Előfizetés

Egy falat bölcselet

Papp Sándor Zsigmond
Publikálás dátuma
2020.04.12. 07:14

Fotó: Népszava
Amikor elindultunk erre az útra – egy másik életben –, a könyveknek szánt IKEA-s dobozra hárult a legnagyobb figyelmem. Milyen műveket válogassak ki? Legyenek közte újak és régiek, irodalom és történelem, csipetnyi szórakozás, bédekker és mind férjen el – ha könyvekről van szó – ebben a nevetségesen kicsi dobozban. Aztán persze az életünk izgalmasabban alakult, mint számítottam, s ilyenkor a fikció világa csak kullog az események után, nem tudja felvenni a versenyt. Így aztán alig néztem bele a gondosan kiválogatott mini könyvtárba. Csak ma néztem át alaposabban, és tűnt fel, hogy leginkább a második világháborúról szóló könyvek kerültek bele – bizonyos szempontból érthető, tavaly elég sok témába vágó könyvet szerkesztettem, s a lelkesedés kitartott. Csakhogy a vírus, ez a kihívás, veszem észre magamon, valahogy más műveket kérne. Filozófusokat leginkább. Milyen jól jönne most Cioran okos szkepszise, Nietzsche dühe vagy Sesztov kristálytiszta mondatai. Mindig is szerettem, ha egy gondolkodó egyben költő is, mármint ha jól áll a kezében a toll, és nem úgy ropognak a mondatai a fogam alatt, mint a homok. Ezért aludtam el pár bekezdés után Hegel szövegein, és faltam éjfélig Montaigne esszéit. Tegnap nem épp filozófusokhoz méltóan cselekedtem: a csöndes szemlélődés helyett a tettek mezejére léptem. Bekopogtam a szomszéd ajtaján. Olyan üvöltés, női sikoltások sorozata zúgott át ugyanis a falakon, hogy szinte biztos voltam benne, nemsokára mentőt kell hívni. Egy harminc körüli, erősen megviselt nő bukkant fel az ajtókeretben. Veretes hungro-angolságommal megkérdeztem, hogy segíthetek valamit, mire ő a nem kevésbé kiművelt spanglishével azt felelte, hogy csak a lánya. Kissé dühös. Erre viszont bennem ment fel az adrenalin, hogy akkor viszont talán egy kicsit visszafogottabban csinálják, mert zeng tőle az egész ház. De tán még a parton is felrebbentek a sirályok. A nő válaszképpen átváltott pergő anyanyelvére, amiből sokat nem értettem, annyit viszont igen, hogy most már engem szid, mint a bokrot. Mégis mit képzelek én?! Hogy jövök én ehhez?! Az ajtóm felé tartva aztán belőlem is kibukott pár diszkrét szentségelés, hogy a spanyol szomszéd is szembesüljön a magyar nyelv gazdagságával és szépségével. Aztán úgy becsapta az ajtót, hogy azt a szeizmológusok is észlelhették. Úgy tűnik, a karantén nem tesz jót a népek közti barátságnak. Ahogy lecsillapodtak a kedélyek, eltöprengtem, hogy tán nem is annyira átok ilyenkor egyedül lenni. A macskán kívül ugyanis nincs kivel összevesznem. Ahogy olvasom, szinte mindenütt megugrott a kapcsolaton, illetve családon belüli erőszak. A bezárt és leláncolt psziché lám, előbb vagy utóbb utat tör magának, s nem kímél senkit, aki az útjába áll. Én csak Mircivel akasztom össze a bajszomat, amikor éjjel kettőkor felébreszt, mert az ajtót vagy az ágyam szélét kaparja, és csak nyávog és nyávog, mert ő nem ebben a ketrecben akarja kivárni a világ végét. Akkor már inkább a parkolóban egerészve. De a fajok közti békétlenség nem tart sokáig. Ő az ágy alá menekül zeuszi haragom elől, hogy pár perc múlva már a lábamnál doromboljon, amikor már kifogytam a villámokból. Emberrel azért ez bonyolultabb lenne. Nálam sokkal pihentebb gondolkodók már azon töprengenek, hogy a vírus utáni világ miért nem lesz olyan, mint a korábbi. Mi és hogyan alakul át gyökerestül. Mire kell felkészülnünk. Talán csak egy dologgal nem kalkulálnak: a modern ember kényelmességével. Azzal, amelyik egyetlen világégést sem élt át, sőt komolyabb háborút sem, békés világát hosszú évtizedek óta semmi nem veszélyeztette és nem is háborgatta, így nem is nagyon kellett alkalmazkodnia hirtelen semmihez. Csak a jólét újabb és újabb vívmányaihoz. Okostelefon, okostévé, okosélet. Elkényelmesedett hát. Úgy kell belülről elképzelni, ahogy a WALL-E elhízott, szállítójárműveikbe belenőtt túlélőit. A környezetét leginkább úgy észleli, mint egy elé terített varázsszőnyeget, amely csak az ő parancsszavaira hallgat. Ez a pandémia kicsit talán megrázza, de a kényelmi érzetét ezért a kis zűrzavarért nem adja fel. Ahhoz több kell. Valami, ami Greta Thunbergnél és a koronavírusnál is kijózanítóbb. A bezártságban talán semmi sem fontosabb az apró örömöknél. A hirtelen megjavuló laptop, visszatérő internet vagy hogy egyre finomabb az általam kissé leegyszerűsített Stroganoff bélszín. Kénytelen vagyok bonyolultabb receptek után nézni, mert valamivel le kell kötni a fáradó, hisztizésre hajlamos pszichét. Pelé mondta, hogy akinek van kertje, annak nincs szüksége pszichológusra. Így vagyok én most a főzéssel. Pepecselek, szöszölök, és a végén kijön valami megnyugtató. Ha nem is mindig finom. Tegnap lángossal leptem meg magam. Ha nem kapunk úgy össze, tán még a spanyol nőt is megleptem volna vele. Mert folyton figyelmeztetnem kell magam, hogy egy személyre főzök. Nem háromra, nem nagyobb társaságra, ahogy korábban. De a szem – talán a remény miatt – folyton túlszalad. Így aztán csöndben hízni kezdtem én is, ahogy a túlélők. Gömbölyödöm, de legalább nem vagyok dühös. Tele hassal amúgy is jobb filozofálni, néha bizony bele is alszom.

A virtuális Psota

Bóta Gábor
Publikálás dátuma
2020.04.12. 07:13

Psota Irén energiabomba volt, fékezhetetlen, megállíthatatlan, öntörvényű, jellegzetes karakter, nagy formátum, karizmatikus személyiség, óriási színész. A különös az, hogy akár ez egyetlen fotón is látszik. De nézhetünk most sok-sok képet róla, hiszen az Országos Színháztörténeti Múzeum- és Intézet, amelyre a munkásságával kapcsolatos dokumentumait hagyta, virtuális fotókiállítást tett föl az internetre róla. Hosszan bámulom azt a képet, amin Brecht Kurázsi mama című remekművének címszereplőjeként, a Madách Színházban leshetjük meg. Ikládi László felvételén a kezeit kitárja, a száját pedig annyira kinyitja, amennyire csak tudja, így, annak ellenére, hogy nem halljuk, is nyilvánvaló, hogy teli torokból, bődületesen hatalmasat üvölt. Fáj neki az egész világ. Tán már éppen elvesztette az egyik gyerekét a háborúban, amiből él. Mögötte ott a kordé, amit keresztülhúz az öldökléssel teli vértengeren, és hasznot igyekszik kicsikarni mindenből, mindenkiből. Ahogy teste megfeszül, ahogy ordít, abból is észlelhető, hogy a háború nem tette gyengévé, nem vette el az erejét. Gimnazistaként láttam ezt az előadást, amit most ez a fotó szemléletesen megidéz, és emlékszem arra a hihetetlen energiamennyiségre, amivel Psota jelen volt a szerepben, és bármi is történt, csökönyös elszántsággal ment előre Kurázsiként. Haszonleső kemény nő, megmenthetné az egyik fiát, de addig próbálja lealkudni az ezért követelt kenőpénzt, míg a gyermekét kivégzik. Psota tudott merev arcúan érzéketlen lenni, de iszonyú erővel volt képes megjeleníteni az elviselhetetlen fájdalmat is, ahogy az ezen a felvételen is tükröződik. Engem kicsit emlékeztet Munch A sikoly című híres festményére, ami az emberi szenvedés és rémület dermesztő esszenciája. Egyik kedvenc szerzője volt Brecht, isteni volt például a Mahagonny városának tündöklése és bukásában, ő volt Özvegy Hocinesze, aki üzletel, ahogy belefér, erkölcsi gátak nélkül. Hátborzongatóan tragikusnak mutatkozott, ha erre volt szükség, de eszelős volt a fanyarul érdes, akár szurkapiszkálódóan gunyoros humora is. Képes volt a tragikumot és a komikumot parádés elegyben keverni, erre például Brecht előadásakor szükség is volt. Irigylésre méltóan széles érzelmi amplitúdóval játszott. De ha úgy adódott, csupán habkönnyű volt, szórakoztató, szellemes. Egy csaknem húsz évvel későbbi képen, az Apácák című helyes marhaságban, a Madách Kamarában láthatjuk, Mária Regina nővérként. A kezeit ezúttal az ég felé tárja, az egyikben napernyőt fogva, szinte elrepül, kicsattanva az egészségtől nevet, és talán közben énekel, táncol, viháncol, kiugrik a bőréből. Ökörködik, hülyül, mulattat, elkápráztat, pajkos rosszcsont a deszkákon. Emlékszem, felszabadultan jól érezte magát, élvezte a nyílt színi tapsokat, a kiugró sikert. Szeretett sztár lenni, és az is volt. Imádott feltűnően pompázatos ruhákban megjelenni, vagánykodni, különcködni. Meglehetősen rekedtes, kicigarettázott volt a hangja, de ezzel is megtanult bánni. Ha énekelt, kissé férfiasan, de sokszor erotikusan, kihívóan búgott a hangja, ehhez akár merészen, örömmel táncolt, hiszen a mozgás hosszú ideig lételeme volt. Azt is mondhatnánk, hogy nem fért a bőrébe. Ez persze lehet pozitív és negatív, azt hiszen nála mindkettő igaz volt. Eredményezhette azt is, hogy olykor elviselhetetlen, nehéz volt a közelében lenni, de ő is könnyen megsértődött. Imádott persze negatív figurákat játszani, mint a fotók is tanúsítják, volt például a Hamletben Gertrud, a Bánk bánban Gertrudis, és a pályája vége felé még ősgonosz ördög is lehetett, csillogó szarvakkal, Molnár Ferenc A vörös malom című darabjának musical változatában. Úgy játszotta azért, hogy szeretni lehessen. Fölöttébb mókásra vette a figurát. Kicsit Psota Irénként, sztárként jelent meg a deszkákon a Rex Infernus szerepében. Ziccerként, valami masina segítségével, a nézők feje fölött „elszánkózva” ereszkedett a színpadra, ahol rocksztárokat megszégyenítő, tébolyult és igencsak élvezetes tombolásba kezdett. A felvételen már mélyen barázdált az arca, de az energiái váltig fogyhatatlannak tűntek. A musicalek különösen jól álltak neki, az első magyar musicalben, az Egy szerelem három éjszakájában is szerepelt, láthatjuk is Keleti Éva szép felvételén, Huszti Péter és Koltai János között. Ebben énekelte méla szomorúsággal, de mégis erőt sugározva, az egyik emblematikussá vált dalát, azt, hogy Isten veled, Budapest, te édes... Szeretett énekelni. Kis kuplécskák is abszolút emlékezetessé váltak attól, ahogy ő adta elő őket. Ki ne emlékezne például Tomsits Rudolf-Szilágyi György slágerére, a Tibi te bitang, ó… kezdetűre. Férfiszédítő, incselkedő kacérsággal énekelte, és hát nagyon tudott férfiszédítő lenni. Gyakran az utcán sem csupán ment, hanem mutatós idomait hangsúlyozva vonult. Kedvelte, ha feltűnő, de volt is mivel feltűnnie. Jelenség volt színpadon, filmen, képernyőn és az életben egyaránt. Nem az a típus, akiről utcán, boltban, presszóban nem látszott, hogy színésznő. Ő mindig, mindenütt észrevétette magát. Buta kis kabarétréfákban és remekművekben egyaránt tudott jó lenni. Persze kiváló kabaréjelenetekben ugyancsak játszott, ebben a műfajban egy szerep hozzá is nőtt. Lujza, a nem éppen agyonművelt, de állandóan kíváncsi, minden lében kanál feleség, aki halálra gyötörte semmihez sem konyító kérdéseivel újságolvasó férjét, a Major Tamás által alakított Jenőt. A most elénk tárt fotón a két nagy színész ott áll egymás mellett a mikrofon előtt, összeszokott, kedves partnerek. Miközben kimondottan élvezték, hogy szerepük szerint kajánul froclizhatják a másikat, levezethetik a gőzt, és időnként egy kis szurkapiszkálódással odabökhetnek a hatalomnak. Psota nyolcvanhét évet élt, de utolsó időszakában már inkább magányba vonult. A nyolcvanéves születésnapját sem szakmai otthonának, a Madách Színháznak a nagyszínpadán ünnepelték, hanem a stúdióban. Erről látható egy megható kép. Már kifelé tart a kis színpadról, és ekkor a kolosszális színésznő, Törőcsik Mari, a nézőtéren állva, kezet csókol neki. Garas Dezső és Tordy Géza pedig jókora szeretettel nézik. Érezhetően szeretettel készült ez a Csiszár Mirella, Füle Péter, Perjési Éva, Tóth Judit Vanda által létrehozott tárlat is. Igencsak jó emlékezni erre a nagy, izgalmasan egyedi színésznőre, aki már több mint négy esztendeje nincs közöttünk.

Bihari Tamás: Időrabló

Bihari Tamás
Publikálás dátuma
2020.04.11. 19:47

Fotó: Népszava
„Odaértünk egy kapu elé, és a vöröses hajú elkérte a zsebrádiót és az órát, és azt mondta, várjam meg, mindjárt visszajön.”
Nagyon vigyázz rá, és minden este húzd fel, nehogy megálljon! – adta át hetedik születésnapomra a Mama és a Papa életem első karóráját. A tömzsi, vaskos kis szerkezet az NDK precíziós iparának remeke, egy UMF karóra halk, egyenletes ketyegéssel jelezte az idő múlását, egyelőre esze ágában sem volt megállni. Boldog csodálattal figyeltem a szorgos másodpercmutatót, ahogy fáradhatatlanul rótta a köröket. Már tudtam, hogy a kismutató az órákat, a nagymutató a perceket mutatja. A bőrszíjba kellett ugyan még két lukat fúratni az órással, hogy ne csússzon le a karomról, de a kis műtét után már nem akart elhagyni. Azt hiszem akkor tudatosult bennem az Idő, némi képzavarral, mint kézzelfogható valóság, amihez igazodnom kell. Régi vágyam volt egy karóra, de első osztályos koromig várnom kellett rá. Pedig a számokat nagy csoportos korom óta ismertem. Esténként, a szülői intelemnek megfelelően felhúztam a karórámat. Legszívesebben le sem vettem volna, de végül fájó szívvel megváltam tőle. Igaz, csak éjszakára. Reggel alig vártam, hogy az iskolába indulhassak. Amikor a Bajcsy-Zsilinszky úti földalatti megállóban fölszálltam a szerelvényre, mintegy mellékesen, rápillantottam az órámra, jelezve, hogy időre kell mennem és kíváncsi vagyok, beérek-e csengetésre. Igyekeztem közömbös arcot vágni, mint akinek ez magától értetődő, hétköznapi mozdulat, afféle rutin. Bár ezt a szót valószínűleg akkor még nem ismertem.
Ha valakit egyáltalán érdekelt volna egy duci kisfiú, aki büszke az órájára, annak feltűnhetett volna, hogy minden megállóban, sőt, két megálló között is gyakran ellenőrzöm az időt. De hát a kutya nem figyelt rám. Leszálltam a Bajza utcánál és kissé csalódottan az érdektelenség miatt legközelebb már csak az osztályban néztem rá, és ott végre sikerült kicsiholnom néhány osztálytársamból némi alig leplezett irigy pillantást, méltató megjegyzést. Mama egy IBUSZ-csoporttal eljutott az álmok földjére, a csillogó Nyugatra, Bécsbe. Lehet, hogy Rómában is járt, de arra már nem emlékszem. Nem üres kézzel, ritka kincsekkel, egy Cornavin karórával és egy kis japán zsebrádióval tért haza. Nagyfiú voltam már, elmúltam 10 éves. Büszkén csatoltam föl a Cornavint. A régit most már kicsit szégyellnivalónak éreztem az elegáns, finom svájci óra mellett. Dagadó kebellel olvastam az óra lapján, hogy Cornavin, 17 Jewels, vagyis mint megtudtam, 17 apró kövecske gondoskodott a szerkezet tartósságáról és pontosságáról. A hátoldalán is idegen szavakat böngésztem ki, Swiss Made és azt is, hogy Stainless Steel Back. Néhány nappal azután, hogy a Mamától megkaptam a soványka valutakeretéből – gondolom, a Mariahilferen egy magyar boltban vásárolt – ajándékokat, ahogy szokásom volt, kisétáltam az Állatkertbe. A kisrádió szólt a kezemben, az óra diszkréten ketyegett a karomon. Amikor a két kőelefánthoz értem, egy vöröses, félhosszú hajú fickó lépett oda hozzám. Érdeklődött, hogy milyen zsebrádióm van, és rácsodálkozott az órámra. Rábeszélt, hogy kísérjem el a közelben lakó barátjához, hogy megmutathassa őket. Odaértünk egy kapu elé, és a vöröses hajú elkérte a zsebrádiót és az órát, és azt mondta, várjam meg, mindjárt visszajön. Egy nagy bérház kapujához értünk, Várj, mindjárt jövök – mondta és eltűnt a sötét kapualjban. Talán egy órát vártam, egyre türelmetlenebbül és egyre kétségbeesettebben. Végül összeszedve a bátorságomat, bementem a kapun. Amikor megláttam, hogy az udvar másik oldalán is egy kapu tátong, és ez egy átjáróház, a döbbenettől és a szörnyű felismeréstől, hogy soha nem látom viszont a Mama ajándékait, sírva fakadtam. Hazaérve elmondtam a mamának, mi történt. Ő nem szidott le, nem kiabált velem. A Papa halála óta megszokta, hogy neki kell megvédenie a két fiát. Feljelentést tett a rendőrségen. Akkoriban a Vajdahunyad vár egyik bejárati bástyájában egy rendőr őrszoba működött. Oda kellett mennem és két rendőrrel a Vidámpark előtti sörözőhöz indultunk. Megpillantottam a vörös hajút. Mondtam a rendőröknek, az a férfi volt. Mielőtt igazoltatták volna a fickót, hazaküldtek, nem akarták, hogy lássa, ki buktatta le. A legrémesebb emlékem mégis a bírósági tárgyalás. Tízévesen tanúként oda kellett állnom a bírói pulpitus elé és a vörös hajú szemébe kellett mondanom, hogy ő vitte el az órámat és a zsebrádiómat. Már nem emlékszem, kitől féltem jobban, a bírótól vagy a vörös hajútól. Évekig nem tudtam feldolgozni első találkozásomat az emberi hitványsággal és az igazságszolgáltatással. Talán emiatt is gyűjtögettem az órákat: a vitrinben, fiókokban, polcokon régi, családi kar- és ébresztőórák, reklám órák, elemes faliórák. Van közöttük műanyag, fogyóeszköznek szánt darab, de az órásmester szerint finom svájci szerkezet is. A család beletörődött, már nem hiszem, hogy tudják, honnan ez a mánia. Talán a magam módján így veszek elégtételt az időrablón. Az UMF órám túlélt majd fél tucat költözést. A világ minden kincséért sem válnék meg tőle. Ma is működik és néha fölcsatolom. Akkor úgy érzem, idő van.