A bergamói intenzív osztályon forgat egy brit tévéstáb. Az orvos kimerülten mutatja a körülményeket. A lélegeztetett betegek fején különös, átlátszó kupola, sokuk nyilvánvalóan haldoklik. Egyikük javulóban, megilletődötten integet. Akkoriban (napi 600-700 halott) nyilatkozza az északolasz járványügyi védekezés felelőse, hogy megtorpanni látszik a pandémia. Másnap 793 embert raknak koporsóba. Katonai konvojok szállítják a halottakat tömött sorokban. Búcsú nélkül távoztak. A krematórium nagyüzemben hamvaszt, vezetője teljesen összetört. A világ padlón. A jégcsarnok az új halottasház.
Tények ezek? Igen. Bubópestis dúl az utcákon, és mindenki halálnak halálával hal? Nem. Akkor mi az igazság? Hogyan kell gondolni rá? Érezzük magunkat egy horrorfilmben vagy kapcsoljuk ki a tévét két hónapra? A média a hibás? Netán a hírek mögött áll valaki? Valakinek érdeke mindez? Valószínűleg nem. Lesznek haszonélvezői a félelemnek? Valószínűleg igen. A haszonélvezők eresztették rá a világra a rettenetet? Aligha. A tisztánlátáshoz két kérdést kell megválaszolnunk: mik a tények és mennyire töltekezzünk be velük? Illetve van egy harmadik is: a lohasztó tényektől függetlenül reménykedhetünk-e akár egy borzasztó kataklizma idején is a túlélésben és abban, hogy a világ tanul a hibáiból?
Derű a munkatáborban
Olofsson Károly neve magyarázatra szorul. Egyik apai felmenője svéd volt, az 1700-as években ragadt a Magyar Királyságban. Középiskolai tanár apja bencés gimnáziumba íratta. Tizenhat évesen érettségizett, belépett a Szent Benedek-rendbe, Pannonhalmán teológiát, Münchenben németül tanult. Magyar–német–bölcselet szakos tanári diplomáját már itthon vehette át, 1939-ben doktorált, pappá szentelték Placid atyaként.
A háborúban tábori lelkészként, gimnáziumi tanárként, egyházi tanácsadóként dolgozott. Az államvédelmi hatóság 1946-ban tartóztatta le, próbálva megágyazni egy kiadós koncepciós pernek, amit végül a szovjet katonai bíróság teljesített be. Antibolsevista propaganda, terrorcselekmény és szervezkedés miatt tíz év szabadságvesztésre ítélték, munkatáborba internálták. Tíz évet töltött a Gulágon, ahol bőven lett volna oka meghalni. Nem így tett.
„Én nem diákokat fogok tanítani, ahogy elterveztem. Nekem az lesz a dolgom, hogy tartsam a lelket a fogolytársaimban. Ez volt a hivatásom a lágerben tíz évig. Ezért voltam én a legboldogabb ember az egész Szovjetunióban, mert rám talált az életfeladatom” – mesélte életrajzi könyvében. A Gulágon bevésett emlékei a YouTube-ra került felvételen is elérhetők. „Első szabály: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor mindig gyengébbek leszünk. A szenvedés elviselésére minden energiánkra szükségünk van. Ez úgy ment, hogy nem engedtük, hogy valaki elkezdjen panaszkodni. Ha valaki elkezdett panaszkodni: beszélj a szakmádról! Én annyi szakmát kitanultam. A második: észre kell venni az élet apró örömeit, és meg kell örvendezni. Nem volt egyszerű, de meg kellett tanulnunk.” Akkor volt a Helsinki Olimpia, és ők este a káposztaleves és a zabkása után sorolták a jó élményeket. Egyszer a bajnok tizenhatot idézett föl este, nem ért rá szenvedni. A harmadik szabály a politikai foglyokra jellemző ártatlansághangoztatás mellőzése volt: nem tökéletesek, de meg kell mutatniuk, különbek a rabtartóiknál, mert ez mozgósítja az életenergiákat. A negyedik szabály, „mert az Úristent nem lehet kidisputálni az életből: akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb a szenvedést elviselni… még a Jóisten is akarja, hogy mi túléljük a poklot”.
Olofsson Károly a háború után ládagyári munkás és betegszállító lett, mosodavezetőként ment nyugdíjba. Száz évet élt. „Ne dramatizáld a szenvedést, ne panaszkodj, keresd a mindennapok apró örömeit. Ez a túlélés művészete” – ez marad az öröke.
Viktor Frankl pszichiáternek, bár minden oka meg lett volna a megőrülésre vagy az öngyilkosságra a haláltáborokban, 97 évesen hunyt el. Négy koncentrációs tábort járt meg a háború idején, köztük Auschwitzot. Szüleit, fivéreit, várandós feleségét ragadta el a népirtó őrület. „A szenvedést nem kerülhetjük el – írta később a terápiás módszeréről –, azt azonban eldönthetjük, milyen módon viszonyulunk hozzá, és találunk-e benne értelmet. Az ember egyedi, senki mással össze nem téveszthető lény” – vallotta Frankl, és hozzátette, mindenkire rá van bízva, hogy éli meg és értelmezi személyes tapasztalatait. „Hozzuk ki a legtöbbet a lehetőségeinkből, forduljunk bizakodással a jövő felé és legyünk elfogadóak.”
Sokak szerint ez a feladatunk most, és örülhetünk, hogy nem a háború miatt. Imák is terjednek a világhálón, amelyek a koronavírusnak köszönik az ébredés lehetőségét. Ez ugyan kissé bizarr, de lényegében mindegy: a helyzetbe, ha lehet, nem belehalni, inkább „beleélni” érdemes.
Kevesebb olasz halott
A jelenlegi járványhelyzet értékelése nem egyszerű feladat. A drámai felhangok is indokoltak lehetnek, különösképp azért, mert a neheze még előttünk van, de a visszafogottság sem ördögtől való, hiszen ez mégsem egy Ebola. Szalay Viktor tiszafüredi szakorvos, természetgyógyász az utóbbi nézeten van. Kiszámolta: Olaszországban kevesebben halnak meg, mint tavaly ilyenkor (emögött más okok is állhatnak, például egy szelídebb influenzajárvány, ami miatt az év elején nálunk is sokkal kisebb a népességfogyás – B. T.).
Azt kérdeztük a háziorvostól: hogy kell értelmeznünk az adatokat? „Realisztikusan – felelte. – Próbáljuk semleges forrásból beszerezni az adatokat, amelyek még nincsenek elhajlítva semmilyen irányban. Se gazdasági, se politikai, se pánikkeltő, se felvásárlásra buzdító szándék nem áll mögöttük. Ha nem ezt tesszük, belecsúszhat az információba valaki másnak a véleménye.” A szándék mögött állókról nem beszélt, csak az utólagos haszonélvezők lehetőségét emelte ki.
Amikor Szalay Viktor a napi 6-800 olaszországi halálesetről hallott, utánanézett a statisztikának, és a tavalyi átlag napi halálozáshoz képest meglepő módon nem az elvárt növekedését találta, hanem napi 160-as csökkenést. Amitől persze még tény: az egyidejű lokális növekedés képes agyonnyomni a kórházi ellátást. A háziorvos kiemelte, a vírus esősorban ugyanúgy a krónikus betegségben szenvedő idősek halálát okozza, mint az influenza. Utóbbi számításai szerint a járvány időszakának három hónapjában kilencezerrel több halálozást okoz idehaza, mint az év többi hónapjában. „Az egész világon 500 ezer körüli haláleset történik évente az influenzavírus-fertőzés szövődményei miatt. Az influenza minden egyes évben 30-szor nagyobb halálozással járt, mint eddig a koronavírus-járvány. Hozzá kell tenni, még csak a járvány elején tartunk és a számok változni fognak. Ez a változás az emberek együttműködésétől, a járványügyi szabályok betartásától és az egészségügy hatékonyságától függ. Összehasonlításként, csak Olaszországban évente 109 ezer ember hal meg szívkoszorúér-elváltozás, 148 ezer daganatos betegség miatt. Van itt mit javítani. A reményeim és a magánvéleményem szerint a koronavírus-járvánnyal az influenzás elhunytak számát nem érjük el, se a globális, se a hazai adatokkal. Optimista becslésem szerint a pandémia a változó körülmények miatt nyárra lecseng” – véli a szakorvos-természetgyógyász.
„A koronavírus-járvány mortalitását nagyjából az influenza mellé tudnám tenni. Utóbbi csak azért nem olyan látványos, mert együtt élünk vele, megszoktuk, így a média nem emeli ki mint rendkívüli eseményt. A koronavírusról viszont nap mint nap azt sulykolják az emberekbe, milyen veszélyes és mennyien haltak meg miatta. Szinte a pestis szintjére emelik föl” – korholja a médiát. Miközben a média persze nem tesz mást, mint arról tudósít, amire az emberek kíváncsiak, de a tökéletes valóságot soha nem adhatja vissza. Mert valóság a tömegek halála és Placid atya túlélése is.
A mentális állapot javításáért ma több pszichológiai platform, köztük a Mindset is tenni akar. Pánikkeltés helyett hiteles, higgadt tájékoztatásra hívnak, és tanácsokkal látnak el minél több embert, könnyebbé téve a koronavírus árnyékában töltött mindennapokat. Ingyenes online előadásokat terveznek, és fizetőseket, amelyek bevételét koronavírussal küzdő kórházaknak szánják.
