Kifulladásig

Amikor a magyar gazdaság közeljövőjéről gondolkodunk, legtöbbünknek aligha Lao-ce jut az eszébe. A kínai kultúra elemeit oly gyakran alkalmazó Matolcsy György, amikor vízióit ismét csokorba kötötte, mégis az időszámításunk előtti hatodik évszázadban élt filozófus gondolataihoz nyúlt. (A lényegen aligha változtat, hogy számosan Lao-ce létezését is megkérdőjelezik.) Jegybankelnökünk azzal nyomatékosította legfrissebb buzdító üzenetét, hogy „az ezer mérföldes utazás egyetlen lépéssel kezdődik.” Ami tény, habár az általa idézett filozófusnak olyan intelmét is ismerjük, hogy „ismerni kell a határokat, s így elkerülni a csapásokat.”
Ezeknek az eljövetelét az MNB elnöke sem tudja tagadni. A koronavírus megbetegedések számbeli növekedése árnyékában ezt nem is tehetné meg, hiszen „egyes szektorok ugyan leállnak vagy jelentősen lassulnak (például turizmus, vendéglátás, szállítás), de a gazdaság egésze nem áll le” – írja a növekedés.hu portálon. Soha nem találnánk ki, hogy miért: mert a mi gazdaságunk „immunerős.” Nem úgy, mint a Matolcsy szerint totálisan elhibázott gazdaságpolitikát folytató Németország vagy Svédország, amelyeknek kormánya, illetve jegybankja nem restellt a GDP 10 százalékát kitevő válságkezelő csomagot kidolgozni. Mi, magyarok azonban nem ilyenek vagyunk. Nálunk bezzeg dinamikus beruházásokra, bővülő fogyasztásra lehet számítani. Vírusfenyegetettség ide vagy oda, mi majd 2-3 százalékos növekedési többletet is ráverünk az Európai Unió eme tévelygőire. Az „igazi titok” pedig nem más, mint „mindent felgyorsítva kell meglépnünk, már nem elég a jó időkben megszokott tempó: gyorsítani kell!”
A jegybankelnök eszmefuttatásával olyan szerepbe lavírozta magát, mint az az atlétaedző, aki a még ismeretlen súlyosságú sérülést szenvedett, közepes képességű versenyzőjét arra biztatja, hogy ne törődjön a bajaival, egy kis bokaficammal is akár másodpercekkel megverheti a nálánál sokkal jobb versenytársait. Mert ehhez nincs másra szükség, csak gyorsítani kell. Akár  kifulladásig.
Szerző
Bonta Miklós
Frissítve: 2020.03.18. 10:59

Magunkra számíthatunk

Felejtsük el most már ezt a kormányt. Az utóbbi években az is elfelejtett minket, ahogy nem vett tudomást a valóságról sem. Helyette művilágokat, vagy divatos szóval valóságbuborékot épített fel nem létező ellenségekből, mesefigurákból, berendezte, mint valami NER Gyűrűk urát, járkált benne fel-alá a híveivel Középföldje és Mordor között.
Ez a rendszer azonban csak addig működött, amíg nem jött szembe egy valódi, hús-vér, pontosabban egy darabka DNS-ből álló ellenség. Amelyik fütyül a nemzetállami szuverenitásra, immunis a kultúrák harcára, aminek nem lehet óriásplakátokon üzenni, és amit nem lehet kétharmaddal az alkotmányban betiltani. Amivel szemben csak időben, jó előre átgondolt stratégiával, a nemzetközi tudományos közösséggel összefogva lehet(ett volna) felvenni a harcot. 
Szóval jött egy pici vírus, és a párthülyék és kommunikációs szakértők által kiagyalt illúzió szétpukkant. És ami a helyén maradt, az a kőkemény valóság: a kormány az évtizedes gazdasági konjunktúra ellenére képes volt legatyásítani a kórházakat, a tudományos közösséget bottal verte el magától, a most hirtelen kulcsfontosságúvá vált digitális oktatás kiépítése helyett inkább műfüves stadionokra szórta el a százmilliárdokat. Miközben hónapok óta tudható volt, hogy Magyarországra is megérkezik a járvány, a kormány továbbra is migránsozással volt elfoglalva, a kiéheztetett kórházak pedig láthatóan felkészületlenül fogadják az első fertőzötteket. A kormányzat első emberei közben példát mutattak a népnek: Pintér Sándor belügyér vígan jattolt a koronavírusos marokkói kollégával, Orbán pedig egy Facebook-videó kedvéért (jó közel hajolva) bazsalygott a szerb kollégával. 
Ezek után nem is volt nagyon meglepő, hogy a valóságban hogy is néz ki a gyakorlati vírusvédelem. A múlt hét végén ezrek kígyóztak a hegyeshalmi határátkelőhely előtt, akik bemondásra léphették át az országhatárt, a rendőrök (jobb esetben) csak annak mérték a hőmérsékletét, aki volt szíves bevallani, hogy járt Olaszországban. Mert a vírus Ausztriában nem fertőz, ugye. Még dühítőbb volt a szlovák határ: a túloldalon minden rendőrnél kézi hőkamera volt, kétnyelvű szórólapon tájékoztatták az autósokat a járványról, aki pedig nem odavalósi volt, azt szigorúan visszafordították. A magyar oldalon ellenben két rendőr unatkozott az út szélén, felőlük az jött be, aki éppen akart. 
Aki pedig bejött ide, az egy víruskeltetőbe érkezett, ahol legfeljebb az olyan látszatdöntések születnek meg sorra, mint hogy előbb tilosak a 99 főnél nagyobb rendezvények, aztán már csak három óráig lehetnek nyitva az üzletek vagy az éttermek. Ez a kormány már nem véd meg minket. Most már csak mi védhetjük meg magunkat. Csak rajtunk áll, hogy betartsunk minden óvórendszabályt, hogy csak akkor menjünk utcára, ha nagyon muszáj, mossunk kezet, amikor csak lehet, ne hajoljunk közel senkihez. 
Ha van valami biztató van ebben a sok rosszban, akkor az az, hogy ez végre egy olyan, valódi háború, amelyet a sereg akkor is megnyerhet, ha a tábornok történetesen mással van elfoglalva.
Szerző
Batka Zoltán

Díjfoglalás

A minap egy szakmai díj laudációját hallgattam. Történetesen egy újságíróról szólt, aki aztán azt mondta, örül, hogy eddig csak olyan díjakat kapott, melyekről kollégák szavaztak. Ugyanezzel érvelt az a művész, aki legutóbb a nemzet színésze lett. Utóbbi névsorban nem is találunk nagy egyenetlenségeket, mindegyikük mögött ott áll egy érvényes életmű. 
Díj és díj között bizony van különbség. De ez főként azon múlik, hogy akik odaítélik, milyen szempontok szerint teszik. Az utóbbi években, amikor a hatalmon lévőkben egyre kevesebb a gátlás, nagy kilengéseket látunk az állami díjak terén. Egyrészt egyre világosabb, hogy egyesek szóba sem jöhetnek. Nem mintha a mostani Kossuth-díjas névsorban nem volnának, akik vitán felül megérdemlik, hogy alkotói munkájukért díjazzák őket. De olyanok is szerepelnek, akiken elsőre elcsodálkozik az ember, sőt olyan is akad, akinek a díjazása inkább provokáció, mint egy életmű jogos elismerése. 
Dörner Györgyöt kitüntetni például ebbe a kategóriába tartozik: nehéz attól eltekinteni, ahogy megkapta az Újszínházat, gondoljunk csak a politikai botrányra, a nemzetközi felháborodásra. Most pedig a díjjal az az üzenet, hogy minden rendben van, sőt Dörnerre büszkék vagyunk. A mi katonánk, szolgálatot teljesít, támadják, mi pedig elismerjük. Az Ismerős Arcok zenekar pedig egyfajta ideológia szimbóluma lett. Dalait stadionokban éneklik. Jó szolgálatot tettek, tehát kapjanak szakmai díjat. Vajon a díj névadója, Máté Péter mit szólna ehhez?
Egyszerű tehát a képlet. Aki politikailag hűséges, annak a neve a zászlóra kerülhet, aki ellentmond, az lemarad a dicsőségtábláról. Örüljön, hogy hallathatja a hangját, nehogy még el is ismerjék. Az elv pedig: a mi művészeinket szeretjük, a többieket kevésbé. A zászlónkra pedig azt tűzzük, akit mi akarunk - akiről úgy látjuk, hogy megérdemli.
Szerző
Balogh Gyula