Előfizetés

A paksi szegények Ancikája

Kuslits Szonja
Publikálás dátuma
2020.03.22. 09:08

Molnár Imréné, Ancika néni toronydarusként dolgozott, mikor épült a paksi atomerőmű. A nyugdíj után egy véletlen vitte vissza Paksra, ahol már közel 20 éve segíti a környékbeli hajléktalanokat és szegény sorsú családokat. Saját nyugdíjából tesz félre, hogy ételt, ruhát, tanszereket vásároljon nekik. Létrehozta a Segítők Házát, ahol önkénteseivel már több mint 70 családot támogatnak heti kétszer. Az asszony lapunktól értesült arról: idén ő kapja a Jószolgálat-díjat és az ezzel járó 500 ezer forintot, amit, mint mondja: a szegényekre költ majd.
„Ancika egy áldott jó, szív-lélek asszony, egy érző ember, aki akár a sajátját is odaadja, hogy másoknak, a családoknak segítsen. Mi egy nagyon szegény család vagyunk, mikor megismertem, állami gondozás alatt voltak a gyerekeim. Ő két napon belül teremtett egy teli lakást élelemmel, ruhával és mindennel, amire szükség lehet. Gyógyszert, ágyneműt, játékokat, mindent hozott nemcsak akkor, hanem az elmúlt egy évben folyamatosan” – meséli Handa Attiláné, aki férjével öt gyermeket nevel. Amikor a gyermekeik közül a most 14 éves ikerpár egyik tagjának tavaly szeptemberben egy súlyos hát­ge­rinc­műtétre is szüksége volt, Ancika néni, ahogy Pakson hívják, akkor is segített pénzzel, élelemmel és lelki támogatással. A család korábban egy tanyán lakott, messze orvostól és mindenki mástól is. „Olyan volt, mint egy csoda, jött és segített! A férjem most próbaidős az atomerőműnél, jobb a helyzetünk.”

Víz felett lebegve meggyet fejteni

Ancika néni kicsiben kezdte a karitatív munkát, kezdetben buszmegállók környékére vitte a teát és az élelmet a szegényeknek. Sok hajléktalan már ismerte az asszonyt, így bizalommal fordultak felé. „Mérnökök is az utcára kerültek, és hálásak voltak egy-egy meleg levesért, jó szóért, engem pedig öröm fogott el mindig, hogy valami jót is tehettem” – meséli. Idővel aztán már házhoz is ment, gyűjtötte az adományruhákat, amiket biciklivel tolt haza. „Egyre többen szóltak, hogy vigyek el tőlük is adományokat, ezért pár ezer forintért bérelnem kellett raktárt, ahová végül szinte alig tudtam bevinni őket. Nem volt megállás, mindenből egyre több és több lett” – emlékszik vissza a kezdetekre Molnár Imréné, aki fia­talon nem mellesleg toronydarusnak tanult. Kikötőben, 320 tonnás darun dolgozott, miközben a víz felett lebegve fejtette a meggyet, amit a daru közeli bokrok termettek neki. „Szerettem darusnak lenni, fantasztikus volt! Az atomerőmű második tartályát én emeltem be a hajóról. A víz fölött ülni egészen különleges élmény. Sosem unatkoztam, hasznos volt minden nap” – meséli Ancika néni, akinél egy véletlenen múlt, hogy végül ismét Pakson kötött ki. Tolnán ment nyugdíjba, de egy rossz szomszéd miatt úgy döntöttek, elköltöznek. „Kiterítettem a térképet, körbeültük a szőnyegpadlón, becsuktam a szemem és ráböktem arra a helyre, ahová költözni fogunk. Így kerültem Paksra, ahol már sokakat jól ismertem a korábbi munkám miatt.” Az évek során egyre több támogatója akadt a városban, így 2009-ben megszületett az Önzetlenül Segítők Paks Nonprofit Alapítvány, ahol Ancika néni más önkéntesekkel (Kiss Józsefné, Hosszú Ilona, Kiss Erzsébet, Hódli Brigitta, Hudák Irma) együtt fáradhatatlanul dolgozott az elmúlt 11 évben. „Mikor egy alkalommal egy négyéves kisgyerek tágra nyílt szemmel csodálkozott és örült annak, hogy mennyi hús van a levesben, amit kaptak, megfogadtam, ezt nem hagyom abba, mert nem szabad.” Vannak olyan gyerekek, akiknek ő segített, de időközben már felnőttek. Mégis, ha összetalálkoznak, most is megszólítják az asszonyt és arról mesélnek neki, milyen játékokat kaptak tőle évekkel korábban. Egy vállalkozó az alapítvány rendelkezésére bocsátott egy épületet is, amit Segítők Házának neveztek el és ahol eddig heti két alkalommal készült meleg étel azok számára, akiket addig az utcán láttak vendégül. Emellett ruhákat, tartós élelmiszert, bútort és mások által már korszerűtlennek ítélt háztartási gépeket is gyűjtöttek és adtak tovább a rászorulóknak. Most azonban a járvány miatt, és mert Ancika néni kórházi rehabilitáción van, ez a tevékenység szünetel. Az asszony azonban a kórházban fekve sem magát, hanem a családjait félti, és mikor arról kérdezem, mi az, amit mindenképp szeretne, úgy válaszol: „az idő nem kímélte a házat, ahol mára szinte fagyoskodva dolgozunk. Az önkormányzattól hiába kértünk, nem kaptunk épületet, ezért annak nagyon örülnék, ha valaki tudna biztosítani egy megfelelő helyet, ahol tovább működhetünk. Ha bárki bárhol olyan bőségben él, hogy tudna nekünk venni egy Segítők házát Paks területén, az csodálatos lenne” – mondja könnyek között.

Ki segít nekik?

Azt egyelőre nem tudni, mi lesz azokkal a családokkal és hajléktalanokkal, akiknek eddig ő és önkéntesei segítettek. „Érezzük a hiányát, nekem senkim nincs, csak Ancika. Se apám, se anyám, csak ez az egy asszony áll a családunk mellett. Ő nagyon jól tudja, hogy nemcsak a pénz, ami segítség, hanem a lelki támogatás. Nem is tudom szavakban kifejezni, hogy milyen jó ember! A 10 éves kisfiam és a 12 éves kislányom és az ikrek is imádják és tisztelik, de a kétéves unokám is nagyon szereti. Most még az a picike sincs, amit a kis kedvességével bepakolt a szatyorba és hozott” – mondja Handa Attiláné. Mióta Ancika néni kórházban van, a paksi hajléktalanok sem jutnak annyi meleg, főtt ételhez. Havonta legalább 250-300 ezer forintra lenne szüksége az alapítványnak ahhoz, hogy minden családot el tudjanak látni élelmiszerrel és ki tudják fizetni a rezsit. A Segítők Háza eddig kedden és csütörtökön volt nyitva, Ancika néni szeretné, hogy a karantén ellenére legalább húsvétkor valamilyen módon eljuttathassák a meleg ételt a rászorulókhoz. „Ők nem hajléktalanok, hanem olyan kispénzű, szociális járadékból vagy minimális nyugdíjakból élő emberek, akiknek kell a segítség. Évente négy rendezvényünk van; húsvétkor a gyerekeket egy nagy sátorba hívjuk, ahol bohóc szórakoztatja őket. Aznap mindenki velük foglalkozik, hogy örülni és nevetni tudjanak. Ilyenkor mindig új játékot kapnak a sátorban, míg kint a felnőtteknek tartunk szociális étel- és ruhaosztást. Családi napként mindig részt veszünk a városi rendezvényeken is és iskolakezdés előtt is tartunk egy olyan alkalmat, mikor tanszereket, iskolatáskákat kaphatnak a gyerekek. Karácsonykor pedig élelmiszert osztunk, és mindig főzünk töltött káposztát vagy gulyáslevest. Ilyenkor legalább 300 ember fordul meg nálunk” – meséli Ancika néni. Szerinte a segítésen túl az is fontos, hogy arra ösztönözzék a szülőket: legyen igényük arra, hogy a gyerekek tanuljanak, tisztán járjanak és segítsenek otthon a házimunkában.

Most zárva a ház

„Nem csak nekünk segített, neki nincsenek kedvencei. Mindig szétosztott mindent, hogy mind kapjunk valamit, olyan nem volt, hogy valaki kimaradt. Nem tudom, mi lenne velünk, ha ő nem lenne, képtelenség megköszönni neki azt a sok mindent, amit értünk tett” – mondja szomo­rúan Handa Attiláné. Arra a kérdésre, hogy elérhető-e bármilyen szociális ellátói segítség, az édesanya úgy válaszolt: ha volna, sem tudna feléjük fordulni segítségért, mert ebben nem szeretne részt venni. „Nem mindegy, hogy egy embernek odadobnak egy kiló kenyeret, vagy közben szólnak is hozzá egy jó szót – ez néha többet érhet, mint bármi. Mi, romák imádjuk Ancika nénit, mert velünk érez, a szívére veszi a sorsunkat. De a Segítők Házába is jó volt bemenni azokhoz a nénikhez, akik Ancika néni mellett dolgoztak, mert jó volt a társaságuk. Most ezt a házat is bezárták” – meséli szomorúan Handa Attiláné. Ancika korábban arról beszélt egy interjúban: neki az a fontos, hogy tegyen annyi jót a mindennapokban, hogy elégedett legyen magával, és úgy tudja lehajtani a fejét, hogy tudja, aznap bizony érdemes volt felkelni. Még akkor is, ha nem kap köszönetet, ő magával akar elégedett lenni.

Elismerés

A Jószolgálat-díjat a Twickel-Zichy Mária Terézia Alapítvány hozta létre azzal a céllal, hogy a kevésbé ismert és reflektorfényt alig kapó önzetlen segítőket jutalmazza. A díjjal járó pénzösszegeket az alapító magánvagyonából ajánlja fel minden évben. Az idei közönségszavazás az alapítvány szerint minden korábbi várakozást felülmúlt, az önkéntes kategóriák jelöltjeire összesen több mint 17 ezer szavazat érkezett március 2–12. között. Az év önkéntese Molnár Imréné lett, egyéni díjazottként félmillió forintot kap.

Cárnők kora

Bártfai Gergely
Publikálás dátuma
2020.03.22. 08:29

Elképzelni is nehéz, hogy a következő orosz államfő, Vlagyimir Putyin utódja nő lesz. Pedig három évszázaddal ezelőtt, gyors egymásutánban öt asszony is uralkodott Oroszországban, összesen hetven éven át. Tehetségük, kegyetlenségük, kicsapongó életformájuk sokszor túltett a férfiakén.
A modern Oroszország megalapítója, Nagy Péter cár (uralkodott 1682–1725) nem hagyott hátra örököst. Kisfia, Petruska gyerekkorában meghalt. Első házasságából született felnőtt fiát, Alekszejt ő maga ölette meg, miután ellene szövetkezett. Alekszej fiát, Pjotrt Péter szűkebb köre nem akarta a trónon látni; féltek, hogy ha az unoka felnő, megbosszulja apja kivégzését. Így esett a választás az özvegy cárnéra, aki a férje oldalán kitanulta az uralkodás fortélyait.

A koronás mosónő

I. Katalin cárnő (1725–27) nem volt orosz, se Romanov – még Katalin se. Eredetileg Marta Szkavronszkajának hívták. Felemelkedése népmesébe illő. A korán árvaságra jutott lett parasztlányt nevelőszülei egy svéd katonához adták férjhez, majd a háborúban hadizsákmányként, 19 évesen került orosz kézre. Tisztek és hadvezérek udvartartásában szolgált, hivatalosan mosónőként, gyakorlatilag ágyasként. Ezt később évődve emlegette: leveleiben kérte a cárt, hogy ha talált is magának „új mosónőt”, azért a régiről se feledkezzék meg. A szintén szegénysorból fel­emelkedett Mensikov herceg, a cár bizalmasa ajándékozta Péternek. Remélte, a lány kicsattanó jókedve segít legyőzni az uralkodó dep­resszióját. Az eredmény felülmúlt minden várakozást. A vonzó, intelligens, kitűnő humorérzékű teremtés életre szóló társ lett. Ortodox hitre térve felvette a Jekatyerina nevet. Olvasni is csak ekkor tanult meg, de leveleit továbbra is inkább diktálta. Péter előbb titokban vette feleségül, később a moszkvai Uszpenszkij-székesegyházban ünnepélyesen cárnévá koronázta az egykori parasztlányt. Katalin nem vágyott a hatalomra, de megértette, hogy vállalnia kell a feladatot, máskülönben gyerekeinek élete veszélyben forgott volna. A kormányzást Mensikovra hagyta; folytatódtak Péter projektjei, megépültek az első szentpétervári hidak. Az udvari élet sem változott sokat: a fehér éjszakákon hajnalig mulatoztak, másnap a cárnő csak késő délután tért magához. Szeretőt is választott, egy ifjú német grófot. Oroszul nem beszélő testvéreit Carszkoje Szelóba költöztette, leszármazottaik az arisztokrácia tagjai maradtak egészen 1917-ig. Kedvelte a durva tréfákat. 1726. április elsején hajnalban, ivászat közben félreverette a harangokat Szentpéterváron, és remekül szórakozott az utcára tóduló emberek rémületén, akik azt hitték, áradás vagy tűzvész fenyeget. A véget nem érő tivornyákat nem sokáig bírta a szervezete, 43 évesen az idült alkoholizmus szövődményeibe halt bele. Ekkor mégis az unoka, a tizenegy esztendős Pjotr Alekszejevics követte, de névleges regnálása múló epizódnak bizonyult: II. Pétert elvitte a himlő. Már volt precedens a nőági trónutódlásra, így a főurak Nagy Péter unokahúgát kérték fel uralkodónak.

Két Anna kalandjai

Anna (1730–40) elfogadta a hatalmát korlátozó feltételeket, majd trónra lépése után tüntetőleg darabokra tépte az aláírt egyezséget: egy cárnő hatalmát ne korlátozza senki. A terebélyes, mély hangú nagyhercegnőt fia­talon a Baltikumba adták férjhez. Gyereke nem született, hamar megözvegyült, unalmát erotikus kalandokkal enyhítette húsz éven át. Kedvenc szeretőjét, Ernst von Biront magával vitte Pétervárra, megtette udvari kamarásnak, grófi címet adományozott neki, és rá hagyta az államügyek intézését. Rendszerét a bojárok gúnyosan úgy emlegették: „bironovcsina”. Nem is bízott az orosz nagyurakban, német hivatalnokokkal és tisztekkel vette körül magát. Külföldi tábornokai sorra nyerték a csatákat a lengyel örökösödési háborúban, a krími tatárok és a törökök ellen. Mindenhol összeesküvést szimatolt; aki gyanúba keveredett, azt habozás nélkül Szibériába száműzte. Bizarr mulatságokat rendezett, törpékkel, torz­szülöttekkel és udvari bolondokkal, rossz kedvében pofozta udvaroncait. Rajongott a tokaji borokért. Halála után unokahúga és névrokona, Anna Leopoldovna gyakorolta a hatalmat régensként (1740–41) fia, az újszülött VI. Iván cár nevében. Az ifjú, rostocki születésű nagyhercegnő csinos, jószívű és szeszélyes volt, de lusta. Romantikus regények olvasgatásával töltötte napjait. Férje mellett „természetesen” ő is német szeretőt tartott, legföljebb annyiban újított, hogy udvarhölgyével, Julie von Mengdennel osztotta meg ágyát. Kettejükhöz idővel Lynn gróf is csatlakozott. A szenvedélyes ménage à trois közepette a régens nem törődött az intrikákkal. Pedig elkelt volna az óvatosság: egy év után palotaforradalom buktatta meg. Hátralévő éveit fogságban töltötte a messzi északon, imádott Julkája sem kísérhette el.

Vénusz és Messalina

A Preobrazsenszkij-gárda zendülői Erzsébetet (1741–62), Nagy Péter és Katalin lányát emelték a vállukra. Hajnali államcsínye után tüstént kézbe vette az irányítást a Téli Palotában. A gyermektelen nagyhercegnő ünnepelt szépség volt, „az orosz Vénusz”. Apjától nem csupán délceg termetét örökölte, mindenestől a legendás cárra ütött. Ellenségei a hatalom megszállottjának és nimfománnak tartották, Claudius római császár feleségéhez, Messalinához hasonlították. De ha jót akartak, csak titokban, mert a cárnő nem teketóriázott kínvallatást, lefejezést vagy száműzetést elrendelni. Gyanakvása idővel a paranoiáig fokozódott. Nem is mert tiltakozni senki, amikor Erzsébet dölyfös gesztussal fejezte ki, hogy ki az úr(nő) a Romanov-házban. Koronázási szertartásán a saját fejére helyezte az uralkodói fejdíszt, amivel dinasztikus hagyományt teremtett. Ha télen a régi és az új főváros, Moszkva és Szentpétervár között utazott, óriási szánját 23 ló húzta a havon, a járművön ágy és kályha szolgálta fejedelmi kényelmét. Imádta a rokokó divatot, de még jobban önnön szépségét. Elképesztő mennyiségű ruhát hozatott Franciaországból, a legtöbbjét sohasem viselte. Jelmezbáljain szívesen tetszelgett férfi öltözetben, például holland tengerész-egyenruhában. Jól választott szeretőt, a rátermett, modern, művészetpártoló Ivan Suvalovra a hálószobán kívül is számíthatott. Az öregedést viszont rosszul viselte; megesett, hogy dühében minden nőt kopaszra nyíratott az udvarban. Folytatta elődei hivalkodó építkezéseit és a fényűző tivornyáit. Költséges szenvedélyei, no meg a háborúk rettenetes terhet róttak a jobbágyságra, a rendszeres parasztlázadásokat kíméletlenül verték le. Erzsébetet a legsikeresebb orosz uralkodók között tartják számon, csillogását csupán az utóda homályosítja el, aki az utókortól – I. Péterhez hasonlóan – kiérdemelte a „Nagy” jelzőt.

Sophie választásai

A cárinák közül II. Katalin (1762–96), a Sophie néven született német hercegnő ellentmondásos alakja a legismertebb. Voltaire és Diderot felvilágosult levelezőpartnere zsarnok volt egy személyben. Puccsal félreállította férjét, a poroszbarátsága miatt gyűlölt III. Pétert. Nem tudjuk, adott-e parancsot a megölésére, de tény, hogy aktuális szeretőjének, Grigorij Orlovnak a fivére tette el láb alól. Leszámolt a néhai Anna Leopoldovna fiával, az időközben felcseperedett VI. Ivánnal is, mert a magányos rabságban tengődő fiatalember puszta létét is veszélyesnek ítélte. Katalint eredetileg régensnek szánták támogatói, de esze ágában sem volt átadni a hatalmat, amikor Pál fia nagykorú lett. Munka- és kontrollmániás volt, szigorú napirend szerint élt. Fegyelmezett realistaként az államérdek vezérelte. Oroszországot európai nagyhatalommá tette, a birodalomhoz csatolta Ukrajnát és a Krím félszigetet, megalapította Odessza városát. Ám az utókor képzeletét mégis inkább szerelmi élete izgatja. Elbocsátott szeretői busás végkielégítést kaptak: pénzt, földbirtokot, rangot. (A lengyel Poniatowski hercegből királyt csinált II. Szaniszló Ágost néven; mint kiderült, az utolsót Lengyelország felosztása előtt.) Öreg korában sem csillapodott, negyven évvel fiatalabb férfival folytatott viszonyt. Nem tudható, ki volt a vér szerinti apja a trónörökösnek, Pál cárevicsnek, így csak annyi biztos, hogy Katalin minden későbbi Romanov uralkodó őse. A cárnő nagy szerelme Grigorij Patyomkin volt, a hódító hadvezér, akit hercegi rangra emelt. (Kettejük szenvedélyes kapcsolata számos művészi feldolgozás témája azóta is, legutóbb tévésorozatot készítettek róla, a cárnő szerepét Helen Mirren orosz származású, Oscar-díjas angol színésznő alakítja.) A XVIII. század nőuralmát visszatekintve aranykornak tekintik Oroszországban. Ám miközben a trónon asszonyok váltották egymást, a nők helyzete csak nagyon lassan javult. A reformok hatására örökölhettek földbirtokot és tanulhattak is, de ez csak a kiváltságos gazdag családok lányainak életében hozott változást. A jobbágyság mindebből semmit sem érzett. Nagy Katalin óta, immár több mint 200 éve nem állt nő az orosz állam élén. Persze ez egy csapásra megváltozhat: Putyin elnök, a régi cárokhoz hasonlóan, minden bizonnyal maga akarja eldönteni, hogy ki legyen az utódja – és nem köti semmi.

Mária Terézia az orosz cárnők kortársa volt (1740–80). A Habsburg-házban békésebben zajlott a trónutódlás, mint a Romanovoknál. A fiú utód nélküli apa törvénybe iktatta a leányági öröklést: ez a híres-nevezetes Pragmatica sanctio. Magyarországon (továbbá Cseh- és Horvátországban, Dalmáciában és Szlavóniában) királynőként uralkodott, Ausztriában „csak” mint főhercegnő, a császári címet férje, Lotaringiai Ferenc viselte. Noha 16 gyermeket szült, személyesen vett részt a birodalom ügyeinek intézésében. Felvilágosult reformjai miatt nagy uralkodóink között tartjuk számon hazánk mindmáig utolsó női államfőjét.

Heti abszurd: Minden tiszteletük

Kövesdi Péter
Publikálás dátuma
2020.03.22. 07:45

A Kormányzati Kommuniká­cióért Felelős Nemzeti és Vadászati Törzs Felkészítő Ülését, röviden KKFNVTFÜ ezennel megnyitom.
Vegyenek elő tollat, papírt, és tegyék el a józan eszüket, arra nem lesz szükség. Külön megkérem a tiszti főorvos asszonyt, hogy törölje le azt a huncut mosolyt a szája szegletéből, és nézzen maga elé úgy, ahogy a múltkor megbeszéltük. Szomorúbban… Még szomorúbban… Köszönöm, most már egészen reménytelen, így lesz jó. Önök hamarosan a legalja söpredékkel, úgynevezett újságírókkal fognak találkozni, akik különböző kérdéseket próbálnak majd feltenni önöknek. Önök minden esetben a legfelsőbb helyről érkezett utasítás szerint fognak eljárni. A KKFNVTFÜ összeszedte a söpredék lehetséges kérdéseire adott egyedül érvényes válaszokat, ezek a következők lehetnek. Bármely, a fertőzöttek vagy a vírus területi kiterjedésére vonatkozó kérdésre: „Szélesítjük a vizsgálatok körét. Mi tudjuk, hol vannak a fertőzöttek.” Amennyiben további, esetleg ismétlődő kérdések érkeznének: A járvány lezajlását követően elemzéseket fogunk bizonyára végezni, és akkor is természetesen név nélkül, rendelkezésre állnak majd az adatok. Bármely egyéb kérdés esetén: Nem riogatni szeretnénk, hanem megelőzni. A fenti kérdéssort a söpredékkel történő találkozások alkalmával gyakorlatilag tetszőleges számban és sorrendben meg lehet ismételni. Amennyiben az úgynevezett tényfeltáró, más néven liberális, Soros-bérenc senkiháziakkal találkoznak, az alábbi válaszok lehetségesek. Nem kell okosabbnak lenni, mint a járványügyi szakemberek. Tapasztalataink szerint az a választípus újabb kérdéseket vet fel, de ezekre sem szabad konkrétumokkal válaszolni. Önök nem vírusügyben tájékozott szakemberek… Higgyék el, hogy a szakemberek tudják, hogy mit kell tenni. Sokkal több kárt okoznak azzal, hogy okosabbak próbálnak lenni, és szenzációt próbálnak keresni minden egyes eset mögött. Amennyiben az aljasöpredék okoskodni próbál, és különböző, a nyugati sajtótermékekből és kutatási anyagokból összetákolt kérdéseket próbál feltenni, a megfelelő reakció: Én nem bocsátkoznék ilyen típusú információkba. Hadd hívjam fel az önök figyelmét, hogy lehet ebben szenzációt keresni meg oknyomozó újságírást folytatni, de a legtöbbet azzal tennének, ha önök is a legtöbb információt adnának mindenki számára, hogy hogyan tudnak… adjanak hírt arról, hogy az emberek hogyan tartsák be a higiénés követelményeket, illetve előírásokat, és hogyan tartózkodjanak azoktól a megszokott életben folytatott találkozásoktól és életviteltől, amelyekről itt az előzőekben beszéltünk… adjuk tovább a mikrofont! Amennyiben újságírói fegyelmezetlenséget tapasztalnak, adják utasításba a mikrofon azonnali továbbadását, a következő módon: Legyen szíves, adja tovább a mikrofont. Legyen szíves, adja tovább a mikrofont. Legyen szíves, adja tovább a mikrofont, jó? És még valami. A sajtó tájékoztatása olyan, mint a vadászat. Kezünkben a puska, előttünk a préda, de úgy kell tennünk, mintha ők is az Úr teremtményei volnának. Ezért bármit mondunk is nekik, azonnal tegyük hozzá: Minden tiszteletem az újságíróké. És most menjenek, barátaim, és lőjék őket halomra!