Előző, első alkalommal egy olyan könyvet igyekeztem bemutatni - Kirk-Raven-Schofield: A preszókratikus filozófusok - , amely húsz év után került újra a kezembe, most viszont egy olyanról szeretnék írni, amelyet rendszeresen előveszek és újraolvasok, s - egyetlenként - okostelefonomra is letöltöttem tavaly nyáron, amikor vidéki vakációm alatt olvasnivalót kerestem. (Ami nagy szó, mert mindössze másfél éve van ilyen kütyüm, vagyis csak ekkor érkeztem meg a XXI. századba, ahogy gyermekeim szokták mondogatni.) Míg a Kirk-Raven a korai, Szókratész előtti görög gondolkodók nézeteit, szövegeit, a róluk szóló legfontosabb forrásokat adja közre, s igyekszik racionalizálni, megtisztítani ezeket a rájuk tapadt sokszor évezredes mítoszoktól, addig a most bemutatandó könyv épp a mítoszokra épít: mintegy újraírja őket. Méghozzá nem is akármely legendás történeteket: Thomas Mann József és testvérei című regénye ugyanis Mózes első könyvének, a Teremtés könyvének, a Genezisnek, a Biblia és a Tóra első könyvének parafrázisa, vagyis kultúránk egyik alapművét írja, teremti újra, teszi a XX. században is jelenvalóvá.
Mózes első könyve - ahogy ezt mindenki tudja - a bibliai őstörténettel, a világ teremtésével kezdődik és József halálával végződik - ezt már kevesebben tudják. A teremtést a bűnbeesés, a vízözön, majd a bábeli torony története követi, majd ezután jön a pátriárkák, az ősatyák sztorija. Ábrahám, Izsák és Jákob történetei teszik ki a Genezis könyvének csaknem felét, Jákob kedvenc fiának, Józsefnek a története pedig nagyjából a negyedét. (Juszuf a Koránban is előkelő szerepet kap, a 12. szúra szerint a "legszebb történet" az övé.) Thomas Mann ezt a néhány oldalas történetet írja, teremti újra monumentális, 1500 oldalas regényében. A Közel-Keleten az ókorban mindenhol ismert és számtalan változatban élő József-történet a nagy német mester gesztusa által a ma embere számára is átélhetővé válik, épp a sztori újra elmesélése, a mítosz felelevenítése segítségével.
Amikor először olvastam valamikor a 90-es évek elején, az első élményem a déjà vu volt: hiszen én ezeket a történeteket mind ismerem! Ábrahám istenkeresését, Izsák csaknem feláldozását az Úrnak, Ézsau átverését Jákob által az atyai áldás megszerzéséért, a már az Izráel nevet viselő Jákob 12 fiának - Izráel 12 törzsének - történeteit, benne az Egyiptomba rabszolgának eladott Józseffel, aki a fáraó főemberének, Potifárnak az udvartartásából végül a börtönt is megjárva a fáraó helytartójává válik. De ahogy így együtt, Thomas Mann keze nyomán egymásra épülve, összefüggéseket teremtve egymástól látszólag távoli történetek között, kibomlott előttem a mítosz, azt revelációként éltem meg, s olvasás közben gyakran hangot is adtam csodálatomnak, amit szinte mindig egyenes idézetekkel próbáltam megindokolni, némi megütközést keltve környezetemben.
A könyv első oldalán szerepel például ez a mondat, amelyet többször is hangosan felolvastam barátaimnak, s amelyet egészében nem tudok itt idézni, mert meghaladná e cikk terjedelmét: "Az ifjú József például, Jákóbnak s a bájos, túl korán napnyugatra távozott Ráhelnak fia, az időben, amikor Kurigalzu, a kosszeus, a négy égtáj ura, Sumir és Akkád királya Bábel trónján ült, Bél-Maruduk szívének igen jólesőn, ez az egyben szigorú és buja uralkodó, kinek szakáll-fürtjei oly művészi elrendezésben sorakoztak, mint egy szakasz jól felállított pajzshordozó; Thébében viszont, az alföldön, melyet József »Micrájim« vagy pedig »Kéme, a fekete ország« névvel szokott illetni, őszentsége a jóságos isten, név szerint »Amun-szíve-megelégedett« s e néven a harmadik, a nap tulajdon fia sugárzott palotája egében a porbanszületettek káprázó gyönyörűségére (...)".
Ám e rövidke részlet jól érzékelteti Thomas Mann stílusát, mert e regény nagyszerűségét nem a történet egyedisége adja, hiszen magát a sztorit, vagy annak egyes elemeit, ahogy én is, mindenki ismeri, hanem a történet elmesélésének mikéntje. Valószínűleg ezért is választotta ki megírandó Thomas Mann József történetét, amelyet "ő maga a legkedvesebb, a legjobb, legfontosabb és legjelentősebb művének tartott". József története ugyanis a filológusok szerint Mózes első könyvébe is már egy "megformált irodalmi műként" került, szemben a pátriárkák történeteivel és persze az őstörténettel. De a német mester mitologizálása révén kiderül, hogy az emberi történelem során az emberi történetek folyamatosan ismétlődnek, hiába a zsidó nép őstörténetét olvassuk, szó sincs semmiféle eszkatológiáról. Ábrahám és Jákob istenkeresése, szövetségkötésük az Úrral, Jákob és Ézsau - Káin és Ábel -, a testvérek rivalizálása, vagy József "pokolra szállása", ami az egyiptomi Ozirisszel és persze Jézussal rokonítja, újra és újra megtörténik más-más szereplőkkel az emberiség története során.
Ami Jákobot és Józsefet kiemeli e szereplők közül, az a regény alapszólamára, Thomas Mann iróniájára rímel. Ők azok az alakok, akik az íróhoz hasonlóan tudják, mit vár el tőlük szerepük: hogy József feltámadhasson, előbb pokolra kell szállnia, el kell adni őt testvéreinek Egyiptomba rabszolgának, hogy mindennél és mindenkinél magasabbra juthasson. Jákob fiainak története épp annyira mai és modern, mint volt keletkezésekor, mintegy 3000 évvel ezelőtt.
