A rendszerváltás korszakában a Nyugat fogalma szinte teljes egészében a szabadság eszméjének szinonimájaként jelent meg, az elnyomó Kelettel szemben. A liberális modernizátorok számára ez a narratíva kézenfekvő volt, hiszen számukra a szabadság a kulcsfogalom, de politikailag is előnyös. A nacionalisták számára a rendszerváltás a nemzeti önrendelkezés kivívását jelentette. A személyi állományában folytatólagos baloldal pedig eltávolítani kívánta magát saját múltjától, ezért inkább gyakorlatilag átengedte a világértelmezés terepét a liberálisoknak. Saját ideológiát nem alakított ki. Ezzel viszont sajnálatos módon évtizedekre helyben hagyta a baloldal fogalmának azonosítását egyrészt az elnyomó szovjet rendszerrel, másrészt paradox módon az azt követő neoliberális gazdaság és társadalomfilozófiával. Mindez óriási károkat okozott a baloldali politikának, és ellehetetlenítette igazi célját, az igazságosság és az egyenlőség érvényesítését.
A Nyugat azonban nem csupán a szabadsággal egyenlő, hanem az egyenlőséggel és a testvériséggel is. A Nyugat története legalább annyira az igazságos társadalom eszményének története, mint a szabadságé. Az igazságosság pedig nem jelenti a szabadság korlátozását. Sőt, ahogy a híres svéd szociáldemokrata vezér, Hjalmar Branting fogalmazott: a szociáldemokrácia a liberalizmus kiteljesedése! A Nyugatnak ezt az olvasatát azonban Magyarországon kevesen ismerik. Sheri Berman amerikai politológus könyve (The Primacy of Politics - Cambridge University Press, 2006.) arról szól, hogyan volt képes Nyugat-Európa a szabadság és az igazságosság összeházasítására.
A szociáldemokrácia kezdetei
Az első világháború világossá tette, hogy a nyugati baloldal részt fog venni a polgári demokráciák kormányaiban. A nemzetközi baloldal ugyanis korábbi fogadkozásaival szemben nem maradt háborúellenes vagy semleges a világháború során, hanem többségében támogatta a honvédelmi erőfeszítéseket. Egyszerűen világossá vált, hogy az általuk képviselt munkásságnak nem csak osztályöntudata van, de erősen kötődik ahhoz az országhoz is, ahol él.
A világháború után aztán a szociáldemokrata pártok kormányzati felelősséget is vállalnak. A legjobb példa erre a német SPD (Sozialdemokratische Partei Deutschlands – Németország Szociáldemokrata Pártja) esete, amely meghatározó erő volt a Weimari Köztársaság kormányaiban. Azonban mindvégig képtelen volt érdemben uralni a helyzetet. Továbbra is többségében Karl Kautsky pártja maradt, várta a kapitalizmus összeomlását. A munkásság képviseletét látta szűken vett feladatának, nem volt képes ennél szélesebb koalíciót létrehozni a szélsőjobb előretörésének megállítására.
Ezért történhetett meg, hogy a nagy gazdasági világválságra az SPD képtelen volt megfelelő választ adni. A német GDP harmadával zuhant, a munkanélküliség 6 millió felé emelkedett. Pár szocdem képviselő javasolt ugyan egyfajta Keynes előtti keynesi keresletélénkítő, munkahely-teremtő programot, ám ezt a szocdem pénzügyminiszter Rudolf Hilferding elutasította. Egyrészt fiskális konzervativizmusa miatt, ahogy a kiegyensúlyozott vagy éppen pluszos költségvetés neoliberális hívei manapság. Továbbá Kautsky híveként ezzel párhuzamosan nem kívánta lassítani a kapitalista gazdaság összeomlását. Az eredmény azonban nem Hilferdinget igazolta. 1933 januárjában Hitlert kancellárrá választják. Az ezt követő tragédia ismert. Hitler később ugyanúgy sikeres keresletélénkítő politikába kezdett, mint Roosevelt Amerikában, és más kormányzatok is szerte a világban. Felszámolta a munkanélküliséget, jelentősen javította a munkásság életszínvonalát. Ha mindezt a német szocdemek tették volna meg 1933 előtt, Hitler sosem került volna hatalomra.
Berman elemzése szerint érdemes a német esetet a svéddel összehasonlítani. A svéd testvérpárt, az SAP (Sveriges Socialdemokratiska Arbetareparti – Svéd Szociáldemokrata Munkáspárt) ugyanis elhárította a szélsőjobboldal térnyerését. A német anyapárt mintájára létrejött svéd mozgalom 1889-es megalakulásától az 1925-ös haláláig szolgáló vezetője, Hjalmar Branting korán felismerte, hogy nem érdemes a saját szerepüket szűken értelmezni. A kezdeti időszakban együttműködtek a liberális pártokkal az általános választójog kivívásában. Amikor ez sikerült, a liberálisok immár meg akarták akasztani a szocdemek pro-szociális törvénykezését, ezért a SAP a parasztpárttal alakított inkább koalíciót, védővámokat és garantált felvásárlási árakat adva a gazdáknak és a halászoknak. Hamar feladták, hogy csak és kizárólag az ipari munkásság pártja legyenek, ők ugyanis sosem adták volna meg nekik a megfelelő többséget. Ráadásul a munkásság nem volt egységes, homogén közeg. Eleve érdekellentét feszül a munkanélküliek és a munkával rendelkezők között, előbbieket például Németországban nagyrészt a Kommunista Párt képviselte, a foglalkoztatott szegényeket pedig a szocdemek. De ezer más kulturális, foglalkozási presztízs alapú, földrajzi és egyéb belső ellentét is szegmentálta a munkásságot, amely ezért sosem volt képes „osztályöntudatra ébredve” egységesen fellépni. Ráadásul a szolgáltató szektor előretörésével, mint utólag visszatekintve tudjuk, még csökkenni is kezdett a társadalmon belüli részarányuk. A svéd szocdemek tehát elég korán olyan intézkedéseket is sürgettek, melyek a középosztályt is segítették.
A másik, amit a svéd szocdemek hamar elfogadtak, az volt, hogy nem várhatnak passzívan a kapitalizmus összeomlására, hanem folyamatosan küzdeniük kell a „nép” jogaiért. A „munkásság” fogalmát ugyanis a „nép”-re cserélték. Céljuk a "nép otthonának" (Folkhemmet) kialakítása volt, amely megfelelő ellenfogalom volt a jobboldal „nemzet” fogalmával szemben. A fogalmat általában Per Albin Hansson nevéhez kötik, aki 1925-től lett a svéd mozgalom vezére. A kapitalizmus atomizált világában az emberek közösségre vágynak, nem fogadják el a liberalizmus elszigetelt egyénekre építő világképét. Berman szerint a svéd szocdemek megértették, hogy ha politikusaik nem hajlandóak aktívan alakítani a parlamentáris demokráciát, akkor a szavazóik egy idő után elvesztegetett voksnak érzik majd a támogatásukat, és inkább a többet ígérő szélsőjobboldalra szavaznak, ahogy Németországban. Ezért a svéd szocdemek aktívan elkezdtek dolgozni a jóléti állam kiépítésén. A SAP aztán évtizedekkel később még olyan új ideológiai elemek képviseletét is felvállalta, mint a feminizmus vagy a fenntarthatóság.
Hozzátehetjük Berman elemzéséhez, hogy Marx sem várta, hogy a kapitalizmus azonnal, azaz pár évtizeden belül összeomlik. Az alul lévők elszegényedése ideiglenesen akár vissza is fordítható, amire a kapitalizmus elég hamar rá is ébredt a saját fennmaradása érdekében. A létminimumnál magasabb bérekkel pedig a társadalmi elégedetlenség csillapítható, és ezt a technológia fejlődése, a termelékenység emelkedése lehetővé teszi. Ráadásul Marx nem egyszerűen azt mondta, hogy a kapitalizmus szegénységhez vezet. Az ő válságtézise úgy szól, hogy az automatizáció fokozatosan fogja felváltani az emberi munkát gépekkel (és manapság algoritmusokkal). Mivel pedig a gép nem kizsákmányolható, ezért a profitráta csökkenni fog, és ez vezet el a kapitalizmus végéhez – de csak nagyon lassan. A kapitalizmus önfelszámolása akár egy több évszázados folyamat is lehet. Az alul lévőket, a népet egy parlamenti demokráciában képviselő politikai mozgalom ezt nem várhatja ki. Elkerülhetetlen tehát az elnyomott osztály helyzetének javítása: az újraelosztásból finanszírozott ingyenes egészségügy, oktatás, a szociálpolitika, a magas bérminimum.
A harmadik, amit a svéd szocdemek – szemben a németekkel – felvállaltak, a keresletélénkítő gazdaságpolitika volt, mégpedig már Keynes előtt. Ezzel képesek lettek a munkahely-teremtésre, a gazdasági ciklusok menedzselésére. Egyben elszívták a politikai teret a szélsőjobb elől. Ez a proto-keynesi gazdaságpolitika Ernst Wigforss nevéhez fűződik, aki 1932 és 1949 között volt pénzügyminiszter.
Beri Sherman tehát amellett érvel, hogy a német SPD ortodox irányvonala miatt nem csak egy történelmi esélyt vesztegetett el, hanem átengedte a terepet a náciknak. A forradalomvárás tehát kontraproduktív pozíció. A svéd szocdemek pragmatikus, szélesen nyitott hozzáállásával pedig a világtörténelem legsikeresebb, legigazságosabb és egyben legszabadabb társadalmát hozták létre. Ezt az utat követték a dánok, a norvégok, a finnek és az izlandiak is.
A jóléti rendszerek aranykora
A II. világháború után eljöhetett a jóléti államok aranykora. A kelet-európai rendszerváltást megalapozó világértelmezés erről is némán hallgatott. Az 1950-60-as évek kiugró gazdasági sikere nem a liberális, hanem szociális demokrácia korszakában következett be.
Ez a korszak a magas és progresszív adók, a bőkezű esélyteremtő újraelosztás korszaka. Az erős szakszervezeteké és az iparági, vagy akár nemzeti szintű bérmegállapodásoké, nem pedig a piaci béreké. A magas minimálbéré. A vegyes gazdaságé, ahol az állam legalább a gazdaság alapjait jelentő infrastruktúra tulajdonosa, de sokszor (Franciaország, Anglia, Ausztria, stb.) ennél többnek is. A háború utáni Ausztriában – mely országot a kelet-európaiak folyton utol kívánják érni – a gazdaság több mind 70 százaléka közvetve vagy közvetlenül az állam tulajdonában volt! A keynesi keresletösztönző, anticiklikus gazdaságpolitika hőskora volt ez, amikor a zászlót bontó neoliberálisok (a Mont Pelerin Társaság) kinyilvánította, hogy törpe kisebbségben van a nyugati világban a keynesi konszenzussal szemben.
Ez a korszak volt a kapitalizmus aranykora. A gazdasági növekedés magas volt, ráadásul nem adósságból finanszírozva, a foglalkoztatás teljes, a termelékenység növekedése gyors. Az egyenlőtlenségek alacsonyak, és ahogy Piketty bemutatta, ez volt az egyetlen korszak, amikor tényleg lehetséges volt munkával felemelkedni.
Mára a svéd szociáldemokrata modell is továbbfejlődött. Ennek egyik újítása az úgynevezett Rehn-Meidner-modell volt, amely a minimálbér folyamatos felfelé tolásával szorította ki az alacsony hozzáadott értékű termelést. A munkanélkülivé válók egy ideig szociálpolitikai támogatást kaptak, és közben átképezték őket magasabb hozzáadott értéket képviselő szakmákra. Ennek következtében válhatott Skandinávia magas hozzáadott értékű, magas bérezésű országgá. Ebben partnerek voltak a munkaadók és a szakszervezetek is. Utóbbiak szoros szövetségben álltak mindvégig a szociáldemokrata párttal, ahogy egyébként a nyugati világban mindenhol. Csak a rendszerváltás utáni Kelet-Európa liberális Nyugat-olvasata sugallta azt, hogy piacgazdasági viszonyok közt nincs igazán szerepe a szakszervezeteknek, vagy hogy politikailag semlegesnek kellene lenniük.
A másik újítás a munkavállalói alapok ötlete volt. A termelékenyebb iparágakban kötelezővé tették, hogy a nagyvállalatok bocsássanak ki olyan részvényeket, melyek egy munkavállalói alap tulajdonába kerülnek. Így a vállalatok szép fokozatosan, békés módon jutnak szociális tulajdonba. A munkavállalói alapokat sajnálatos módon a 90-es évek elején kormányra kerülő jobboldal megszüntette. Világosan látni kell, hogy a skandináv szociáldemokrácia nem tett le a közösségi tulajdon intézményének megvalósításáról, a gazdaság demokratizálásáról. Ezt viszont fokozatosan kívánata elérni, mivel a forradalomnak soha nem volt meg a tömegtámogatottsága.
Megnyílik az út a szélsőjobb előtt
A 70-es évektől véget ért a szociáldemokrácia aranykora. Következett a neoliberalizmus, amely egyre növekvő adóssághegyből valósított meg jóval alacsony növekedést, magasabb munkanélküliséget, lassuló termelékenységet, gigantikus egyenlőtlenségeket és befagyasztotta a társadalmi mobilitást.
Berman a "harmadik út" neoliberális, Anthony Giddens és Tony Blair által promotált programjáról egyértelműen úgy nyilatkozik, hogy az nem a szociáldemokrata hagyomány része, hanem a XIX. század végi angol liberális tradícióé. A gazdaságpolitika jobboldali fordulatával a neoliberalizálódó szocdem pártok (Mitterand, Blair, Schröder, Clinton, Papandreou, Gyurcsány, Renzi, stb.) ugyanúgy megnyitották az teret a jobboldal előtt, mint a 30-as években. A fiskális konzervativizmus, a minimálbér elinflálása, az újraelosztó alrendszerek kivéreztetése, az életvilág legkülönbözőbb területeinek piacosítása sok millió szavazót tántorított el a főáramú szocdem pártoktól világszerte. Az egykor legerősebb baloldali pártok számtalan helyen összeomlottak (Németország, Hollandia, Olaszország, Izrael), vagy egyenesen törpepártokká zsugorodtak (Lengyelország, Franciaország, Görögország, Magyarország).Csak a skandináv modell országaiban őrizték meg erős pozícióikat, hála annak, hogy ott korábban teljes körű társadalmi modell építettek ki, és csak kis mértékben fogadták be a neoliberalizmus támadását.
Sheri Berman figyelmeztet, a szociáldemokraták által potenciálisan képviselt alsó társadalmi osztály kulturális mintázataiban mind a mai napig erősen jelen vannak a jobboldali elemek (patriarchátus, homofóbia, idegenellenesség, nacionalizmus). A jobboldali pártok erre is építhetnek. A liberalizált baloldali pártok már nem képesek felmutatni közösségi hovatartozást, érdemi szolidaritást a szavazóknak. A nacionalisták előtt pedig megnyílik az út.
Berman érveléséhez hozzátehetjük, hogy a szociáldemokrata értékközösséget sokkal nehezebb újjáépíteni, mint volt annak idején megteremteni. A paleo-konzervatív nacionalista jobboldal nyomulására ugyanis logikus ellenreakciónak tűnik a minél több kapitalizmus liberális szlogenje. Kulturális fronton ugyanis mind a mai napig a feudális középkori kötöttségek elleni harc folyik, amellyel szemben a kapitalizmus kétségtelenül felszabadító, modernizáló erő volt. Sokan ezért látják pozitívnak, főleg absztrakt, sehol nem létező érdemelvű változatát. A probléma az, hogy a gazdaság területén viszont ugyanez a kapitalizmus elnyomó és igazságtalan.
Szociáldemokráciára van tehát szükség, azaz többre, mint liberalizmusra. Sheri Berman könyve jó útmutató a tekintetben, hogy miért, és hogy pontosan milyen szociáldemokráciára.
