A napokban nyílt meg és szeptember 6-ig látogatható a Tate Modern galériában az Andy Warhol (1928−1987) egész pályafutását végigkísérő tárlat. A popművészet ikonikus alakjának munkáira nincsenek feltétlenül kiéhezve a londoniak, hiszen kortárs tematikus show-kon és a nagy aukciós házak kiállításain minden mennyiségben megjelennek. Van azért vitathatatlan különbség is. A szigetország egyik leglátogatottabb művészeti intézményében rendezett kasszasiker-eseményen látható száz alkotást kronológiai sorrendben helyezték el, így Warhol érdeklődésének változásai kitűnően nyomon követhetők. Miközben a közvélemény leginkább könnyen azonosítható, az amerikai kultúrának tükröt állító Coca-Cola üveg, Brillo kartondoboz, Campbell leveskonzerv, vagy Marilyn Monroe, Jacqueline Kennedy és Mao Ce-tung ábrázolásairól ismeri a sztárt, a Tate Modern vállalkozása olyan visszatérő életrajzi vonásokra is koncentrál, mint a szexuális vágy, az identitás és a hit.
A szerteágazó tárlat a korábbi Warhol-visszatekintésekhez képest sok és furcsa életrajzi elemet tartalmaz. Már a nyitóterem tele van személyes információkkal. Egy hajó utaslistájának másolatából és néhány nehezen kivehető fotóból megtudjuk, hogy Andrej Warhola a szlovák-ukrajnai határon fekvő Mikovából származó menekültek fiaként érkezett meg az Egyesült Államokba. Ugyanitt kitűnő rajzkészségéről tanúskodó grafikákról jóképű fiatalemberek tekintenek a látogatóra. A képek és a szomszédos beugróban vetített, Warhol kedvesét, az alvó John Giorno költőt és performansz művészt megörökítő The Sleep című film kimondatlanul is sugallja a festő rosszul titkolt homoszexualitását. Az élethűség szellemében Warhol mindhárom − világosbarna, szőke és ezüstös ősz − parókája is helyet kap egy tárlóban. A The Sunday Times befolyásos művészeti kritikusa, Waldemar Januszczak „bréking hírként” tálalja: az „egyenetlen” kiállításon kiderül, Warhol soha nem mondta, hogy „mindenki híres lesz 15 percre”. Az idézet egy svédországi Warhol-show-hoz kapcsolódó katalógusban jelent meg először, feltételezhetően a kurátor, Pontus Hulten tollából. Nat Finkelstein fotóművész portrét próbált készíteni a művészről, miközben az arra haladók igyekeztek beletolakodni a képbe. Andy panaszkodott, hogy „manapság mindenki híres szeretne lenni”, amire Finkelstein azt válaszolta volna: „Bizony, 15 percre”.
Teljességre törekedve a kiállítás természetesen helyet ad néhány tipikus Warhol-darabnak, de egyetlen nagyobb szobába sűríti a pop-art korszakából származó fénypontokat: az 1962-es Marilyn Monroe Diptichont, az 1963-64-es Elvis I. és II.-őt, az 1964-es Pink Race Riot-ot, a Flowers színpompás virágkompozíciót, az autóbaleseteket és repülőgép-szerencsétlenségeket felidéző képeket. Látogatók és kritikusok egyaránt vitatkoztak az 1966-ben készült Silver Clouds együttesről, leginkább vurstliba illő, különböző formákat öltő ezüst hélium léggömbökről, melyek egy újabb külön termet követeltek maguknak. Bár a hivatalos megnyitó előtt a luftballonok időnként kifáradva a földön hevertek, bátorítva a közönséget, hogy rugdalózzon velük, e sorok írójának ki kellett nyújtania a nyakát, ha látni akarta őket a mennyezeten. Andy Warhol eredetileg ezzel az installációval kívánt búcsút mondani a festészetnek, kizárólag a mozivászonnak szentelve magát, azon az alapon, hogy a „legjobb üzlet a legjobb művészet”.
Warholnak a multimédia iránti szenvedélyét tükrözi az elegáns ezüst teremben elhelyezett válogatás a Screen Tests sorozatból, olyan rövidfilmekből, melyek nem állnak sokkal többől, mint semmit nem csináló szereplők alapos figyeléséből és az örökkévalóságnak való megőrzéséről. A „főhősök” viszont emblematikus figurák: Bob Dylan, Susan Sontag, Marcel Duchamp. Az elrendezés nem tükrözi mindig az anyag súlyát. Furcsa módon mindössze három, igaz, kimagasló munka képviseli Warhol „kommunista” korszakát: a Mao, a Hammer and Sickle, Kalapács és sarló, valamint a Skulls, a Koponyák. Ehhez képest meglepően nagy teret kapnak az 1975-ben készült Ladies and Gentlemen sorozathoz tartozó portrék. A széria hét évvel követte a Warhol életét és pályafutását kettétörő merényletet, melynek során Valerie Solanas színésznő besétált az akkor a Decker Building-ben, − 33 Union Square West − székelő Factory stúdióba, és lövéseket adott le a művészre, súlyos, maradandó sérüléseket okozva.
Az indokolatlan támadás után Andy Warhol visszatért nagyszabású festészeti projektjeihez. Ezek közé tartoznak az említett vásznak, melyek színesbőrű és latin-amerikai nőimitátor és transznemű modelljeinek fogalmuk sem volt megörökítésükről. Ahogy a Tate leírásából kiderül: Andy „olyan közösséget dokumentált, melynek nem volt a tagja, tárgyainak pedig sem arra nem volt befolyásuk, hogyan néznek ki a képeken, sem arra, hová kerüljenek végül a munkák”.
A Tate Modern meglepetést tartogatott az utolsó teremre. Az Egyesült Királyságban először látható ugyanis az igazán hatásos Sixty Last Suppers, Warhol 1986-ban készült egyik utolsó műve, Leonardo Utolsó vacsorájának hatvanszoros verziója. A 10 méter hosszú alkotás 2017-ben 60,9 millió dollárért cserélt gazdát a Christie's aukcióján. Ma már nehéz nem úgy tekinteni erre a drámai ábrázolásra, mint egy sokoldalú tehetség, illetve az abban az időben dúló HIV-AIDS hullám által megtizedelt belső körének idő előtti halálára. Maga Warhol alig egy hónappal a kompozíció milánói, az eredeti freskót őrző Santa Maria delle Grazie-vel szemben felállított kiállító-helyiségben való bemutatása után hunyt el alig 58 éves korában, váratlanul, egy rutin epehólyagműtét utáni komplikációk következtében.
Ahogy ezt a Tate Modern által nyújtott ízelítő is igazolja: Andy Warhol hagyatéka ma legalább annyira meghökkentő és provokáló, mint négy évtizedet átfogó termékeny pályafutása idején volt.
Infó:
Andy Warhol
Tate Modern
Szeptember 6-ig
