„Ancika egy áldott jó, szív-lélek asszony, egy érző ember, aki akár a sajátját is odaadja, hogy másoknak, a családoknak segítsen. Mi egy nagyon szegény család vagyunk, mikor megismertem, állami gondozás alatt voltak a gyerekeim. Ő két napon belül teremtett egy teli lakást élelemmel, ruhával és mindennel, amire szükség lehet. Gyógyszert, ágyneműt, játékokat, mindent hozott nemcsak akkor, hanem az elmúlt egy évben folyamatosan” – meséli Handa Attiláné, aki férjével öt gyermeket nevel. Amikor a gyermekeik közül a most 14 éves ikerpár egyik tagjának tavaly szeptemberben egy súlyos hátgerincműtétre is szüksége volt, Ancika néni, ahogy Pakson hívják, akkor is segített pénzzel, élelemmel és lelki támogatással. A család korábban egy tanyán lakott, messze orvostól és mindenki mástól is. „Olyan volt, mint egy csoda, jött és segített! A férjem most próbaidős az atomerőműnél, jobb a helyzetünk.”
Víz felett lebegve meggyet fejteni
Ancika néni kicsiben kezdte a karitatív munkát, kezdetben buszmegállók környékére vitte a teát és az élelmet a szegényeknek. Sok hajléktalan már ismerte az asszonyt, így bizalommal fordultak felé. „Mérnökök is az utcára kerültek, és hálásak voltak egy-egy meleg levesért, jó szóért, engem pedig öröm fogott el mindig, hogy valami jót is tehettem” – meséli. Idővel aztán már házhoz is ment, gyűjtötte az adományruhákat, amiket biciklivel tolt haza. „Egyre többen szóltak, hogy vigyek el tőlük is adományokat, ezért pár ezer forintért bérelnem kellett raktárt, ahová végül szinte alig tudtam bevinni őket. Nem volt megállás, mindenből egyre több és több lett” – emlékszik vissza a kezdetekre Molnár Imréné, aki fiatalon nem mellesleg toronydarusnak tanult. Kikötőben, 320 tonnás darun dolgozott, miközben a víz felett lebegve fejtette a meggyet, amit a daru közeli bokrok termettek neki. „Szerettem darusnak lenni, fantasztikus volt! Az atomerőmű második tartályát én emeltem be a hajóról. A víz fölött ülni egészen különleges élmény. Sosem unatkoztam, hasznos volt minden nap” – meséli Ancika néni, akinél egy véletlenen múlt, hogy végül ismét Pakson kötött ki. Tolnán ment nyugdíjba, de egy rossz szomszéd miatt úgy döntöttek, elköltöznek. „Kiterítettem a térképet, körbeültük a szőnyegpadlón, becsuktam a szemem és ráböktem arra a helyre, ahová költözni fogunk. Így kerültem Paksra, ahol már sokakat jól ismertem a korábbi munkám miatt.”
Az évek során egyre több támogatója akadt a városban, így 2009-ben megszületett az Önzetlenül Segítők Paks Nonprofit Alapítvány, ahol Ancika néni más önkéntesekkel (Kiss Józsefné, Hosszú Ilona, Kiss Erzsébet, Hódli Brigitta, Hudák Irma) együtt fáradhatatlanul dolgozott az elmúlt 11 évben. „Mikor egy alkalommal egy négyéves kisgyerek tágra nyílt szemmel csodálkozott és örült annak, hogy mennyi hús van a levesben, amit kaptak, megfogadtam, ezt nem hagyom abba, mert nem szabad.” Vannak olyan gyerekek, akiknek ő segített, de időközben már felnőttek. Mégis, ha összetalálkoznak, most is megszólítják az asszonyt és arról mesélnek neki, milyen játékokat kaptak tőle évekkel korábban.
Egy vállalkozó az alapítvány rendelkezésére bocsátott egy épületet is, amit Segítők Házának neveztek el és ahol eddig heti két alkalommal készült meleg étel azok számára, akiket addig az utcán láttak vendégül. Emellett ruhákat, tartós élelmiszert, bútort és mások által már korszerűtlennek ítélt háztartási gépeket is gyűjtöttek és adtak tovább a rászorulóknak. Most azonban a járvány miatt, és mert Ancika néni kórházi rehabilitáción van, ez a tevékenység szünetel. Az asszony azonban a kórházban fekve sem magát, hanem a családjait félti, és mikor arról kérdezem, mi az, amit mindenképp szeretne, úgy válaszol: „az idő nem kímélte a házat, ahol mára szinte fagyoskodva dolgozunk. Az önkormányzattól hiába kértünk, nem kaptunk épületet, ezért annak nagyon örülnék, ha valaki tudna biztosítani egy megfelelő helyet, ahol tovább működhetünk. Ha bárki bárhol olyan bőségben él, hogy tudna nekünk venni egy Segítők házát Paks területén, az csodálatos lenne” – mondja könnyek között.
Ki segít nekik?
Azt egyelőre nem tudni, mi lesz azokkal a családokkal és hajléktalanokkal, akiknek eddig ő és önkéntesei segítettek. „Érezzük a hiányát, nekem senkim nincs, csak Ancika. Se apám, se anyám, csak ez az egy asszony áll a családunk mellett. Ő nagyon jól tudja, hogy nemcsak a pénz, ami segítség, hanem a lelki támogatás. Nem is tudom szavakban kifejezni, hogy milyen jó ember! A 10 éves kisfiam és a 12 éves kislányom és az ikrek is imádják és tisztelik, de a kétéves unokám is nagyon szereti. Most még az a picike sincs, amit a kis kedvességével bepakolt a szatyorba és hozott” – mondja Handa Attiláné. Mióta Ancika néni kórházban van, a paksi hajléktalanok sem jutnak annyi meleg, főtt ételhez. Havonta legalább 250-300 ezer forintra lenne szüksége az alapítványnak ahhoz, hogy minden családot el tudjanak látni élelmiszerrel és ki tudják fizetni a rezsit. A Segítők Háza eddig kedden és csütörtökön volt nyitva, Ancika néni szeretné, hogy a karantén ellenére legalább húsvétkor valamilyen módon eljuttathassák a meleg ételt a rászorulókhoz.
„Ők nem hajléktalanok, hanem olyan kispénzű, szociális járadékból vagy minimális nyugdíjakból élő emberek, akiknek kell a segítség. Évente négy rendezvényünk van; húsvétkor a gyerekeket egy nagy sátorba hívjuk, ahol bohóc szórakoztatja őket. Aznap mindenki velük foglalkozik, hogy örülni és nevetni tudjanak. Ilyenkor mindig új játékot kapnak a sátorban, míg kint a felnőtteknek tartunk szociális étel- és ruhaosztást. Családi napként mindig részt veszünk a városi rendezvényeken is és iskolakezdés előtt is tartunk egy olyan alkalmat, mikor tanszereket, iskolatáskákat kaphatnak a gyerekek. Karácsonykor pedig élelmiszert osztunk, és mindig főzünk töltött káposztát vagy gulyáslevest. Ilyenkor legalább 300 ember fordul meg nálunk” – meséli Ancika néni. Szerinte a segítésen túl az is fontos, hogy arra ösztönözzék a szülőket: legyen igényük arra, hogy a gyerekek tanuljanak, tisztán járjanak és segítsenek otthon a házimunkában.
Most zárva a ház
„Nem csak nekünk segített, neki nincsenek kedvencei. Mindig szétosztott mindent, hogy mind kapjunk valamit, olyan nem volt, hogy valaki kimaradt. Nem tudom, mi lenne velünk, ha ő nem lenne, képtelenség megköszönni neki azt a sok mindent, amit értünk tett” – mondja szomorúan Handa Attiláné. Arra a kérdésre, hogy elérhető-e bármilyen szociális ellátói segítség, az édesanya úgy válaszolt: ha volna, sem tudna feléjük fordulni segítségért, mert ebben nem szeretne részt venni. „Nem mindegy, hogy egy embernek odadobnak egy kiló kenyeret, vagy közben szólnak is hozzá egy jó szót – ez néha többet érhet, mint bármi. Mi, romák imádjuk Ancika nénit, mert velünk érez, a szívére veszi a sorsunkat. De a Segítők Házába is jó volt bemenni azokhoz a nénikhez, akik Ancika néni mellett dolgoztak, mert jó volt a társaságuk. Most ezt a házat is bezárták” – meséli szomorúan Handa Attiláné.
Ancika korábban arról beszélt egy interjúban: neki az a fontos, hogy tegyen annyi jót a mindennapokban, hogy elégedett legyen magával, és úgy tudja lehajtani a fejét, hogy tudja, aznap bizony érdemes volt felkelni. Még akkor is, ha nem kap köszönetet, ő magával akar elégedett lenni.
