„Arat a kaszás. Két hónapon belül a magyar demokratikus ellenzék három meghatározó egyénisége halt meg: július 19-én Heller Ágnes, szeptember 11-én Rajk László, szeptember 13-án Konrád György... mivel a szabad gondolkodás kezd hiánycikké válni – s nem csak Magyarországon – mindannyiukra sok-sok évig szükségünk lett volna” – írta Szelényi Iván az Élet és Irodalomban 2019. szeptember 20-án.
Mindkét nekrológ megjelent a Konrád-emlékkönyvben (Az örök látogató, Konrád György, 1933–2019, Noran Libro), amelyben félszáz értelmiségi idézi fel Konrád személyiségét, munkásságát.
Itt zavarba jövünk, mert Konrád György nevét be kellene helyettesítenünk, hogy ismételgethessük. De, mit tudunk írni? Író. Igen író, mert írt, mint minden termékeny gondolkodó, aki úgy véli, gondolatait külsővé teszi, mert érdeminek gondolja őket arra, hogy más is megismerhesse őket. Ezen túl – ha szükséges, de az-e egyáltalában? – legfeljebb annyit tehetünk hozzá, amit Szelényi mond: szabad gondolkodó. Ami annyit is tesz: kritikai gondolkodó.
Konrád persze sok minden más is volt: szeretni való ember, barát, szellem- és eszmetárs, harcostárs abban a küzdelemben, amit ez a szabad, kritikai gondolkodás vívott a létező szocializmus rendszere ellen egy szabad politikai rendszerért, a szabad világért. Mint egy valódi korszak valódi szabad gondolkodója Konrádot sem kerülte el a sorsa: halála után e félszáz értelmiségi meg kellett, hogy emlékezzen róla. Nem az illemnek, vagy a túlélőket érő etikai nyomásnak engedelmeskedve, hanem a szükség miatt. A hiány miatt. Mindenekelőtt persze az ember hiánya miatt. S, amint – ritka példáktól eltekintve – az ilyen emlékkönyvekben az szokás, az írások nagyrészt ki is merülnek a személyes barátság pillanatainak felidézésével, ki, mikor találkozott, beszélt vele először, utoljára, ki, mikor vette kézbe műveit.
Főként az 1969-ben megjelent A látogatót emlegeti mindenki. De: egy pillanat! Konrád sokat írt, de nem neveznénk írónak a szónak abban a klasszikus értelmében, mint Esterházyt, Nádast vagy Spirót annak nevezzük. Nem tudjuk, milyen kritériumok alapján dolgozik az irodalmi Nobel-díj bizottság, Ám, ha olyan mű is ítélet alá esne, amelynek revelációját is értékelnék az adott kor adott társadalmában, úgy A látogató megérdemelte volna a legmagasabb elismerést. (Akkor is, ha ennek politikai súlyával most nem számolunk.) A revelációs vihar abból fakadt, hogy valaki kritikai szemmel nem csak az idősebb – 56-os – generáció rendszerellenes érzelmeit tudta elérni, hanem egy fiatal generáció világképét is átalakította, szemben az agymosással, amely úgy is erős volt, hogy a keleti blokkban nem lehetett a legdurvábbnak mondani. Konrád úgy beszélt a valóságról, hogy az hátborzongató volt, szociografikus regény volt, abban rejlett a legnagyobb ereje, abból fakadt robbanásszerű ereje, amit az utókor irodalmi gondolkodása a hátrányára írhat: hogy nem volt „igazán klasszikus regény”. (Már ha Esterházyt, Nádast, Spirót ilyennek mondhatnánk.)
A látogató egyébként azt a nemzeti emlékezetet keltette életre, hogy amint a francia politikai, a német pedig filozófus nemzet, hát a magyar irodalmi nemzet, olyan világ, ahol a költők-írók évszázadok óta beszélnek és éreznek a politikusok helyett. Az elszánt olvasó pedig elgondolkodhatott az értelmiség, főként az írástudó értelmiség nemzet iránti felelősségéről is.
Ha zavarban voltunk, mit is írjunk Konrád György neve után, akkor most leírhatjuk: a legtöbbet elérte az életben, amit elérhetett: az ő neve után nem kell írnunk semmit. Amint nem kellett Heller neve után sem odabiggyeszteni, hogy filozófus, vagy Rajk neve után, hogy építész. Mert, igaza van Szelényi Ivánnak: Konrád is maga volt a kritikus gondolkodó, az a hatalmas szabad gondolkodó, akit lehet szeretni vagy utálni, lehet vele egyetérteni, vagy vitatni, de egyet nem lehet: megkerülni.
Az emlékkönyv erre figyelmeztet leginkább, és ez a figyelmeztetés szorongást vált ki belőlünk. Szorongást, amely mind jobban erősödik, ahogyan végigtekintjük az 1990 után megélt harminc évet, a történelem ez országra nézvést kegyelmes pillanatát, amelynek elmúltával meg kellene tagadnunk a kegyelmes jelzőt, s pokolira cserélni. Kerülgettük ezeket a sziklákat, kerülgettük, s nem vettük észre, hogy a fejünket már véresre horzsoltuk a nagy kerülgetésben. Nem sokra jutottak persze ők sem a sziklalétükkel, túl a barátokon és szellemtársakon, magányosak maradtak. Az értelmiség, ha tetszik, az ész – Konrádot és Szelényit tagadva –, nem hogy nem jutott hatalomra, de sokszor saját téveszméivel is hadakozva még azt a történelmi szerepét is elvesztette. Azt fecsérelte el, amit íróin és költőin keresztül évszázadokon át birtokolt: hogy a nemzet nem politikai, hanem ennél sokkal több, a politikára is kényszerítő hatást gyakorló szellemi vezetője legyen.
Csupasz vigasz, hogy az örök látogató itt maradt velünk.
Infó:
Kőrösi P. József–Szarka Károly:
Az örök látogató – Konrád György 1933–2019
Noran Libro, 2020
