Mindig van lecsós nokedli - Kalla Éva az irodalommal bontaná az előítéleteket

Publikálás dátuma
2020.03.28. 17:03

Fotó: Béres Márton / Népszava
„A nagy átlag számára a cigányok még mindig analfabéták” – mondja Kalla Éva író, a nemzetközi Romani Film Fest és az Országos Roma Írótalálkozó szervezője. Pedig a cigány kultúra nemcsak folklórból, zenéből és képzőművészetből áll. Komoly irodalma van: a klasszikustól a kortársig elképesztően széles a skála.
Több nagynevű író, költő is elutasította, sőt minden szándékunk ellenére sértőnek érezte a felkérésünket, hogy egy kifejezetten az irodalom roma vetületével foglalkozó tematikus lapban megjelenjenek a mű­veik. Ön is irodalmi szegregációnak érez egy ilyenfajta mellékletet vagy akár egy roma irodalmi antológiát?  Lakatos Menyhért József Attila-díjas magyar író mondta mindig, hogy ő nem cigány író, hanem író cigány, ezzel együtt soha nem zárkózott el semmiféle megjelenéstől. És én is úgy gondolom, hogy valahol érthető félelem ez, mert felveti annak a veszélyét, hogy az embert bezárják a „cigány irodalom” kategóriájába, miközben mi is magyar nyelven, magyar irodalmat művelünk. Mégis sokkal nagyobb ­problémának tartom, a köztudatban nem nagyon van benne, hogy egyáltalán léteznek cigány írók vagy író cigányok. A nagy átlag számára a cigányok többségében analfabéták. Még ma is. Alig vannak megjelenési lehetőségek. Volt ugyan két olyan antológia, a Choli Daróczi József által válogatott és szerkesztett Fekete korall I. és II., amely azt a célt szolgálta volna, hogy a nagyközönség számára megmutassa, lám, a romák között is vannak komoly írás­tudó emberek, de ezen kívül alig akad nyilvános megmutatkozási lehetőség. Elenyésző egyéni út ismert. Terveztem, hogy a tavaly először megrendezett, idén pedig egyelőre bizonytalan sorsú Országos Roma Írótalálkozók anyagából összeállítom a Fekete korall III-at, de nem ­valószínű, hogy össze fog jönni: nem kapunk rá forrást. Persze az nagy kérdés, hogy az előítéleteket ilyesféle tematizálással vagy antológiákkal lehet-e bontani. Szerintem ­lehet. A lakásán, havonta egyszer, mini-írótalálkozókat rendez. Mi történik ezeken az alkalmakon?  Megadunk előre egy témát vagy hívószót – legutoljára a „látszat” volt, legközelebb pedig a „sóhajtás” lesz –, arra lehet hozni valamilyen irodalmi alkotást, verset, prózát, bármit, műfaji megkötöttség nélkül. Felolvassuk, beszélgetünk róluk és jókat eszünk. A cigányoknál az evés az egyik legfontosabb tevékenység. Írókávéháznak is „csúfoljuk” ezeket az összejöveteleket. Természetesen mindig van lecsós nokedli, aki szereti, még túrót is kap hozzá. Tetten érhető a kortárs irodalomban a klasszikus roma kultúra, az erős hagyományból vagy akár a származásból fakadó identitás kérdése, vagy ezt ma már inkább a XXI. század egyéb, általános emberi nehézségei határozzák meg?  Az idősebbek zömére még ma is jellemző, hogy azokat a hagyományokat akarják megörökíteni – vagy igyekeznek kapcsolódni hozzá –, amelyek megmutatják, milyen valójában a cigány kultúra. A fiataloknál ez már nem szempont, általános problémákat dolgoznak fel, ugyanakkor azért azokon is óhatatlanul átszűrődik valami a kultúránkból. Kiolvasható ugyan belőlük egyéni sajátságként, hogy például milyen egy családban az anya, az apa vagy a gyerek szerepe, de már nem mint cigány minták vannak jelen. Nagyon izgalmasnak tartom ezeket a modern kori összefonódásokat. Van egy kísérleti regénykezdeményem, többrétegű, szavakat értelmezek benne, miközben az értelmezőszótár-szerű lajstromból a végére egy összefüggő történet kerekedik. Ebben néha én magam szólalok meg, legtöbbször a főhős: valaki, akinek sem a neme, sem a származása nem ismert; meg egy tanyán élő, fiatal, kétgyerekes cigány asszony; egy csüngő hasú kismalac stb. Amikor nekikezdtem, nem gondoltam, hogy a tanyán cigányok élnek majd, aztán mégis azok lettek. Ez nyilván azért is van, mert nagyon fontosnak tartom, hogy azok az értékek, amelyek a cigány kultúrában benne vannak, valamiképpen megjelenjenek egy olyan műben is, ami alapvetően egészen másról szól. Ráadásul ezen a tanyán egy értelmiségi cigányasszony él, amit meg azért tartok rendkívül fontosnak, mert a tapasztalatom szerint még mindig élő az a sztereotípia, hogy a cigányok között el­enyésző az értelmiség. És ezért vagyok dühös, amikor egy, épphogy a sztereotípiák lebontását célzó mű olyan címet kap, mint Korniss Péter és Závada Pál portrékötete: Egy sor cigány. Azt sugallja, hogy vannak ugyan roma büszkesé­geink, de csak ennyien, egy sornyian. Noha utalva a címmel a cigányok ellen elkövetett gyilkosságokra is. Ez így, minden szándék ellenére, tényleg behatárol. Az ismert helyzet miatt egyelőre bizonytalan sorsú, nyárra tervezett Romani Film Fest tavaly is a roma holokausztra, a küzdésre fókuszált, és idén is ez a téma a hívószó. Sok ugyan az elmaradás ezen a téren, de mintha már jobban benne lenne a köztudatban, mint akár csak 10 évvel ezelőtt volt.  Azt gondolom, hogy még mindig nem eléggé. Amíg holokauszt-szakértőktől elhangozhatnak olyan vádak, hogy a roma népirtás jelentőségét például az is megkérdőjelezi, hogy a téma nem jelenik meg a cigány folklórban, addig még nagyon sok teendőnk van. Merthogy nagyon is megjelenik, a folklórban éppúgy, mint az irodalomban. Lakatos Menyhért, Nagy Gusztáv vagy akár Choli Daróczi József életművében jelentős szerepet kap, többen feldolgozták, benne van versekben, éneklik, nagyon fontos üzenete van. Az egyik legismertebb, az Auschwitz-ballada azért már rendszeresen el szokott hangzani holokausztmegemlékezéseken: „Auschwitzban, de van egy nagy ház, / ott raboskodik a babám.” Még Kovács Apollónia is énekelt folklórt: „Elvitték a cigányokat, hogy megássák a sírjukat, az Isten is azt verje meg, aki őket kivégezte...” Nagy bűnnek tartom, hogy még mindig akadnak olyan hangok, amelyek igyekeznek elbagatellizálni a roma holokausztot. Pedig hát ugyanolyan faji szempontok alapján hurcolták el a cigányokat is, mint a zsidókat. Nem csak rendészeti, közigazgatási okok miatt. Ha ez igaz volna, akkor nem vittek volna el polgárosult cigányokat, gyerekeket, öregeket, betegeket. A nürnbergi törvények is ugyanúgy vonatkoztak a cigányokra, mint a zsidókra vagy a feketékre. Azért, hogy a köztudatba ne csak beszivárogjon, hanem benne legyen a roma holokauszt ténye, a romáknak kell megharcolniuk. A tankönyvekben még mindig nem nagyon esik erről szó, talán említés szintjén van bennük két mondat. Az én generációm ennyit sem tanult a roma holokausztról, ugyanakkor a zsidót már nekünk is oktatták. Ha nem lettek volna a családi történetek, semmit nem tudnánk. És persze van ennek egy lélektani vetülete is, hiszen a cigányok és a zsidók a társadalom két végpontján helyezkednek el, de abban, azt hiszem, mindenki egyetért, hogy egyik áldozat sem alacsonyabb rendű a másiknál. A filmfesztiválon lesz például egy cseh film, ami úgy beszéli el egy elhurcolt kisfiú kálváriáját, hogy egyetlen mondat sem hangzik el benne. Azt sem lehet tudni, hogy a gyerek zsidó vagy cigány… Lenézettség, megbélyegzettség, kitaszítottság – még ma is nagyon sok irodalmi műnek témája, ugyanakkor a cigány mesékben igazi hősök a romák. Tudnak a mesék valamennyire ellenpontjai lenni az előítéleteknek?  Valahol minden nép azt gondolja magáról, hogy a teremtő által kiválasztott nép. Minden népnek nagyon fontos, hogy olyan történeteket mondjon el, ami az ő saját igazságát megerősíti. Ami a gyengék igazságát diadalra juttatja. Ez a kiválasztottságérzés az embernek tartást ad. És hogyha ilyenen nőnek fel a gyerekek, az a kitaszítottságérzés egyfajta ellenpontjaként, igen, önbizalommal ruházza fel őket. Azt mondja, hogy a cigányoknak is van mire büszkének lenniük. Ha belegondolunk, a roma emberek nagy része minden egyes nap poszttraumás szindrómát szenved el. A születésüktől kezdve nap mint nap megpecsételik őket. Rengetegen letagadják, hogy cigányok, akiken nem látszódik. Van egy drámám, 4 nő szerepel benne, több generáció, ami arról szól, hogy hogyan dolgozza fel az ember azt, hogy cigánynak születik. Miként dolgozza fel egy kisgyerek, hogy otthon a családban óvják, dédelgetik, imádják, amikor meg kimegy az utcára, elzavarják. Csak azért, mert cigány. Velem is ez történt anno. Mire mondta a nagyanyám, hogy nem baj, kislányom, te meg menj, és mondd nekik, hogy ti meg kockás nyakú, tetves, bolhás parasztok vagytok. Ez így semmiképp sem jó. Az a jó, ha kooperálunk. Ezért borzasztó a szegregáció, mert nem tudnak a gyerekek kooperálni, és nem ismerik meg a másikat. És nem tudnak mit kezdeni azzal, ha megbélyegzik őket. Csak mélységesen szégyellik magukat. El se tudják képzelni, milyen lehet azzal az érzéssel végigmenni az utcán, hogy itthon vagyok. Hogy ez az én hazám, és nem vitatja el tőlem senki.

KALLA ÉVA

Alapítója és szervezője az idén 10 éves Nemzetközi Cigány Filmfesztiválnak, a Romani Film Festnek, kórust igazgat, és ő kezdeményezte az első Országos Roma Írótalálkozó életre hívását 2019-ben. Tavaly október óta minden hónap második péntekén az otthonában amolyan írókávéházat, felolvasóesteket tart, ahová az ország minden részéről érkeznek jó tollú szerzők, romák, nem romák. Maga is rendszeresen ír, Az álomadás című kötete ízig-vérig cigány mese a kultúrák találkozásáról, összefonódásáról és elutasításáról; a Soproni Ágnessel kö­zö­sen jegyzett Írják le a sóhajtásomat című interjúkötetben pedig azt vizsgálják, milyen lehet cigánynak lenni. Jelenleg egy regénykezdeményen (Kalla-féle értelmezőszótár) és egy abszurd drámán dolgozik.

Szerző

Nógrádi Gábor: Emmike roma akar lenni

Publikálás dátuma
2020.03.28. 14:21

Fotó: DANIEL MIHAILESCU / AFP
Mikor az ablakból megláttam az oviból hazatérő Emmikét, azonnal lenyeltem egy marék nyugtatót. Kislányom nyakán fél tucat színes lánc lógott, és a fehér blúzzal hordott kék kötényruhácskája helyett piros ingben és térdig érő, tarka, rakott szoknyában robogott be a kapun. A szomszédok a kerítéshez tapadtak, és kitágult szemmel bámulták a gyermekemet. Pillantásukból szinte rikoltott a kérdés: Jézus Mária! Ezek nem csak zsidók, de cigányok is? Emmike új szoknyáján fehér alapon nagy piros virágok ágaskodtak, hajladoztak. Leginkább mexikói és roma leánykák hordanak ilyet. No, most errefelé elég kevés a mexikói kislány… – Honnan szedted ezt, Emmike? – hörögtem a lehető legnyugodtabb apai hangomon, amikor kicsi lányom beriszált a szobába. – Cseréltünk Cinkával! – forgott körbe Emmike. – Tetszik? – És énekelni kezdett: Zöld az erdő, zöld a hegy is / A szerencse jön is, megy is / Gondok kése húsunkba vág / Képmutató lett a világ! Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… – Emmike! – állítottam meg a piros szoknyás körhintát egy mozdulattal. – Legyünk már észnél, ha van! Mi az, hogy cseréltetek? – Mit nem értesz ezen, apcika? Cseréltünk Cinkával. Én cigány akarok lenni, ő meg nemcigány. És énekelt tovább. – Egész világ ellenségünk / Űzött tolvajokként élünk / Nem loptunk mi, csak egy szöget / Jézus vérző tenyeréből / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… Mire bevégezte a hajnenenét, levegőt tudtam venni. – Hogy képzeled ezt, Emmike? – kaptam el a ringlispílt megint. – Te nem lehetsz cigány! Nem annak születtél! – Elég baj az! – nézett rám dühösen kicsi lányom. – Ez is a ti hibátok anyuval. Ha romák lennétek, már rég cigány volnék. És szerencsére énekelt tovább, mert fuldokló köhögési roham jött rám. – Isten, könyörülj meg nékünk / Ne szenvedjen tovább népünk / Megátkoztál, meg is vertél / Örök csavargóvá tettél / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… Mire befejezte a versszakot, kiköptem a tüdőmet, és megragadtam Emmike vállát. – Kislányom! Figyelsz rám? Teljesen megőrültél? Cigány akarsz lenni? Miért? Emmike kirántotta magát a karmaimból és toppantott. – Csak! Mert! Van okom! Cinkának sokkal színesebb a ruhája, mint nekem. Az énekük meg a táncuk is szebb. És Cinka mindig kacag! Meg a mamája is mindig mosolyog, ha ránéz. Nem úgy, mint te, apcikám. Igen, igen, csak ne bámulj rám olyan dühösen! Anyu is mondta, hogy úgy mosolyogsz, mint egy vigyorgó siratófal. – Emmike! – dörögtem. – Állj le! Gondolkozz! Biztos, hogy cigány akarsz lenni?! Tudod, hogy a cigányokat…? – Tudom! – vágott közbe Emmike. – Nem szeretik. Meg lenézik, mert azt mondják, ők mások! De te arra tanítottál, apcika, hogy mindenki egyenlő. Vagy mégsem egyenlő? – És vadul énekelni meg táncolni kezdett kicsi lányom a virágos nagy szoknyájában, ahogy nyilván Cinkától tanulta: – Zeleno vesh, zeleno plaj,/ amari bax, avel thaj zhal, / gindongo buss ando mas del / andej luma buzhanglipej. / Haj nenene haj ne haj nenene haj ne haj nenene haj… Álltam, mint Lót felesége, amikor megfordult, mert nem bírt elszakadni a múltjától. – Ez a himnuszuk, tudod? – torpant meg hirtelen Emmike és a szeme rám ragyogott. – Megtanítsalak rá? Akarsz cigány lenni? (Forrás: Emmike nem semmike, Móra Kiadó, 2018. * Emmike roma – átdolgozott változat)

Gáspár Károly: Bekecs Gyuláné, Marika - Egy zenészfeleség visszaemlékezései IX. rész

Publikálás dátuma
2020.03.28. 12:01

Fotó: Charles Gullung / Image Source/Charles Gullung
Ahogy elmesétem anyáméknak, hogy meginvitátak minket ebédre a Gyusziék, elkezdődött a nagy készülődés. Persze aszt tudnotok kell, hogy anyu nem bírta, és nem bírja a mai napig az anyósomat. Mongyuk, én se. Híre vót neki milyen háklis, rossz természetű asszon a Gizi néni. Meséték, hogy előzőleg a Gyuszim akart udvaróni egy lánynak, de az anyja nem engedte, mer aszt monta: „az én drága, úri gyerekem nem fog olyan jánnyal foglalkozni, aki egy szoba-konyhába lakik a szülejivel, ráadásul az apja egy tudatlan senkiházi! Szóval, a lényeg, hogy beleszót a fia dógaiba. Jóvan, megértem, mer egyszem gyerekük vót a Gyuszi – nekem sincs amúgy tesvérem –, oszt esztrémen fétették őtet. Apám viszont nagyon szerette a leendő nászát, mer ugye vótak együtt Hollandiába és jó kigyöttek. – Iduskám, ne ájjá úgy hozzá mingyá a Gizihez, hogy jajj de ellentengernagy neked! Felmegyünk, elbeszégetünk velük, oszt lehet, hogy rendes az az asszony, csak a romák kitanátak róla minden hülyességet.” – Így vélelmezett apácskám. – Ide figyejj, Béla! Apám nevit még nem is montam, de má kitalátátok mostan, hogy Béla az öreg. – Nem viccelek, ha a Gizi nekem elkezd gizdáskodni, én úgy kiosztom őtet, hogy a ház kiáll! – Folytatta anyám. – Óóó…, ez a nő, drága Istenem! Mé vagy illyen kötőtű?! Aszt se tudod, mi lesz, hogy lesz, de má a veszekedésen jár az agyad?! – Válaszót apu. – Maj bízd csak rám lányom, kap az tőlem! – Súgta oda anyám. Oszt még kacsintott, de úgy, hogy minkét szemit lecsukta, mer nem tudta csak az egyiket. Áh..., de sokat nevetgétem rajta. Na, teltek-mútak a napok, megin eljött a vasárnap. Mivel ebédre híttak meg, úgy készűtünk, hogy délre oda érjünk hozzájuk. Nem laktunk messze egymástó. Mi a Teleki térné, Gyuszimék meg a Szerdahelyi utcába. Ott átunk az ajtajuk előtt, becsöngettünk. Hallottuk a magassarkú cipő kopogását, mingyá gondótam, hogy anyósom fogad minket. Úgy is vót. Kinyitotta az ajtót, na, annak az a forma! Kegyetlen! Azon a szivárvány minden színe ragyogott! Sárga blúsz, piros szoknya, meg mit tudom én mien blézer, de a lényeg, nagyon falusias stíl vót. Arró nem beszéve, hogy vagy húsz kilo festéket mázolt az arcára. Utána monta apácskám, hogy Tókijóba látott ilyen nőköt, a gézsákat, akik ezekkel a nagy maffiózó dzsakuzzikkal járkátak. – De örülök nektek, drága Marikám! Fáraggyatok beljebb! – Ilyet szót Rózsi néni. Habi raj! Az a műkedvesség, ami annak kigyött a száján! Nem vót túl jó az első benyomásom rólla, de mit lehetett csináni? Bementünk az előszobába, má ott átak kiőtözve az öreg Bekecs, meg hát a Gyuszim. De szép vót a drágám! Má, hogy a Gyuszi. Igaz, ami igaz, apósom is egy elegáncs ember, apja fia az én uram. Bejjebb fáradtunk, ahogy az anyósom monta. Leültettek bennünket ilyen ülőgarnitúrára. – Hozok egy kis aperetívet nektek. – A Gizus monta eszt. Há ki más illyen fellengzős...? Erre anyácskám halkan. – Még apertin, vagy mi! Verd meg Szűz Mária a fejit! – Há bisztos érezte apósom, hogy valami feszűtség van benne a levegőbe, mer elkeszte kérdezgetni apámat, hogy mi van vele, hol muzsikál, keresgélnek-e, milyen vendégek vannak. Tuggyátok, a szokásos. Az asszony még tevékenykedett a konyhába, addig mi má elég jó hangulatba beszégettünk. Ja, előtte még behozott valami likört, de az olyan édes meg ragacsos vót, hogy tapétát lehetett vele ragasztani. De rossz vót, Szépjóistenem! Na, odakerűtünk az ebédlőasztalho, hozta Gizink az első fogást. Ahogy gondótuk, húsleves. Ezzel semmi baj, csak több zsír vót rajta, mint a disznyókon, mikor még szaladgának a réteken, vagy hol. Illyen gusztustalanú főzni! Én azóta se eszek a kezibő még egy falatot se! Jött utána a rántotthús, sült csirke, a köretek, de nem ez vót a lényeg (mind lucsogott a zsírba), hanem mikor megszólalt Gizike nagys'asszony. – Idukám, hallom milyen szép kis lakásotok van. A mienké mongyuk jobb helyen van, de az is elmegy, legalább közel van hozzátok a piac. – Húha! Anyácskámnak vérbe forogtak a szemei, apám meg a nyakkendőjit keszte el húzgáni idegibe. De azé rákontrázott anyu. – Arany Gizikém! A mi házunkba ügyvédek, orvosok meg a legkomolyabb manusok laknak, telefonos lakásokba. Külön el kelletett intéznünk, nem kis pézé, hogy ott kapjunk lakást. Nagyon sok roma lakna ott szívesen, jobb ha tudod, drágám! – Az a lényeg, hogy közel vagyuk egymásho a Marikával! – Szót közbe az én okos Gyuszim, mer tutta, hogy robbanás lehet az aszonyok között. Ebbe a hangulatba zajlott az első közös ebédje a családoknak, de azé abba egyetértettek – még nagyjából a Gizella hercegné is –, hogy illünk egymásho és folytassuk a kapcsolatot. Há persze csak tisztességessen. De ez akkoriba nem vót kérdés. Nem lehetett összeállni, meg csak úgy szekszölgetni jobbra-balra. Amelyik leányról megtutták, hogy má bevette a gyulai kolbászt, na, annak annyi vót! Az má oszt várhatta, hogy egy normális ember elvegye. Örűt, ha valami falusi tróger szóba át vele, aki nem tudott az előéletérő. Változik a világ, csak egy dolog nem, a Gyuszim meg én még mindig ugyanúgy a bálványai vagyunk egymásnak! Tuggyátok mekkora dolog ez, gyerekeim?!