2022: Orbán legyőzhető

Publikálás dátuma
2020.04.18. 14:00

Fotó: Marabu
Amerikai kampányguruk tonnaszám írják a cikkeket arról, hogyan lehet megbuktatni Donald Trumpot. Konferenciákat szerveznek, és tucatnyi könyvet raktak össze. A metódust érdemes követni, érdemes Magyarországon is elkezdeni az ellenzéki műhelymunkát.
A jó hír: Orbán nem tud választást nyerni. Egy közepesen felkészült és közepesen jól szervezett ellenzékkel szemben nincs esélye. Azért, mert az életünknek nincs egyetlen olyan szegmense, ahol Orbán és az ország jól teljesítene. Tízéves kormányzása teljes kudarc, és tíz magyarból hét érzi úgy, hogy gyenge és kiszolgáltatott. A rossz hír: az ellenzék mindezek ellenére képes elveszteni a választást. A 2022-es választáson 5-5,5 millióan fogunk szavazni. Jelenleg 2,3-2,7 millió ember támogatja Orbánt. Az ellenzék feladata világos: 200 ezer szavazót kell leszakítania a Fideszről, és egy részüket az ellenzéki oldalra csábítani. A szavazók átcsábítása rendkívül nehéz és lassú folyamat. Másfél, de inkább két év kitartó és konzisztens kampányt követel. A továbbiakban elmondom, hogy szerintem mitől lehet jó az ellenzék kampánya és hogyan érdemes erről gondolkodni. A következő választás közelebb van, mint gondolnánk. A Fidesz újraválasztási kampánya már idén dübörögni fog, különösen, ha továbbra is amerikai tanácsadókkal dolgozik. Amerikában 50 ezer fizetett kampánytanácsadó van és mind úgy tudja, hogy a hatalomban lévő korán kezdi az újraválasztási kampányát. Az elmúlt 40 évben mindig így volt: Reagen, Bush, Clinton, majd az ifjabb Bush, Obama és most Trump esetében is 18 hónappal a választások előtt már a radarszint fölött, 110 százalékon fut(ott) a kampányuk. Várható, hogy a Fidesz is ezt a logikát követi és akkor még nem beszéltünk az előrehozott választás esélyéről. Szerintem Orbán már idén ősszel óriásdózisú reklámkampánnyal kezd. Ez úgy működik, mint a megelőző csapás. A háború kezdete előtt akar csatát nyerni. Ami érthető, mert a megelőző csapásban irtózatos erő van. Például, félidőben Obama elnöknek mindössze 17 százalék győzelmi esélyt adott a The New York Times felmérése, de korai kampányával fordított a helyzetén és nyert. Clinton szintén reménytelen helyzetből tudott nyerni és Trump, Amerika talán eddigi leggyengébb elnöke, szintén nyerhet. Orbán elképesztő helyzeti előnyből indul, mindezek ellenére szerintem legyőzhető. Szemérmetlenül használja majd a hatalmát és gyors, robusztus kampánnyal igyekszik leteríteni az ellenzéket. Márciusra tervezték a rávezetést, a nemzeti konzultációt, és őszre a 2022-es kampány nyitányát. A koronavírus ezt most késlelteti, de az ellenzék helyében készülnék arra, hogy a Fidesz még az idén megindul. Még nem tudjuk, hogy az óriásplakátokon mi lesz: cigány, migráns, zsidó, Soros vagy Brüsszel? - de valami hasonlóra számíthatunk. Orbán már keresi a hívószót, amely legalább olyan ijesztő, mint a cápa a medencében. Az ellenzéki oldal megint sokkot kap majd, de sajnos ez nem segít. Talán a dühöngés helyett jobb, ha abból indulunk ki, hogy Orbán kényszerpályán van és minden lépése kalkulálható. Arról van szó, hogy ami felizgatja és egyben tartja Orbán 2,5 millió szavazóját, az az „őrület”, amely az ellenzéki oldalon elfogadhatatlan. Orbán szavazóinak a többsége elszigetelten, bezárva él, leginkább vidéken és úgy száz év választja el őket Európától. Van egy fontos kifejezés: az én világom. Kérdés: vajon egy vidéki Orbán szavazónak mit jelent ez, hogyan határozná meg a jelentését? Mi fér bele, mennyire tágas számára az én világom kifejezés? Szerintem azt mondja, hogy az én világom ez a falu. Ez a 300 ember, akit ismerek. Az én világom a kocsmától a templomig terjed. És nem érdekel, hogy mi van ezen kívül. Nem érdekel a szomszéd falu, a szomszéd város sem, és Brüsszelig egyáltalán nem látok el. Orbán tudja, hogy ha valaki ilyen szűken megélt világban él, akkor biztosan nem akar betolakodót. Nem akar idegent, nem akar migránst, sem cigányt, sem zsidót, sem brüsszeli direktívát. Orbán mérhetetlenül lenézi és megveti ezt a világot, de képes azt az érzetet kelteni, hogy teljesen egy húron pendül a vidéki lakossággal. Azt mondja: én sokra tartom ahogyan élsz, a te világod a létezés magyar csodája. De ez a világ most veszélyben van. A te életformádat támadják belülről és támadják kívülről, de én megvédelek. A vidék tapsol, az ellenzéki értelmiségi - aki büszke a felháborodási képességére – náci szöveget hall és ledermed. Ez megy 2014 óta.

MIT TEHET AZ ELLENZÉK?
Érdemes észben tartani, hogy a kommunikációnak van egy furcsa sajátossága: egy dolog, hogy a politikus mit mond, és egy teljesen másik dolog, hogy a szavazó mit hall. Lehet, hogy Orbán 2,5 millió szavazója nagyon keveset hall, és nagyon keveset ért abból, amit Gyurcsány, Karácsony vagy Donáth Anna mond. A mondani és érteni közti különbség nagy, a szakadék áthidalásához pedig érteni kell az emberi agy evolúcióját. Az agy kialakulása három stádiumban történt. Először a primitív hüllőagy fejlődött ki, hívhatjuk ezt krokodilagynak is. Ez elsősorban a túlélésért felel és erős érzelmeket generál. Aztán a középső agy alakult ki, amely segít a szociális interakciók megértésében. Végül a legkésőbbi agyi képlet a neocortex: az értelem, az elemzés, az érvelés központja, a komplex dolgok megértését végzi. Amikor olvassuk, vagy hallgatjuk a politikust, a szöveg először mindig a krokodilagy szűrőjén megy keresztül. A krokodilagynak egyetlen kérdése van: veszélyben vagyok? Ha nincs életveszély, akkor még egyet kérdez: van itt valami újdonság? És itt az ellenzéki politikus elakad. Amikor az észhez, a neocortexhez beszél, például a színházi törvényről, a NAT-ról, vagy a CEU-ról, a krokodilagy úgy engedi tovább a szöveget, hogy nincs miért figyelni rá. Az eredmény: néhány százezer értelmiségitől eltekintve ezek a kérdések a többséget nem mozgatják meg. A nagy és tanulatlan szavazótábort a lelke mélyén csak az izgatja, ami közvetlenül érinti a személyes, vagy a család biztonságát. Így vagyunk huzalozva. Gondolhatunk a koronavírusra. Amíg a vészhelyzet tart, addig a krokodilagy szűrője szinte csak a vírussal kapcsolatos híreket engedi tovább. A többi hír súlya elenyészik a vírus mellett. Így aztán lehet valakinek 160-as az IQ-ja, mégis egész nap azt nézi, hogy hányan haltak meg.

A KROKODILAGY MINDIG GYŐZ
2014 óta Orbán csak a krokodilagynak beszél. Először rád ijeszt: jönnek a migránsok, a melegek, a cigányok, a liberálisok, a zsidók, Brüsszel, akik veszélyesek. De itt vagyok én, és megvédelek. Így folyamatosan ő határozza meg, hogy miről szól a politika, a választás. Mindig a Fidesz térfelén zajlik a küzdelem, mindig őt látjuk, őt halljuk, és ő nyer. Az ellenzék olyankor tud pályára lépni, amikor szintén a krokodilagyhoz beszél. Ha a vírusfertőzés kapcsán elmondja, hogy azért halunk meg, mert a stadionokban nincs lélegeztető készülék, akkor figyelnek rá. Meghalunk, mert egy focista annyit keres, mint egy teljes kórházi osztály. Az Index.hu röviden idézi Andrew Cuomo, New York állam kormányzóját. Ennek alapján elképzelhetjük, hogy a profi ellenzéki hogyan beszélne Orbánhoz: Már háromezer fertőzött van Budapesten. Egy héten belül még ezer kórházi ágyra van szükségem, megfelelő személyzettel. Én a feje tetejére fogom állítani Budapestet, hogy legyen annyi ágy és lélegeztető készülék, amennyi kell, de ha Orbán úr, maga nem végzi el a munkáját, akkor maga fogja kiválasztani, hogy ki legyen az a kétezer ember, aki meghal. És előre mondom, az édesanyám nem feláldozható, a bátyáink és nővéreink sem feláldozhatók. És nem fogadunk el semmilyen olyan érvelést, ami szerint az emberélet eldobható volna. Ez a beszédmód megérint mindenkit. Amikor a „rabszolgatörvényről” beszélt az ellenzék, az is megérintette az emberek szívét. Egyébként szerintem kár volt abbahagyni, ugyanúgy felépíthető lett volna, mint a migránskampány. Az iskoláról is lehet úgy beszélni, hogy a szavazó figyeljen. Elmondható, hogy az iskolák lebénultak, mert a pénz Lőrinc magánrepülőjére kellett. 1,7 millió iskolás van és minden gyereknek van anyja és apja. Ezért az ellenzék helyében én hónapokon, éveken át beszélnék arról, hogy ezek a gyerekek egész életükben szegények maradnak mert elvitték a pénzt az iskolából, mert hülyeségekre tanítják őket. Ha az ellenzék így beszél, figyelünk.
MÁS LEHETŐSÉG IS VAN Jó volna, ha a DK, a Momentum, az MSZP és a Jobbik elkerülné a legnagyobb hibát. A legnagyobb hiba pedig az, ha nem kezdik el a kampány előkészítését már ma. Ha ősszel csak a Fidesz kampánya látható, akkor az ellenzék esélye a minimumra csökken. Részben azért késlekednek, mert úgy hiszik, hogy Orbán az esélyes. És persze mindaddig az is marad, amíg az ellenzék nem hiszi el, hogy nyerhet. Itt van egy pszichológiai csapda: ha nem hiszik, hogy Orbán megverhető, akkor arra optimalizálnak, hogy az ő pártjuk legyen a legerősebb ellenzéki párt. A DK, a Momentum és az MSZP kimondatlanul is egymás ellen harcol. Ezt a bénultságot egy gyors ellenzéki megállapodás és az intenzív kampánymunka oldhatja fel. A kishitűséget enyhítheti az is, ha az ellenzék tudatosítja, hogy Gyurcsány mellett megjelent egy új politikusi csapat: Cseh Kata, Donáth Anna, Dobrev Klára, Karácsony Gergely, Kerpel-Fronius Gábor, Fekete-Győr András, és még egy tucat új polgármester. Kétségtelen, hogy ezen a listán nem szerepel Churchill, de azt nyugodtan elhiheti mindenki, hogy a lista bármelyik szereplője jobb miniszterelnök volna Orbánnál. Mindegyikük közelebb lépne Európához és távolodna Putyintól, és mindegyikük a jogállamiság visszaépítését akarná. Az ellenzék már ma elkezdhetné mondani, magyarázni, hangsúlyozni, hogy kivétel nélkül mindegyik jelöltje jobb, mint Orbán. Ezért kerülni kell az olyan helyzetet, amikor az újságírók, vagy a szavazók elkezdik méricskélni, hogy ki a jobb: Orbán vagy Gyurcsány. Az ellenzék érdeke az, ha a következő választást referendummá teszi, amely Orbánról szól. Egyetlen kérdés van: Orbán alkalmas vagy alkalmatlan az ország vezetésére?
Ahhoz, hogy a választás Orbán alkalmatlanságáról szóljon, kell az is, hogy az ellenzéki szavazók végre túllépjenek azon a dilemmán, hogy Gyurcsány sokat hibázott annak idején. Egyrészt rég volt. Másrészt azóta felépített egy pártot. Harmadrészt Gyurcsány nélkül nem lehet győzni. Negyedrészt jelenleg ő az egyetlen "political animal" az ellenzéki oldalon. Fejlődhet Gyurcsány és fejlődhetnek a tehetséges ellenzéki politikusok is. A profi kampány sokat érlelhet rajtuk. Láttuk, hogy néhány hónap alatt mekkorát lépett előre Dobrev Klára, Donáth Anna és Cseh Kata. Láttuk, hogyan harcolta végig Karácsony Gergely a tavalyi évet. Lényegesen jobban küzdött és teljesített, mint amit vártunk. Hiszem, hogy kétéves, intenzív kampány alatt az ellenzék néhány jelöltje felnő a feladathoz, és elfogadható választás lesz Orbán helyett. Most jön a legnehezebb szempont. A győzelemhez kell, hogy a DK, a Momentum, az MSZP és a Jobbik viszonylag gyorsan megállapodjon. Nem kell mindenben egyezségre jutniuk, jelenleg minden megállapodás jó, ami lehetővé teszi, hogy más pártok is társuljanak. Lehet jó a közös jelölt, közös lista, közös ország köré épülő megállapodás. A Republikon Intézet által javasolt előválasztási rendszer is működhet, a lényeg: 2020 őszén az ellenzéki közös kampánynak indulnia kell. Itt a kérdés az, hogy az ellenzék képes-e önmagánál nagyobbra nőni. Önmagánál magasabbra kapaszkodni. Ha létrejött az ellenzéki megállapodás, akkor kezdődik a türelemjáték. Az első hat hónapban nem érdemes erőltetni a szavazatmaximalizálást. Először az új közösség morális alapjait volna érdemes lefektetni: Magyarország szegény ország és három év múlva is szegény lesz. De lehetünk kevésbé romlott, kevésbé igazságtalan ország. Lehetünk tapintatosabb és egymást jobban támogató közösség. Valamelyest pacifikált ország, ahol a központi idegrendszered nem feszül be mindig. A KAMPÁNYRA KÉSZÜLÉS Gandhi, Churchill, Martin Luther King, Nelson Mandela és szinte minden jelentős politikus képes arra, hogy felépítsen egy fontos történetet a szavazók agyában. Az ellenzéknek is ez a legfőbb dolga. Nem érdemes Orbán narratíváján lovagolniuk, helyette a saját történetüket kell építeniük. Akkor tudják megváltoztatni a Fidesz-rajongó nézeteit, ha jobb történetet mesélnek Magyarországról, mint Orbán. Ez a kulcs. A történet elmondásához pedig érdemes segítséget kérni néhány nyelvésztől. Háború jön és a választási harcban egy-egy jól megválasztott kifejezés ér annyit, mint három hadosztály. Ha Orbán története mindig a félelemről szól, akkor az ellenzéké szóljon a reményről. Végül is minden kampány a remény és a félelem harca. Fontos az is, hogy amikor az ellenzék építi, meséli a közös történetét, saját magában különítse el az Orbán iránti érzéseit a Fidesz-szavazók iránti érzéseitől. Az elv a következő: ha át akarsz csábítani Fidesz-szavazót, először tiszteld őt. Nem mondhatod neki, hogy rasszista, vidéki tahó vagy. Nem lehetsz vele lenéző, sem arrogáns és nem lehetsz nála okosabb sem. Ha földbe tiprod a büszkeségét, nem változik a véleménye és nem tudod átcsábítani. És persze nem elég, ha az ellenzék a saját oldalán, YouTube csatornáján okos, ott nincs elég jobboldali. Napi kontaktusba kell kerülniük velük. Járniuk kell a vidéket, és ha lassan, kitartóan teszik és jobb történetet mondanak, mint Orbán, előbb néhányan jönnek át, aztán egyre többen. BEFEJEZÉSKÉNT: EGY TÖRTÉNET A kormányzó harmadszor is elbukta a választást. Amikor negyedszer elindult, már annyira esélytelennek tűnt, hogy egyetlen kommunikációs csapat sem vállalta a kampányát. Csak egy lúzer jelentkezett, aki korábban mindig mindenben elbukott. Összeállt a két vesztes, és láss csodát: nagyot nyertek. Ez volt a kezdet. A Kormányzó nehezen indult. Először átesett egy szívműtéten. Aztán a vérképzésével volt baj, szívizmai lassan sorvadtak, majd kezdtek elhalni. De a feladás, a lassú halál nem volt elfogadható számára. Megtalálta Amerika legagresszívabb orvosát, aki új szívet és új májat ültetett be. A súlyosan beteg kormányzó tudta, hogy mit kezdjen a politikusi életével: - Bevezetett egy új gyermekegészségügyi programot, amely modellértékű lett Amerikában. - Megreformálta Pennsylvania közoktatását. - Korszerű környezetvédelmi előírásokat vezetett be. - Újraszabályozta a kormány és a szakszervezet működését. Bob Caseyről beszélek, Pennsylvania legsikeresebb kormányzójáról. A tanulság: a politikus messzire juthat, ha akarja. Ha nem adja fel. Ha jó a hozzáállása. Szerintem az új ellenzéki szereplők legfontosabb feladata, hogy vigyázzanak az integritásukra. A tapasztalat idővel megjön, az állóképesség is. Csak az integritásukat őrizzék meg, és Orbán bukni fog.
Szerző

Kentaurbeszéd - Jó író volt-e Esterházy Péter? (Az irodalmi kánonok természetéről és csapdáiról)

Publikálás dátuma
2020.04.18. 10:00

Fotó: Népszava
EP emlékének
Hányszor tétetik fel a kérdés, társaságilag, szakmailag, politikailag: mondja meg már végre valaki véglegesen, jó író volt-e Esterházy? Vagy másképpen fogalmazva: kinek az irodalmi értékelésében, ítéletében lehet megbízni, kinek lehet (vagy kell) hinni, ha egy író, egy mű, egy életmű éles viták kereszttüzébe került? Hiszen mindnyájan tapasztaljuk: Esterházy már pályakezdése, kora ifjúkora óta központi szerepet foglalt el az irodalmi életben, sikere lett itthon és a külföldi irodalmi életben, műveinek széles körű elismertsége és olvasottsága alakult ki – ám a magyar irodalmi élet politikai meghasonlottsága okán állásfoglalásai és sikerei olyan támadásokat is magukra rántottak, amelyek „tisztán” irodalmi érdemeit is semmisnek tekintették. Ím, az a kritikus is, aki az ifjú Esterházyt barátjának tekintette, s aki hajdan, a szocialista kultúrpolitika támadásaival szemben lángoló védiratot publikált Esterházy védelmében, most, hogy pályája utolsó évtizedeiben jobboldalivá képezte át magát, politikailag nem szűnik Esterházyt gyalázni, sőt legújabban már szépírói érdemeit is radikálisan kétségbe vonta. Nagy dicséret egyfelől, tökéletes elutasítás másfelől – s az olyan olvasó, aki nem az irodalmi élet belviszályai, hanem a művek felől kívánna tájékozódást nyerni, bizonyára felteszi a kérdést: valóban ennyire önkényesnek és bizonytalannak kell-e lennie az irodalmi értékelésnek? Persze ne feledjük: az irodalom történetének minden pillanatában nagyon éles volt az értékelések eltérése. Az iskolában úgy tanultuk (ma már nem biztos, hogy továbbra is így fogják tanítani), hogy a XX. század elejének irodalma Ady és a Nyugat jegyében bontakozott ki (ismeretes a szép mítosz: mikor egy Ady-vers megjelent, Pesten még a villamosok is megálltak örömükben…); ám azt nem tanultuk, hogy az akkori miniszterelnök, a nagyműveltségű Tisza István minderről úgy nyilatkozott: Ady és a Nyugat csak levéltetvek a magyar irodalom virágoskertjében (ahol akkoriban a legfuttatottabb költők azok voltak, akiknek mára a neve is csak a lexikonokban található: Kozma Andor, Szabolcska Mihály, Vargha Gyula, Bárd Miklós…). A húszas években már nyíltan vitatták a „kettészakadt irodalom” problémáit: a hivatalos kultúrpolitika nem tudott mit kezdeni a születő irodalom radikalitásával, akár az avantgárdot, akár a népi irodalmat illetően, s az irodalmi élet oly szakadékossá vált, hogy mikor a PEN Club képviseletében Kosztolányi Dezső kitüntette Móricz Zsigmondot és Krúdy Gyulát, a tagság jó része kilépett, arra hivatkozva, hogy ily destruktív és hazafiatlan írókkal nem vállalhatnak semminemű közösséget. De láthatunk példát a történeti váltásra is: mikor a nyolcvanas években Illyés Gyula meghalt, az irodalmi élet úgy gyászolta, mintha a magyar nemzet irodalmi fejedelme, jó pásztora, törzsfőnöke távozott volna el – s épp mostanában jelent meg az önmagát nemzeti elkötelezettségűnek nevező irodalomtörténész tollából a hatalmas könyv, amely Illyéstől – tökéletesen méltánytalanul – minden érdemet megtagad, Illyést egy meglehetősen középszerű, kétkulacsos és mindenekelőtt kommunista költőnek tekinti, az Egy mondat a zsarnokságról c. verset pedig egyszerűen aljas, sőt emberileg is teljesen hiteltelen versnek állítja. Úgy látszik, az irodalmi értékelést mindig is erőteljesen befolyásolta a politika – hogy kit tekintsünk nemzeti irodalmi panteonunk vezető figuráinak, azt politika nélkül már eleink sem tudták vagy akarták elképzelni. Márpedig irodalmi kánonokra mindig is szükség volt és van – azt, hogy mit szeretünk, mit értékelünk az irodalomban, nem egyszerűen szívünk vagy eszünk dönti el, hanem elsősorban szocializációnk: azt tekintjük jó irodalomnak, amit az iskolában megtanultunk, amit szüleinktől, környezetünktől átvettünk – már a „legtisztább” esztétikai ízlésünk is úgy alakul ki, hogy környezetünk mintáit vesszük át és követjük, s csak később próbáljuk, annyira, amennyire lehetséges, a „magunk képére” formálni. Az iskolai kánonok hatása azóta, hogy az 1870-es években rögzítették, mit és hogyan is kell irodalmunkról gondolnunk, beláthatatlanul nagy – gondoljuk csak meg, hogy az iskolai tanterv nagy vonalaiban ma is olyan stratégiát javall, mint százötven évvel ezelőtt: nyilván ennek következménye, hogy, sajnos, még a nemrég lefolytatott „Nagy Könyv” vetélkedő is az iskolában sulykolt Egri csillagokat hozta ki győztesként. Az iskolákat pedig, amióta minden iskolát állami felügyelet alá helyeztek, mindig is a politika irányította és felügyelte – az iskolai tananyag kánonát mindig az aktuális kultúrpolitika határozta meg: azokat az írókat tanították és népszerűsítették, akiknek életműve révén valamely politikai haszon vagy befolyás volt remélhető. Emlékezzünk a szocialista korszak érettségi tételeire „mai magyar irodalomból”: bizonyára nem kevesen emlékeznek még, hogy egykor Darvas József vagy Dobozy Imre, jobb esetben Váci Mihály volt kinevezve a kortárs magyar irodalom vezető képviselőjének. A százötven évvel ezelőtti tantervet az irodalom története határozta meg: nem olvasmányélményt kínáltak, nem műelemzést propagáltak, hanem ismertették a magyar irodalom egész történetét, arra a nagy ideologikus konstrukcióra támaszkodva, miszerint a magyar nemzet önkiteljesedése és önaffirmációja elsősorban sok-száz éves irodalmának nemzetépítő jellege alapján jött létre – a magyar nemzet és története lényegében azonosnak tekintendő irodalmával, s annak nemzetvédő tendenciájával. Ama nagy vízió, amely a magyar irodalom egységét a "volgai lovastól" Petőfin és Aranyon keresztül a millenniumig tökéletesen töretlennek vélte, a magyar irodalomnak olyan misztikus erőt és hatást tulajdonított, amely azt sugallta volna, hogy az tekintendő derék és igazi hazafinak, aki a magyar irodalom történetének teljességét elsajátította, s e teljesség jegyében fejtené ki további tevékenységét is. Mintha az a feltételezés élt volna, miszerint a "Nemzet" mint szubjektum olvassa az irodalmat, nem mint egyes műveket, hanem mint egy nagy Teljesség darabjait – s elfelejtődött annak a csekélységnek tapasztalata, hogy nincsen olyan ember, még az elkülönült irodalomtudósi szakmán belül sem, aki a magyar irodalom végtelen halmazának nagy többségét képes lenne magáévá tenni. Ám a kánon parancsa élt és tovább él – mindnyájan ismerjük a frusztrációs lelkiismeret-furdalást: mennyi mindent nem olvastunk el, amit pedig el kellett volna olvasnunk, vagy legalább ismernünk illenék. S mindnyájan elismerjük a százötven éves kánon egységének parancsát: a magyar irodalom nagyjai mind nagyok kell, hogy legyenek – erkölcsileg, politikailag és esztétikailag egyaránt. Csakhogy a XX. században a XIX. századi egység tökéletesen szertefoszlott: radikálisan különböző irányzatok csaptak egymásnak, kétségbe vonták egymásnak akár létét is, és az esztétikai elkülönböződés jogosultságát egymástól akár meg is tagadták: a különböző csoportok és irányzatok különböző esztétikai és politikai preferenciáik alapján külön-külön kánonokat teremtettek – ám mindig az univerzalitás és a kizárólagosság igényével. Az Új Idők és a Nyugat más kanonizálási stratégiát követett; s más-más szerzőgárdát preferált; a népi-urbánus irodalmi megoszlás egymással szembeni fórumokat és szerepeket követelt meg; az avantgárd csoportok kánonjai egyszerre több fronttal voltak kénytelenek vagy hajlandók szembeszállni – s szinkron a kanonizálási gesztusokat kiterjesztették az irodalom történetére is: a XX. században jó pár irányzatos, s egymással nem kompatibilis irodalomtörténeti vízió is napvilágot látott. S mindennek hátterében állandóan ott feszült a hivatalos irodalompolitika totalizáló törekvése: mind a Horthy-korszakban, mind a szocialista időszakban nagyon erőteljes szakadék mutatkozott a hivatalos értékrend és a születő és ható kortárs irodalom értékrendje között (ld. például a Baumgarten-díjasok és a Corvin-láncot elnyerők listáját, vagy a Kádár-korszakban a támogatott-tűrt-tiltott szerzők névsorait). Ám mivel a XX. században a kulturális nyilvánosság már teljes mértékben a politikai manipuláció részévé vált, a különböző csoportok irodalmi vetélkedése a hatalomban való részesedésért is folyt – s folyik ma is. Kánont lehet szorgalmazni – ám teremteni nem lehet: a kánon ugyanis nem más, mint a különböző, egymás mellett élő irodalmi hagyományok spontán, alkotói és értelmezői körökön keresztül ható kikristályosodása. Egyes csoportok kánonának tönkretételére lehet politikai és gazdasági erőket csoportosítani, lehet intézményeket tönkretenni, vezető alkotókat ellehetetleníteni; politikailag támogatott csoportok irodalmiságát lehet széles körben finanszírozni és propagálni – csak éppen az irodalmi nyilvánossággal elfogadtatni őket, ez ütközik nehézségekbe: hiszen a kánonokat nem kihirdetni, hanem elmagyarázni, elhitetni és elismertetni kellene (az pl. nem elégséges indoklás, hogy az a jó író, aki az MMA-tól fizetést kap). Mert persze a kánonok formális és informális intézményessége mellett minden olvasónak, minden kis közösségnek megvan a saját kánona: azt tekintem jó írónak, azt tekintem fontos irodalmi szereplőnek, aki olyan műveket, mondatokat ír, amelyekről azt feltételezem, hogy nekem szólnak, s valamilyen értelemben rólam beszélnek. Megtanulom az iskolában, kiket kell elolvasni, elfogadom környezetem tanácsait, hogy miket olvassak, tájékozódom az irodalom fórumain, miről/kiről hogyan folyik a diskurzus – de a végső döntést nem a csoport-kánon, nem a politikai kánon vagy ellen-kánon fogja meghozni, hanem én, az olvasó, tetszésem és rokonszenvem, egyetértésem alapján. Ezért nem megkérdezni kell intézményesített fórumoktól és tanácsadó testületektől, hogy Esterházy Péter jó író volt-e, vagy sem, hanem el kell olvasni műveit, s dönteni. Ahogy én is döntöttem: Esterházy Péter jó író volt.

Kentaurbeszéd - Sz. Bíró Zoltán: válságos idők Oroszországban

Publikálás dátuma
2020.04.13. 10:00

Fotó: Sergey Guneev / Sputnik via AFP
A baj nem jár egyedül. Most is, ahogy 2008-ban, Oroszországnak egyszerre több problémával kell megküzdenie. Akkor az ötnapos grúziai háború és az Oroszországot is elérő globális válság teremtett súlyos helyzetet. A kaukázusi háború épp akkor szigetelte el Moszkvát, amikor a válság Oroszországra is lesújtott. Nem is akárhogyan. A G20-as csoport országai közül épp Oroszország szenvedte azt meg leginkább. Most is hasonló a helyzet. Az orosz kormányzatnak egyszerre kellene valahogy lezárnia a január közepén elkezdett – Putyin helyzetét rendezni hivatott – alkotmánymódosítási folyamatot, enyhíteni az olajár drámai zuhanásának következményein, és felkészülni, majd megküzdeni a koronavírus-járvánnyal.

Tranzit helyett marad Putyin

Amikor Putyin január 15-én elmondta elnöki üzenetét, benne az alkotmánymódosításra tett javaslataival, aligha láthatta előre, hogy nem a legjobb pillanatban vállalkozott erre. Ő maga és környezete valószínűleg úgy gondolhatta, jobb minél előbb túl lenni ezen. Az első pillanattól sejteni lehetett, hogy az alkotmány átírása azért vált sürgető feladattá, mert Putyin 2017 ősze óta tartó népszerűségvesztése egyre nehezebb feladattá tette „2024 problémájának” megoldását. Az elnök mandátuma ugyanis ekkor jár le, miközben az akkor még hatályban lévő alkotmány szabályai szerint a két egymást követő ciklus után távoznia kell posztjáról. Máig nem teljesen világos, hogy az alkotmánymódosítás eredeti célja mi is volt: a „tranzit” előkészítése, vagy Putyin hatalmon tartása. Több jel is utal arra, hogy eredetileg nem Putyin hatalmi helyzetének prolongálása lehetett a cél, hanem távozásának előkészítése. Az elnöki üzenetben elhangzott javaslatok között ugyanis több olyan is szerepelt, amiből arra lehetett következtetni, hogy Putyin távozásának előkészítése folyik. Erre vallottak azok a javaslatok, amelyek az államhatalmat gyakorló intézmények – az elnök, a Szövetségi Gyűlés, a kormány és a bíróságok – jogosítványait próbálták némiképp átrendezni. És erre utalnak azok a belső – utólag kiszivárgó – instrukciók is, amelyeket a helyi hatalom vezetőihez a folyamat elején eljuttattak. Lehet, hogy kezdetben valóban ez volt a helyzet, vagyis egy olyan hatalmi konfiguráció kialakítása, amely kellő biztosítéka lehetett volna annak, hogy Putyin, távozása után is „érinthetetlen” marad. Ám a végeredmény egészen más lett. Azok gyanúját igazolta, akik kezdet kezdetétől azt feltételezték, hogy a valódi cél Putyin hatalmon tartása, minden más csak ködfüggöny, afféle elterelő manőver. Sőt, még olyan elemzők is akadtak, akik az alkotmánymódosítás bejelentésétől kezdve nem csak azt feltételezték, hogy mindaz, ami történik, Putyin hatalmának megőrzése érdekében történik, de azt is pontosan leírták, hogy miképpen oldják ezt majd meg. A lehetséges forgatókönyvek között ott szerepelt – többnyire a legvalószínűbb változatként – Putyin korábbi elnökségeinek „lenullázása” arra hivatkozva, hogy az új szerkesztésű alkotmány nem lehet visszamenőleges hatályú, következésképpen semmi nem korlátozhatja az elnököt abban, hogy 2024-ben újra államfő lehessen. Putyin persze – a rá jellemző „szerénységgel” – ezt nem maga kezdeményezte, hanem másra bízta. Mégpedig Valentyina Tyereskovára, a szovjet űrhajósnőre, a hatalompárt, az Egységes Oroszország parlamenti képviselőjére, aki lelkesen teljesítette is azt. Talán túlságosan is lelkesen, amikor javaslatát azzal indokolta, hogy nem kell ez a sok laca-faca, a megannyi jogi csűrcsavar, „az erőltetett konstrukciókkal való fontoskodás”, helyette „becsületesen, nyíltan és nyilvánosan (…) el kell törölni az elnöki ciklusok számának alkotmánybeli korlátozását”. És egyébként is „ha a helyzet ezt követeli tőlünk, és az emberek is ezt akarják”, akkor lehetővé kell tenni, hogy az elnöki posztot épp betöltők is azt újra betölthessék. 

Összoroszországi szavazás elnapolva

Putyin ezt a „váratlan” javaslatot csak azzal a feltétellel volt hajlandó elfogadni, ha azt az alkotmánybíróság nem találja alkotmányellenesnek, és a nép – az orosz jogrendszerben mindeddig ismeretlen eljárás, az „összoroszországi szavazás” keretében – jóváhagyja. Az utóbbi kapcsán azonban időközben merültek fel problémák. A hatalom a szavazást – felettébb körültekintően – eredetileg április 22-re tűzte ki. Az időpont megválasztása aligha lehetett véletlen, hiszen az épp Lenin születésnapjára, egy szerdai munkanapra esik. A Kreml nem szeretné, ha kevesen mennének el szavazni. Az ugyanis – noha az „összoroszországi szavazás” eredménye semmiféle jogi következménnyel nem jár – kétségessé tenné az alkotmánymódosítás legitimitását. Ezért a hét közepére eső napot rögtön munkaszüneti nappá nyilvánították, és elkezdték a jóléti elemeket is tartalmazó alkotmánymódosítási csomagot, illetve az arról való együttes szavazást azzal védelmezni, hogy az olyan, mint a szovjet korszak „komplex ebédei”, vagyis vagy megveszed annak minden fogását, vagy nem, de akkor nem is eszel. De nemcsak a várható alacsony részvételi arány aggaszthatja Putyint és környezetét, de azok a közvélemény-kutatási eredmények is, amelyek azt mutatják, hogy az orosz társadalom erősen megosztott Putyin hatalmon tartásának ügyében. Ezt még azok körében is sokan ellenzik, akik egyébként az elnök hívének számítanak. Ennek ellenére Putyin – az Oroszországot is elérő koronavírus-járvány közepette is – hosszú időn át ragaszkodott az alkotmánymódosítást jóváhagyó „összoroszországi szavazás” eredeti időpontban történő megtartásához, és csak március végén jelentette be a annak elnapolását. 

Két számjegyű visszaesés

Mindezzel párhuzamosan március elejétől egy másik ”történet” is elkezdett komoly hatást gyakorolni Oroszországra. Moszkva ugyanis ekkor döntött úgy, hogy az OPEC+ keretében még 2016 végén megkötött kvóta-megállapodáshoz nem tartja magát, illetve annak további – a szaúdiak által ajánlott – szigorításához nem csatlakozik. A március 6-i bejelentés nyomán a Brent minőségű kőolaj hordónkénti ára 9 százalékot zuhant, és ezzel 45,5 dollárra esett. Hasonló történt az orosz keverékkel, az Urals-szal is. Néhány nappal később az is kiderült, hogy a szaúdiak ebben a helyzetben kemény árháborúba kezdenek, és ennek, továbbá az egyébként is meglévő jelentős túlkínálatnak köszönhetően március végére a Brent 22 dollárra, míg az Urals 11 dollár alá esett. Az utóbbi hasonló árszinten utoljára 1999 márciusában volt. A drámai olajár-esés tragikus helyzetbe hozza a már egyébként is gyengén teljesítő orosz gazdaságot. Hogy rövid időn belül mekkorát fordult a világ azt jól mutatja az a különbség, ami a kormány által tavaly áprilisban közreadott, 2036-ig előretekintő költségvetési prognózis és a jelenlegi helyzetet leíró számok között van. A tavalyi előrejelzés még abból indult ki, hogy az orosz kőolaj hordónkénti ára 52-58 dollár közt alakul majd, és a 44 dollár feletti rész a Nemzeti Jóléti Alapba kerül, ami ennek köszönhetően a 2019-es 4000 milliárd rubeles értékről 2036-ig 38.000 milliárd rubelre nő, vagyis csaknem megtízszereződik. A prognózis egyben azt is feltételezte, hogy a szuverén alap már 2026-ra a GDP 16 százalékára nő, és ezzel – ha esetleg később csökkenne is az olajár – az itt felhalmozott tartalékok 30 dolláros olajár mellett 7 évig, míg 25 dolláros esetén 5 évig kitartanának. Ez az előrejelzés mára olyannyira idejét múlttá vált, hogy már egy héttel az OPEC-megállapodás felmondása után, amikor az Urals ára már 35 dollárnál tartott, a Számvevőszék feje, Alekszej Kudrin azt nyilatkozta, hogy ha a helyzet így marad és a dollár árfolyama is 72 rubel környékén alakul, akkor a központi költségvetés idén legkevesebb 3000 milliárd rubel veszteséget lesz kénytelen elkönyvelni, és biztosan veszteséges lesz. A gazdaság pedig bizonyosan stagnálni fog. A pénzügyminiszter határozottan visszautasította Kudrin nyilatkozatát, mondván, hogy annak semmi alapja nincs. De hol vagyunk már ettől, holott alig három hét telt el Kudrin nyilatkozatától. Azóta már bejelentésre kerültek az első, a koronavírus-járvány oroszországi terjedésével összefüggő kormányzati intézkedések, melyek együttes értéke egyelőre a GDP 2,4 százalékát teszi ki. Ez azonban még arányaiban is jóval kisebb, mint amit Németország (a GDP 14 százaléka), vagy az Egyesült Államok (a GDP 14 százaléka) a járvány elleni védekezésre, illetve a gazdasági és társadalmi következmények enyhítésére fordítanak. Ennek persze részben az is az oka, hogy Oroszország egyelőre a járvány korai fázisánál tart, ezért még nem kényszerül arra, hogy jóval nagyobb erőforrásokat mozgósítson. Kudrin, aki korábban több mint egy évtizeden át töltötte be a szövetségi pénzügyminiszteri posztot, már most indokoltnak tartaná egy, az orosz GDP 5 százalékát kitevő válságkezelő csomag meghirdetését. Ez azonban alighanem meghaladja Oroszország jelenlegi lehetőségeit. Az ország nehéz helyzet előtt áll. A következő két-három hétben fog eldőlni, hogy a járvány milyen méreteket ölt, és annak kezelésére mennyire felkészült az egészségügyi rendszer. Ma már senki nem beszél a gazdasági teljesítmény stagnálásáról. Sokkal valószínűbbnek tűnik a két számjegyű visszaesés.