Forgószél

Jó lenne, ha mindaz, ami most történik, túllépne Eszenyi Enikő személyén. Persze nem mondhatjuk, hogy a forgószélszerű eseményeknek ne ő lenne a főszereplője. Elindult a harmadik vígszínházi igazgatói ciklusáért, csakhogy történt egy sokak számára váratlan esemény, amelyből lavina lett. Számos volt vígszínházi művész, illetve jelenlegi társulati tag vádolta meg verbális erőszakkal, hatalommal való visszaéléssel. A fenntartó vizsgálatot indított, amit már több mint kétszáznegyven társulati tag kért is. Ezen a ponton Eszenyi Enikő visszavonta a pályázatát, és arról írt, hogy befejezi a több évtizedes munkáját a Vígszínházban.
Főiskola után került a Szent István körúti teátrumba, majd elkezdett rendezni, és 2009 óta vezette az intézményt. Nem vitatható, hogy a szakmai ingadozások ellenére érvényes, sőt sokszor izgalmas, felkavaró előadások születtek a direktorsága alatt. Ezek közül többet ő jegyzett rendezőként. Többnyire meg tudta tölteni az ezerkétszáz fős nézőteret. Ez nagy tett! Csakhogy milyen áron? Régóta hallani szóbeszédeket arról, hogyan bánik Eszenyi a munkatársaival, miként próbál, hogyan beszél a háttéremberekkel. De sokáig ez belső ügy maradt. Mint ahogy sok cégnél is így van, a mai napig. A forgószél azonban nem kegyelmez. Feldúl mindent, ami eddig érinthetetlennek és tabunak számított. 
És ez így van rendjén. Ebben a történetben, bármennyire szeretnék sokan belemagyarázni, nem a politika döntött, hanem a kiállás. Sok elismert művész és színházi ember úgy gondolta, nem hallgathat tovább. Ebből a lett a forgószél. És ez sodorta el Eszenyi Enikőt, bár a vizsgálat érdemi része még hátravan. Reméljük, ez a felbuzdulás nem áll meg Eszenyinél: és ha másnál is felvetődik a verbális erőszak és a hatalommal való visszaélés vádja, amennyiben bebizonyosodik, a förgeteg őt is a lehető legmesszebbre repíti.
Szerző
Balogh Gyula

Egyenlőségjel

A tömegsport köszöni szépen, remekül van a vírusjárvány idején. Tegnap az újbudai Bikás parkban például több tucat ember rótta – az előzéseket leszámítva egymástól biztos távolságban – a futóköröket. Vagy fél tucatnyian bicikliztek, néhányan jógamozdulatokra hasonlító tevékenységben voltak, páran a labdát rúgták. Nem úgy tűnt, mintha bárkinek szüksége lett volna arra, hogy megmentsék. A csak nyomokban piaci alapon működő „élsportnak” viszont a jelek szerint ismét a hóna alá nyúlnak.
A szerdai kormányfői bejelentés szerint az olyan súlyos gondokkal küszködő szektorokban, mint a turizmus, a vendéglátás, a szórakoztatóipar, a sport, a kulturális szolgáltatások, a személyszállítás (taxizás) a munkáltatók járulékfizetés-kötelezettségét teljes egészében elengedik, és a munkavállalók járulékát jelentősen csökkentik június végéig. A legtöbb tétel érthető, hiszen a vírus gyilkolja a munkahelyeket, az export negyedét (a beszállítókkal együtt a GDP bő tizedét) adó autóipar leáll, a turizmusnak „kampó”, a vendéglők bezártak, a színházak leengedték a függönyt. Ám aligha lehet egyenlőségjelet tenni az állását elveszítő pincérnő, az elküldött gyári munkás, a csődbe ment vendéglős és mondjuk egy élvonalban milliókért (nem) játszó focista közé. Csak összehasonlításként: egy magyar focista 2018-ban az NBI-ben havi bruttó 3,3 millió forintért rúgta a bőrt, miközben a vendéglátásban akkoriban a fizikai alkalmazottak átlagkeresete bruttó 162 ezer forint volt.
Más megközelítésben sem tűnik indokoltnak az egyenlőségjel. Amikor az iskolabezárásnál az a kormányfő első megnyilvánulása az, hogy a tanárok majd fizetés nélküli szabadságra mennek; amikor zuhan a forint, és katonák veszik át az irányítást a fontos cégeknél, akkor a sok tízmilliárdos tao-pénzekkel (közpénzzel) egyengetett ágazat aligha van a tíz (vagy húsz) legfontosabb terület között, amire most költeni kell. Érdemes a sportra áldozni, de nem ennyit, nem így, és nem most. A tömegek a jelek szerint kibírják. Vajon a kormányfői hóbort is?
Szerző
Markotay Csaba

A hálózat kész

Lehet azon értetlenül vigyorogni, hogy válsághelyzetben miért is a Facebookon szólt nemzetéhez szerdán a kormányfő, ha ő uralja a közmédiát. Vigyorognánk is az elöljárón, ha nem fagy bele velünk együtt a rendszerbe, ami amúgy is túlterhelt. Home office-ba kényszerítette a vírus az ország nagyját, és akkor még a kormányfő is némán tátog a népének szánt sorsról. A valóság tátog, rendben van. 
Ami nagyon nem volt rendben, hogy a valódi bejelentést a honvédelmi miniszter közölte este a köztelevízióban: csütörtök reggelre életre kelt a Létfontosságú Magyar Vállalatok Biztonságáért Felelős Akciócsoport, amely azonosította az ország működése szempontjából létfontosságú szolgáltató és gyártó kapacitásokat. Azokat a magyar vállalatokat, amelyek a különleges jogrendben olyan infrastruktúrát képviselnek, ahol a Magyar Honvédségnek szerepe lehet. Vajon mi? Feladatuk, hogy a létfontosságú magyar vállalatok üzemelését, biztonságát elősegítsék. Az irányítócsoportok – katonák, rendőrök, katasztrófavédelmi munkatársak – nyomon követik és koordinálják a vállalati munkát. Jelentést adnak a Honvédelmi Minisztériumnak, amely az országos operatív törzsnek jelent.
A hálózat kész. Most már csak egy kevés fantázia kell hozzá, hogy lássuk: a katonák, rendőrök és katasztrófavédelmisek tudják úgy követni és koordinálni a vállalati munkát, hogy a legkevesebb bajt okozzák. Hagyják dolgozni, akit kell, amíg nem bombázza az ellenség az első lépcsős 71 cég egyikét sem. 
Látjuk – sokan el is hiszik –, hogy az ország élén kemény vezér áll, aki kerítése tövében nemcsak hosszú vándorlásban kimerült nyomorultakat tud alázni, de életre tudja kelteni azt a haldokló közegészségügyi rendszert is, amelyet kormányzása tíz éve taszított a mélybe. Ez a hit. A valóságban a vezér belefagyott saját rendszerébe. A háborús kormányzati kommunikáció bukdácsol, péntek reggel pedig – mint előre közölték – katonák is megjelentek az utcákon. Ami nyilván erősíti a biztonságérzetet, megakadályozza a csirkemellfilé piaci zugáremelését, s maszk, orvos, nővér meg lélegeztető gép helyett elrettenti a koronavírust. 
Kínunkban sírunk és röhögünk. Mert a legvadabb időkben éppen a humorról nem szabadna lemondanunk, megadva így magunkat a végnek. Mi, cinikus fajta, persze tanultunk a kormányfő elmúlt tíz évéből, nem hisszük egy szavát sem. Rég nem arra figyelünk, amit mond, hanem arra, amit tesz. Belénk vésődött a bolsevik államcsíny-története is: forradalom (puccs) idején elsőként a postát, a vasútállomást, a nagy üzemeket kell megszállni. 
De pokolba a történelem e mogorva pillanataival. Magyarországon demokrácia van, ha másodlagos frissességű is: különleges jogrendben, de még ülésezik a parlament. Ha a vírus nagyvonalú, feloszlatására és a rendeleti kormányzásra még egy kicsit várni kell. Csakúgy, mint bizonyos szerkesztőségek megszállására. Durva, aki ilyenkor cenzúrát emleget, hiszen elég, ha valaki pánikot kelt, mert kérdezni mer. Ezért mi csak szelíden érdeklődünk: mi folyik itt a vírusölés leple alatt, valójában?
Szerző
Friss Róbert