Gáspár Károly: Bekecs Gyuláné, Marika - Egy zenészfeleség visszaemlékezései IX. rész

Ahogy elmesétem anyáméknak, hogy meginvitátak minket ebédre a Gyusziék, elkezdődött a nagy készülődés. Persze aszt tudnotok kell, hogy anyu nem bírta, és nem bírja a mai napig az anyósomat. Mongyuk, én se. Híre vót neki milyen háklis, rossz természetű asszon a Gizi néni. Meséték, hogy előzőleg a Gyuszim akart udvaróni egy lánynak, de az anyja nem engedte, mer aszt monta: „az én drága, úri gyerekem nem fog olyan jánnyal foglalkozni, aki egy szoba-konyhába lakik a szülejivel, ráadásul az apja egy tudatlan senkiházi! Szóval, a lényeg, hogy beleszót a fia dógaiba. Jóvan, megértem, mer egyszem gyerekük vót a Gyuszi – nekem sincs amúgy tesvérem –, oszt esztrémen fétették őtet. Apám viszont nagyon szerette a leendő nászát, mer ugye vótak együtt Hollandiába és jó kigyöttek. – Iduskám, ne ájjá úgy hozzá mingyá a Gizihez, hogy jajj de ellentengernagy neked! Felmegyünk, elbeszégetünk velük, oszt lehet, hogy rendes az az asszony, csak a romák kitanátak róla minden hülyességet.” – Így vélelmezett apácskám. – Ide figyejj, Béla! Apám nevit még nem is montam, de má kitalátátok mostan, hogy Béla az öreg. – Nem viccelek, ha a Gizi nekem elkezd gizdáskodni, én úgy kiosztom őtet, hogy a ház kiáll! – Folytatta anyám. – Óóó…, ez a nő, drága Istenem! Mé vagy illyen kötőtű?! Aszt se tudod, mi lesz, hogy lesz, de má a veszekedésen jár az agyad?! – Válaszót apu. – Maj bízd csak rám lányom, kap az tőlem! – Súgta oda anyám. Oszt még kacsintott, de úgy, hogy minkét szemit lecsukta, mer nem tudta csak az egyiket. Áh..., de sokat nevetgétem rajta. Na, teltek-mútak a napok, megin eljött a vasárnap. Mivel ebédre híttak meg, úgy készűtünk, hogy délre oda érjünk hozzájuk. Nem laktunk messze egymástó. Mi a Teleki térné, Gyuszimék meg a Szerdahelyi utcába. Ott átunk az ajtajuk előtt, becsöngettünk. Hallottuk a magassarkú cipő kopogását, mingyá gondótam, hogy anyósom fogad minket. Úgy is vót. Kinyitotta az ajtót, na, annak az a forma! Kegyetlen! Azon a szivárvány minden színe ragyogott! Sárga blúsz, piros szoknya, meg mit tudom én mien blézer, de a lényeg, nagyon falusias stíl vót. Arró nem beszéve, hogy vagy húsz kilo festéket mázolt az arcára. Utána monta apácskám, hogy Tókijóba látott ilyen nőköt, a gézsákat, akik ezekkel a nagy maffiózó dzsakuzzikkal járkátak. – De örülök nektek, drága Marikám! Fáraggyatok beljebb! – Ilyet szót Rózsi néni. Habi raj! Az a műkedvesség, ami annak kigyött a száján! Nem vót túl jó az első benyomásom rólla, de mit lehetett csináni? Bementünk az előszobába, má ott átak kiőtözve az öreg Bekecs, meg hát a Gyuszim. De szép vót a drágám! Má, hogy a Gyuszi. Igaz, ami igaz, apósom is egy elegáncs ember, apja fia az én uram. Bejjebb fáradtunk, ahogy az anyósom monta. Leültettek bennünket ilyen ülőgarnitúrára. – Hozok egy kis aperetívet nektek. – A Gizus monta eszt. Há ki más illyen fellengzős...? Erre anyácskám halkan. – Még apertin, vagy mi! Verd meg Szűz Mária a fejit! – Há bisztos érezte apósom, hogy valami feszűtség van benne a levegőbe, mer elkeszte kérdezgetni apámat, hogy mi van vele, hol muzsikál, keresgélnek-e, milyen vendégek vannak. Tuggyátok, a szokásos. Az asszony még tevékenykedett a konyhába, addig mi má elég jó hangulatba beszégettünk. Ja, előtte még behozott valami likört, de az olyan édes meg ragacsos vót, hogy tapétát lehetett vele ragasztani. De rossz vót, Szépjóistenem! Na, odakerűtünk az ebédlőasztalho, hozta Gizink az első fogást. Ahogy gondótuk, húsleves. Ezzel semmi baj, csak több zsír vót rajta, mint a disznyókon, mikor még szaladgának a réteken, vagy hol. Illyen gusztustalanú főzni! Én azóta se eszek a kezibő még egy falatot se! Jött utána a rántotthús, sült csirke, a köretek, de nem ez vót a lényeg (mind lucsogott a zsírba), hanem mikor megszólalt Gizike nagys'asszony. – Idukám, hallom milyen szép kis lakásotok van. A mienké mongyuk jobb helyen van, de az is elmegy, legalább közel van hozzátok a piac. – Húha! Anyácskámnak vérbe forogtak a szemei, apám meg a nyakkendőjit keszte el húzgáni idegibe. De azé rákontrázott anyu. – Arany Gizikém! A mi házunkba ügyvédek, orvosok meg a legkomolyabb manusok laknak, telefonos lakásokba. Külön el kelletett intéznünk, nem kis pézé, hogy ott kapjunk lakást. Nagyon sok roma lakna ott szívesen, jobb ha tudod, drágám! – Az a lényeg, hogy közel vagyuk egymásho a Marikával! – Szót közbe az én okos Gyuszim, mer tutta, hogy robbanás lehet az aszonyok között. Ebbe a hangulatba zajlott az első közös ebédje a családoknak, de azé abba egyetértettek – még nagyjából a Gizella hercegné is –, hogy illünk egymásho és folytassuk a kapcsolatot. Há persze csak tisztességessen. De ez akkoriba nem vót kérdés. Nem lehetett összeállni, meg csak úgy szekszölgetni jobbra-balra. Amelyik leányról megtutták, hogy má bevette a gyulai kolbászt, na, annak annyi vót! Az má oszt várhatta, hogy egy normális ember elvegye. Örűt, ha valami falusi tróger szóba át vele, aki nem tudott az előéletérő. Változik a világ, csak egy dolog nem, a Gyuszim meg én még mindig ugyanúgy a bálványai vagyunk egymásnak! Tuggyátok mekkora dolog ez, gyerekeim?!