Mindig van lecsós nokedli - Kalla Éva az irodalommal bontaná az előítéleteket

„A nagy átlag számára a cigányok még mindig analfabéták” – mondja Kalla Éva író, a nemzetközi Romani Film Fest és az Országos Roma Írótalálkozó szervezője. Pedig a cigány kultúra nemcsak folklórból, zenéből és képzőművészetből áll. Komoly irodalma van: a klasszikustól a kortársig elképesztően széles a skála.

Több nagynevű író, költő is elutasította, sőt minden szándékunk ellenére sértőnek érezte a felkérésünket, hogy egy kifejezetten az irodalom roma vetületével foglalkozó tematikus lapban megjelenjenek a műveik. Ön is irodalmi szegregációnak érez egy ilyenfajta mellékletet vagy akár egy roma irodalmi antológiát?

Lakatos Menyhért József Attila-díjas magyar író mondta mindig, hogy ő nem cigány író, hanem író cigány, ezzel együtt soha nem zárkózott el semmiféle megjelenéstől. És én is úgy gondolom, hogy valahol érthető félelem ez, mert felveti annak a veszélyét, hogy az embert bezárják a „cigány irodalom” kategóriájába, miközben mi is magyar nyelven, magyar irodalmat művelünk. Mégis sokkal nagyobb problémának tartom, a köztudatban nem nagyon van benne, hogy egyáltalán léteznek cigány írók vagy író cigányok. A nagy átlag számára a cigányok többségében analfabéták. Még ma is. Alig vannak megjelenési lehetőségek. Volt ugyan két olyan antológia, a Choli Daróczi József által válogatott és szerkesztett Fekete korall I. és II., amely azt a célt szolgálta volna, hogy a nagyközönség számára megmutassa, lám, a romák között is vannak komoly írástudó emberek, de ezen kívül alig akad nyilvános megmutatkozási lehetőség. Elenyésző egyéni út ismert. Terveztem, hogy a tavaly először megrendezett, idén pedig egyelőre bizonytalan sorsú Országos Roma Írótalálkozók anyagából összeállítom a Fekete korall III-at, de nem valószínű, hogy össze fog jönni: nem kapunk rá forrást. Persze az nagy kérdés, hogy az előítéleteket ilyesféle tematizálással vagy antológiákkal lehet-e bontani. Szerintem lehet.

A lakásán, havonta egyszer, mini-írótalálkozókat rendez. Mi történik ezeken az alkalmakon?

Megadunk előre egy témát vagy hívószót – legutoljára a „látszat” volt, legközelebb pedig a „sóhajtás” lesz –, arra lehet hozni valamilyen irodalmi alkotást, verset, prózát, bármit, műfaji megkötöttség nélkül. Felolvassuk, beszélgetünk róluk és jókat eszünk. A cigányoknál az evés az egyik legfontosabb tevékenység. Írókávéháznak is „csúfoljuk” ezeket az összejöveteleket. Természetesen mindig van lecsós nokedli, aki szereti, még túrót is kap hozzá.

Tetten érhető a kortárs irodalomban a klasszikus roma kultúra, az erős hagyományból vagy akár a származásból fakadó identitás kérdése, vagy ezt ma már inkább a XXI. század egyéb, általános emberi nehézségei határozzák meg?

Az idősebbek zömére még ma is jellemző, hogy azokat a hagyományokat akarják megörökíteni – vagy igyekeznek kapcsolódni hozzá –, amelyek megmutatják, milyen valójában a cigány kultúra. A fiataloknál ez már nem szempont, általános problémákat dolgoznak fel, ugyanakkor azért azokon is óhatatlanul átszűrődik valami a kultúránkból. Kiolvasható ugyan belőlük egyéni sajátságként, hogy például milyen egy családban az anya, az apa vagy a gyerek szerepe, de már nem mint cigány minták vannak jelen. Nagyon izgalmasnak tartom ezeket a modern kori összefonódásokat. Van egy kísérleti regénykezdeményem, többrétegű, szavakat értelmezek benne, miközben az értelmezőszótár-szerű lajstromból a végére egy összefüggő történet kerekedik. Ebben néha én magam szólalok meg, legtöbbször a főhős: valaki, akinek sem a neme, sem a származása nem ismert; meg egy tanyán élő, fiatal, kétgyerekes cigány asszony; egy csüngő hasú kismalac stb. Amikor nekikezdtem, nem gondoltam, hogy a tanyán cigányok élnek majd, aztán mégis azok lettek. Ez nyilván azért is van, mert nagyon fontosnak tartom, hogy azok az értékek, amelyek a cigány kultúrában benne vannak, valamiképpen megjelenjenek egy olyan műben is, ami alapvetően egészen másról szól. Ráadásul ezen a tanyán egy értelmiségi cigányasszony él, amit meg azért tartok rendkívül fontosnak, mert a tapasztalatom szerint még mindig élő az a sztereotípia, hogy a cigányok között elenyésző az értelmiség. És ezért vagyok dühös, amikor egy, épphogy a sztereotípiák lebontását célzó mű olyan címet kap, mint Korniss Péter és Závada Pál portrékötete: Egy sor cigány. Azt sugallja, hogy vannak ugyan roma büszkeségeink, de csak ennyien, egy sornyian. Noha utalva a címmel a cigányok ellen elkövetett gyilkosságokra is. Ez így, minden szándék ellenére, tényleg behatárol.

Az ismert helyzet miatt egyelőre bizonytalan sorsú, nyárra tervezett Romani Film Fest tavaly is a roma holokausztra, a küzdésre fókuszált, és idén is ez a téma a hívószó. Sok ugyan az elmaradás ezen a téren, de mintha már jobban benne lenne a köztudatban, mint akár csak 10 évvel ezelőtt volt.

Azt gondolom, hogy még mindig nem eléggé. Amíg holokauszt-szakértőktől elhangozhatnak olyan vádak, hogy a roma népirtás jelentőségét például az is megkérdőjelezi, hogy a téma nem jelenik meg a cigány folklórban, addig még nagyon sok teendőnk van. Merthogy nagyon is megjelenik, a folklórban éppúgy, mint az irodalomban. Lakatos Menyhért, Nagy Gusztáv vagy akár Choli Daróczi József életművében jelentős szerepet kap, többen feldolgozták, benne van versekben, éneklik, nagyon fontos üzenete van. Az egyik legismertebb, az Auschwitz-ballada azért már rendszeresen el szokott hangzani holokausztmegemlékezéseken: „Auschwitzban, de van egy nagy ház, / ott raboskodik a babám.” Még Kovács Apollónia is énekelt folklórt: „Elvitték a cigányokat, hogy megássák a sírjukat, az Isten is azt verje meg, aki őket kivégezte...” Nagy bűnnek tartom, hogy még mindig akadnak olyan hangok, amelyek igyekeznek elbagatellizálni a roma holokausztot. Pedig hát ugyanolyan faji szempontok alapján hurcolták el a cigányokat is, mint a zsidókat. Nem csak rendészeti, közigazgatási okok miatt. Ha ez igaz volna, akkor nem vittek volna el polgárosult cigányokat, gyerekeket, öregeket, betegeket. A nürnbergi törvények is ugyanúgy vonatkoztak a cigányokra, mint a zsidókra vagy a feketékre.

Azért, hogy a köztudatba ne csak beszivárogjon, hanem benne legyen a roma holokauszt ténye, a romáknak kell megharcolniuk. A tankönyvekben még mindig nem nagyon esik erről szó, talán említés szintjén van bennük két mondat. Az én generációm ennyit sem tanult a roma holokausztról, ugyanakkor a zsidót már nekünk is oktatták. Ha nem lettek volna a családi történetek, semmit nem tudnánk. És persze van ennek egy lélektani vetülete is, hiszen a cigányok és a zsidók a társadalom két végpontján helyezkednek el, de abban, azt hiszem, mindenki egyetért, hogy egyik áldozat sem alacsonyabb rendű a másiknál. A filmfesztiválon lesz például egy cseh film, ami úgy beszéli el egy elhurcolt kisfiú kálváriáját, hogy egyetlen mondat sem hangzik el benne. Azt sem lehet tudni, hogy a gyerek zsidó vagy cigány…

Lenézettség, megbélyegzettség, kitaszítottság – még ma is nagyon sok irodalmi műnek témája, ugyanakkor a cigány mesékben igazi hősök a romák. Tudnak a mesék valamennyire ellenpontjai lenni az előítéleteknek?

Valahol minden nép azt gondolja magáról, hogy a teremtő által kiválasztott nép. Minden népnek nagyon fontos, hogy olyan történeteket mondjon el, ami az ő saját igazságát megerősíti. Ami a gyengék igazságát diadalra juttatja. Ez a kiválasztottságérzés az embernek tartást ad. És hogyha ilyenen nőnek fel a gyerekek, az a kitaszítottságérzés egyfajta ellenpontjaként, igen, önbizalommal ruházza fel őket. Azt mondja, hogy a cigányoknak is van mire büszkének lenniük.

Ha belegondolunk, a roma emberek nagy része minden egyes nap poszttraumás szindrómát szenved el. A születésüktől kezdve nap mint nap megpecsételik őket. Rengetegen letagadják, hogy cigányok, akiken nem látszódik. Van egy drámám, 4 nő szerepel benne, több generáció, ami arról szól, hogy hogyan dolgozza fel az ember azt, hogy cigánynak születik. Miként dolgozza fel egy kisgyerek, hogy otthon a családban óvják, dédelgetik, imádják, amikor meg kimegy az utcára, elzavarják. Csak azért, mert cigány. Velem is ez történt anno. Mire mondta a nagyanyám, hogy nem baj, kislányom, te meg menj, és mondd nekik, hogy ti meg kockás nyakú, tetves, bolhás parasztok vagytok. Ez így semmiképp sem jó. Az a jó, ha kooperálunk. Ezért borzasztó a szegregáció, mert nem tudnak a gyerekek kooperálni, és nem ismerik meg a másikat. És nem tudnak mit kezdeni azzal, ha megbélyegzik őket. Csak mélységesen szégyellik magukat. El se tudják képzelni, milyen lehet azzal az érzéssel végigmenni az utcán, hogy itthon vagyok. Hogy ez az én hazám, és nem vitatja el tőlem senki.