kortárs sztár alkotása, licit nem volt, egyetlen telefonhívás után koppant a kalapács. A rendezvénysorozat amúgy inkább közepesre sikeredett, az aukciósházak közötti megszokott rivalizálásból ezúttal a Sotheby’s jött ki jobban, hozva az egy évvel ezelőtti eredményeket, míg a Christie’s az utóbbi tíz esztendő legrosszabb mérlegét produkálta.

Vészjelzések

A Brexitet, a koronavírust, a brit választásokat hibáztatták a szokottnál szűkebb kínálatért, az ázsiai vevők visszafogottabb érdeklődéséért az árverőházak. A piac már előzetesen vészjeleket adott, nem sokkal a londoni aukciók előtt a svájci MCH Group bejelentette nem rendezik meg márciusban az Art Basel Hong Kong-ot, a Christie’s is halasztja ugyanezen a helyszínen szokásos kortárs árverését, és a Sotheby’s is módosítja az árverési kalendáriumát. A kínai állami Poly Auction ugyancsak később, elképzelései szerint április elején rendezi meg hagyományos hongkongi aukciós sorozatát. Emma Baker, a Sotheby’s kortárs szakértője szerint kevés olyan mitikus képet jegyeznek mint Hockney „csobbanásai”. Ezekből három készült; a „The Little Splash” jelenleg egy privát kollekciót gazdagít, míg a „The Bigger Splash” a Tate Modernben látható. Jelentőségüket Baker olyan sorozatokhoz hasonlította, mint Munch „sikolyai”, Van Gogh „napraforgói” vagy Monet „vízililiomai”. A Sotheby’s mostani rendezvényére állítólag 20 millió fontos garanciával érkezett a „The Splash”, a vevő – vélhetően a garanciavállaló – 23 millió fontot (31,2 millió dollár) adott érte. A Kaliforniában 1966-ban készült képet, amelyen nem látható a medence vizét felkorbácsoló ugró, egy 1973-as árverésen 25 ezer fontért vette meg John Kasmin, akitől David Geffen gyűjteményébe került, majd egy másik kaliforniai kollekcióba, innen pedig 2006-ban a Sotheby’s londoni árverésére, ahol Joseph Lau megbízottjai vásárolták meg 2,9 millió fontért. A kínai ingatlanmilliárdos ugyan ebben az évben megszerezte Warhol Mao portréját 17,4 millió dollárért, majd 2007-ben több mint 39 milliót adott Gauguin „Te Poipoi” című alkotásáért. Közben gyémántokkal kedveskedett hétesztendős lányának, 28 millió dollárért egy pink ékkövet vásárolt, majd rögtön utána a „Blue Moon Diamond”-ért adott 48 millió dollárt. A milliárdos mostanság bajban van, vagyona olvad, Hongkongban, Makaón pénzmosással vádolják. Homály fedi, hogy családja, vagy esetleg egy ernyőcég adta be az árverésre a Splasht, amely vélhetően visszakerül Kaliforniába. A Sotheby's londoni kortárs rendezvényeinek sztárdarabjai között Christopher Wool, Roy Lichtenstein, Yves Klein, Francis Bacon, Damien Hirst és Adrian Ghenie alkotásai sorakoztak, ez utóbbi megdöbbentő műve, a „The Arrival (2014)” amely Josef Mengele-t ábrázolja, 5 millió dollárt ért meg valakinek. Yves Klein 1960-as alkotása iránt egyetlen érdeklődő volt, aki 8 millió dollárért szerezte meg a képet. A 2016-os Brexit szavazás volt az aktualitása a Banksy „Vote to Love,” című művének, ami, megduplázva az előzetes becslést, 1,5 millió dollárt ért meg valakinek. Francis Bacon „Turning Figure” (1962) című alkotása 30 év után egy privát kollekcióból került a nyilvánosság elé, leütési ára azonban elmaradt a várakozásoktól, 9 millió dollárért kelt el. Kevesebb volt a kínai vevő, telefonon is kevesebben alkudoztak a megszokottnál – állította egy vájt-szemű londoni kereskedő, James Butterwick, aki egy orosz vevő megbízásából vette meg 9,75 millió dollárért Jean-Michel Basquiat 1985-ös, „Rubber” című képét versenytárs nélkül. A Sotheby’s szerint viszont legalább nyolc mű ázsiai kézbe került, köztük a portugál festőnő Maria Helena Vieira da Silva L’Incendie II (1944) című alkotása 2 millió dollárért. Vieira da Silva, akinek férje a magyar származású, ugyancsak neves festő, Szenes Árpád volt, a 80-as években aratta sikereit a piacon, művei 300 000 ezer dollár körül forogtak, majd eltűntek, a nagy visszatérés 2018-ban volt, akkor 2,7 millió dollárt adtak egy mostanihoz hasonló képért.

Szűkös választék

A Christie’s-nél nem is az eladási rátával volt baj, inkább a választék szűkösségével, a katalógus feleannyi tételt tartalmazott, mint egy évvel ezelőtt. Ugyanakkor biztató rekordok is bekerültek a krónikákba, így George Grosz, Tamara de Lempicka, Jean Metzinger, Pyke Koch művei túltettek minden várakozáson. Lempicka Portrait of Marjorie Ferry című képe megduplázta a becsértékét, így 21.2 millió dollárt ért az aukción. Lempicka mesterművét 1932-ben Marjorie Ferry férje rendelte meg a művésznőtől, akinek ázsiója akkortájt már magasan volt Párizsban. A portré 1995-ben 550000 dollárért fordult meg a piacon, majd 2009-ben már 5 millióért cserélt gazdát. A mostani árverésre egy harmadik fél 16 milliós garanciájával dobták be. Jean Metzinger „Le cycliste” (1912) című képe megduplázta a művész eddigi rekordját és 4 millióért talált vevőt, George Grosz „Route Dangereuse” (1918) című alkotását 12.7 millió dollárért, Andy Warhol 1977-es Muhammad Ali portréja pedig jutalékkal együtt 6,5 millió dollárért vásárolták meg. A legek között egy szürrealista alkotást is meg kell említeni, René Magritte műve („A la rencontre du plaisir”) 24.6 millió dollárért talált vevőt. Az 1962-ben készült alkotás több mint 50 évig rejtőzött egy családi gyűjteményben. A Mugrabi-gyűjtemény egyik darabja, Basquiat alkotása, a„The Mosque” (1982) az alsó becsérték alatt 5,1 millió dollárt ért meg valakinek. Mindeközben a piacot egyre intenzívebben foglalkoztatja, mi lesz májusban, valóban kalapács alá kerülnek-e azok a dollármilliárdos mannát jelentő gyűjtemények, amelyekre hiába áhítoztak az elmúlt esztendőben. Harry és Linda Macklowe, válást követő vagyonmegosztásának dokumentumaira várhatóan a napokban felkerül a pecsét. A New York-i bíró, Laura Drager összesen 165 műalkotáson való osztozkodásra utasította az 59 év házasság után elvált párt, közöttük olyan értékek vannak, mint Andy Warhol 50 millió dollárra becsült Marilynje, 9 Picasso mű, egy 35 milliós Jackson Pollock, és tucatnyi Jeff Koons. A Christie’s még a válás előtt, 2015-ben 937 millió dolláros becslést adott a gyűjteményről. Egy másik válás is izgalmat okoz a műtárgypiacon, a művészvilágban uralkodóként tisztelt házaspár, Libbie és David Mugrabi kenyértörésének tétje, az ingatlanok és egyéb értékek mellett, egy olyan műtárgykollekció, amelyet a piacon kivételesen aktív família húsz év alatt felhalmozott. A világ egyik legnagyobb magángyűjteményében Andy Warhol, Jean-Michel Basquiat, Richard Prince, George Condo és KAWS művei sorakoznak. A jogi huzavona várhatóan hosszú és kellemetlen lesz, az máris kiderült, hogy Davidtől nem idegen az offshore cégek használata, a vagyonelemek kimenekítése a hatóságok látószögéből.
Georg Grosz - Gefährliche Strasse

Galériák győzelme

A napokban ugyanakkor bizonyossá vált, hogy Donald Marron kollekciója nem kerül a nyilvános színpadra. Miközben a Christie’s, a Sotheby’s és a Phillips is vonzóbbnál vonzóbb kedvezményekkel, biztosítékokkal, a hírek szerint 300 millió dolláros garanciával próbálta megnyerni a tavaly elhunyt Donald Marron örököseinek bizalmát, három neves galéria szövetkezett a háttérben, és nyert a közel félmilliárd dollár értékű műtárgykollekció értékesítéséért folyó rivalizálásban. Don Marron a PaineWebber brókercég elnökeként, és a Museum of Modern Art (MoMa) igazgatósági tagjaként a 70-es években kezdte építeni gyűjteményét. A mintegy 300, hat évtized alatt összegyűjtött alkotást – Picasso, Mark Rothko, Cy Twombly, Henri Matisse, Willem de Kooning, Ellsworth Kelly és Gerhard Richter műveit – májustól állítják ki Londonban és New Yorkban az említett kereskedők, hogy azután csendben vevőt találjanak rájuk. Marc Glimcher, a Pace elnöke szerint az eladóknak fontos, hogy a nagyközönség ne tudjon meg részleteket arról, hogy valójában mit dobnak piacra egy gyűjteményből. Egyébként ő volt, aki felhívta Larry Gagosiant, majd rögtön utána Bill Acquavella-t a hírrel, hogy a Marron család fontolgatja a hagyaték értékesítését, és miután mindhárman jó kapcsolatot ápoltak Marronékkal, tudták mi legyen az ajánlatban, amit alig egy hónapnyi előkészítés után letettek. A Pace, a Gagosian, és az Acquavella győzelme hidegzuhanyt jelentett az árverőházak számára, és egyúttal gyökeres piaci változásokat vetít előre, nevezetesen azt, hogy a nyilvánosság egyre kevéssé kívánatos a piac nagyobb szereplői számára, eladók és vevők egyaránt inkább preferálják az intimitást, mint a közönség előtti megmérettetést. Az eddig domináns aukciósházak és a diszkréten működő galériák tradicionális működése közötti határok elmosódnak – kommentálták az elemzők az eseményeket.

Élő rekord

2018 novemberében 90,3 millió dollárért adta el a Christie’s Hockney “Portrait of an Artist (Pool with Two Figures)” című alkotását, amelynél ugyancsak egy úszómedence adja a hátteret. Soha élő művész alkotásáért nem adtak addig ekkora összeget nyilvános árverésen. Hat hónapig élt a rekord, amelyet 2019 májusában Jeff Koons „Rabbit”-ja döntött meg 91 millióval. Tavaly egyébként 130,5 millió dollárt költöttek Hockney művekre, két évvel ezelőtt 206 és félmillió dollárért értékesítettek a pop art művész alkotásaiból.

Szerző

Ki van a pályán?

Publikálás dátuma
2020.03.15. 11:30

Fotó: ATV
Többet kéne kapnunk egy tévés terméktől az egyszerű társaságpótlásnál.
Amikor 2015-ben az ATV-én elindult a Havas a pályán című közéleti beszélgető műsor, sokáig érdeklődéssel kapcsoltam rá. Jópofa szellemi idegnyugtató lesz, egyik résztvevő sem fog olyat mondani, amitől falnak megyek, réseket találnak majd a jobbos hatalom működésében, képviselni fogják a demokrácia értékrendjét, a hangvétel, a dizájn pedig valami kellemes, hétvégi lazaságot is ígér. De idővel az egész elkezdett idegesíteni. Nem Havas Henrik hedonistán életunt bölcsességben tetszelgő műsorvezetői személyisége, vagy a vendégek szűk, kissé belterjes köre miatt. Maga a produktum okozott talányos bosszúságot. Nem fért a fejembe, honnan veszi az önbizalmat néhány ember ahhoz, hogy leüljön a kamera elé beszélgetni. Nem beszélni valamiről, hanem dumálni. Mint a kávéházban, vagy valamelyiküknél vendégségben. Azaz, a saját privát szférájukban. Hogyan tudják hétköznapira kapcsolt, pőre szellemi énjüket mutogatni a nyilvánosságnak? Sokféle beszélgető műsor van. És nem egy választja közülük a társalkodás hangnemét. De általában világos, mit akarnak nyújtani. Be akarnak mutatni valakit, próbálnak beavatni hivatásuk titkaiba, személyes élettapasztalatokkal ismertetnek meg. Politikai irányvonalat hangosítanak ki. Vagy vitákat gerjesztenek meggyőződések, értékrendek, elköteleződések ütköztetésével. Szakértői véleményeket közvetítenek háttér-információkkal. Szellemeskednek. De mit lehet kezdeni azzal, hogy amúgy kedves, művelt, a hivatásukhoz kiválóan értő értelmiségiek (újságírók, tévések, ügyvédek, egy-két művész) közéleti-politikai eseményekről locsognak? Maximum annyit, hogy megnyugodjunk: szinte semmivel nem tudnak többet nálunk, vagy ha mégis, olyan szinten spekulálnak, olyan gondolatokra jutnak, mint mi. Családi, baráti, munkahelyi, alkalmi társaságban. De mindennél érthetetlenebb és idegesítőbb, hogy miért nézünk mégis egy ilyen műsort. Mert sokan nézzük. Sok irányban lehet tapogatódzni a választ keresve, de valamivel biztos szembesülnünk kell: a mai, virtuálisra technicizálódó világban már az egyszerű társalgást is inkább fogyasztjuk, mint megéljük. Celebek, ismert médiafigurák elé ülünk, hallgatjuk őket, beszólunk nekik. Ahogy telnek éveink, egyre gyakrabban. Ezzel együtt többet kéne kapnunk egy tévés terméktől az egyszerű társaságpótlásnál. Amikor néhány éve Fiala János átvette Havas műsorát, és Civil a pályán lett a címe, bizakodni lehetett a tartalom izmosodásában, a hangütés megújulásában. A cím azt sugallta, hogy koncepcionálissá tesz valamit, ami az eredeti változatban elkenődött. A külső, alternatív, civil nézőpontot, amely sajátos, jól artikulálható jelleget adhat a beszélgetéseknek. Világosan üzenve a nézőknek: itt nem hozzáértést sejtetően óvatos, közhelyes okoskodást kínálunk, hanem felszabadult, merész közelítéseket a témákhoz, alternatív elképzeléseket a közélet problémáinak megoldásáról. Mindenféle tisztelet és tiszteletlenség nélkül. Nem láthatunk bele a politika mozgásába, ki vagyunk zárva a döntésekből, de van véleményünk az élet dolgairól, vannak társadalmi érdekeink, céljaink. Bízni lehetett Fiala narcisztikusan őszinte agresszivitásában, zsigerien civil szemléletmódjában, hogy kíméletlenül kirángatja vendégeit a kávéházi klisékből. De ezt a világot ő sem tudta eddig megváltani. Próbálkozik, a megszokottnál talán visszafogottabban, de villogtatja megosztóan eredeti médiaszemélyiségét, adrenalintermelő műsorvezetői erényeit. Ám igyekezete lepattan a változatlan keretekről. Fel kell dobni öt-hat, minden orgánumban rágcsált, aktuális közéleti-politikai bulvártémát, amelyek többsége arra fókuszál, ki és mit mondott valahol. Egyszóval, itt is haladunk a hatalmasok diktálta ál-nyilvánosság medrében. Olyan vendégekkel, akiket más fórumokon is kérdezgetnek a témákról, vagy ők kérdezgetnek másokat saját műsoraikban, vagy írnak róluk saját lapjaikban. Színvonalasan, tehetségesen, demokratikus szellemben – majdnem ugyanúgy, majdnem ugyanazt. Többen közülük láthatóan nem is élvezik ezt a kommersz értelmiségi celebszerepet. De nem tudnak kilépni belőle, Fiala ösztönzésére sem. Ha a műsorvezető erősíteni kívánja a friss, civil hangütést, olyan típusú figurákra lenne szüksége, mint Puzsér Róbert, Konok Péter, Gulyás Márton, Ceglédi Zoltán – vagy éppen Tamás Gáspár Miklós. Akik képesek szokatlan szemszögből nézni a dolgokra, a szellem lüktetésének hatására változtatni rajta, mernek sok hülyeséget mondani, hogy eljussanak egy valóban izgalmas gondolathoz, felvillantsanak járhatónak tűnő, humanista, alternatív elképzeléseket a társadalmi életről. Vannak ilyen egyéniségek szép számmal. A mostani vendégseregből is elmozdíthatónak tűnnek páran ebbe az irányba. Ha viszont inkább az a cél, hogy felszíni, olykor manipulált történések, kijelentések mentén belelássunk a közélet, a politika valódi folyamataiba, akkor a megszólalóknak ki kell lépniük a privát társalgási helyzetből, és mozgósítaniuk kell szakértői felkészültségüket, informáltságukat. Szóval, jó dolog társaságban ülni, de még jobb, ha az gazdagítani is tud valamivel.