Harmincnégy évbe telt, míg a felbuzdulást avatóünnepség követte, és még az alkotóknak is igencsak kellett igyekezniük, hogy megérjék a mű megvalósulását.
Amikor a királyné életét kioltotta a merénylő, persze nem habozott az Országgyűlés: még 1898-ban törvény született egy nagyszabású budapesti emlékmű létrehozásáról, felállt a harminchat tagú szoborbizottság, és hamarosan megindult a gyűjtés, amely igen rövid idő alatt 1,6 millió koronás tőkét eredményezett. A bajok csak itt következtek.
Az elkövetkező húsz évben lezajlott több térrendezési pályázat, öt szoborpályázat – ezekre elköltöttek több mint egymillió, erősen inflálódó koronát -, kihalt több szoborbizottság, az emlékmű pedig, az elképzelésekben legalábbis, körbejárta Budát és Pestet. Az első terv az volt, hogy lebontják a miniszterelnöki irodának otthont adó Sándor-palotát, és a helyén állítják fel a szobrot. Aztán mindez átkerült a várkertbe, az Ybl-bazár fölé; a világháborúban már a Városligetbe szánták, aztán vissza Budára, majd mire végképp felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, már a Margitszigetre…
A pályázatokon mindvégig konok kitartással induló Zala György 1924 őszén elkészült a szoborral, a mű köré klasszikus, kupolás csarnokot (úgynevezett tempiettót) komponáló Hikisch Rezső pedig rajtállásban várta, hogy építhessen.
Egy parlamenti interpelláció kellett már csak hozzá, hogy eldőljön: mindez a királynéról elnevezett híd tövében, a piarista gimnázium és a Duna között valósulhat meg. 1932. szeptember 25-én a létező legnagyobb pompával került sor az avatásra.
Az emlékmű szinte sértetlenül úszta meg a világháborút, ám a nagy budapesti szoborrevíziót már nem: 1953-ban vagy '54-ben szállították el Erzsébet alakját a történeti múzeum raktárába, a csarnokról pedig 1959-ben mondta ki a műemlékfelügyelet, hogy bontható. Bár eleinte szó volt arról, hogy ivócsarnokként újraépítik valamely fürdőhelyen, 1960 első napjaiban arról adott hírt a Magyar Nemzet, hogy az Erzsébet híd újjáépítésére készülve „a kupola utolsó maradványait villanyfúróval bontogatják overallos emberek”.
A szobor ma a híd túloldalán, egy egyszerű posztamensen üldögél. Ráday Mihály találta meg 1983-ban a BTM sülysápi szoborraktárában, és ő érte el azt is, hogy három évre rá ismét közterületen legyen látható.
