Előfizetés

Önmagukba zárt nővérek

Balogh Gyula
Publikálás dátuma
2020.04.18. 10:30

Fotó: Büki László / Soltis Lajos Színház
Csehov klasszikusa felvételről: egy legendás előadás Ascher Tamás rendezésében, és egy teljesen friss, független produkció Sardar Tagirovsky elképzelései szerint.
A boldogságot nem élvezzük, nem is tudjuk élvezni, csak kívánjuk – mondja Versinyin Csehov Három nővérében. Valahogy ilyenkor kényszerű karantén idején különösen felerősödik ez a mondat. Sok mindenről le kell mondanunk, be vagyunk zárva. A vágy viszont előretör és sok mindent képes felborítani. Máshol a darabban Irina mondatai hangzanak el mely szerint: a lelkem olyan, mint egy drága zongora, amelyik be van zárva és a kulcsa elveszett. Bezárt testek, bezárt lelkek!
Különös az is, hogy ha nem színházban nézünk Három nővéreket, hanem felvételről. A hazai színháztörténet egyik fontos előadása az Ascher Tamás által rendezett Három nővér. A Katona József Színházban a kilencvenes évek elején rögzített előadás felvételét az MTVA most hozzáférhetővé tette. Az előadás premierjét 1985 decemberében tartották. Egészen izgalmas színházi utazást kínál ez csaknem három óra. A csendek és az energikus jelenlét váltakozása adja meg Ascher előadásának igazi súlyát, ritmusát. Na és a színészek! Elképesztő látni Bodnár Erikát, Básti Julit, Szirtes Ágit, Udvaros Dorottyát, Bán Jánost. És azokat, akik már nincsenek közöttünk: Sinkó Lászlót, Horváth Józsefet, Végvári Tamást, Vajda Lászlót, Balkay Gézát, Hollósi Frigyest, Pártos Erzsit. De ez a színház nem múzeum, ma is élő! Semmit sem vesztett a hatásából, még így felvételről sem. Diák voltam, amikor a Katonában láttam. Visszaköszönnek emlékezetes gesztusok, hangsúlyok és az egész előadás hangulata, főként a játék feszültsége. Tele van várakozással, elfojtással, hogy aztán egy kiáltás, kifakadás továbblendítse a történetet. Ascher nagyon érti Csehovot! A csendekből a kivárásból építi fel a szenvedélyt. És mindez igazi! Nincs benne manír, megjátszás. Amikor Mása (Básti Juli) nem akarja elengedni Versinyint (Sinkó Lászlót), akkor előbb magához öleli, csókolgatja, majd tehetetlenségében neki támad, üti, pofozza. Ebben a sűrített pillanatban összegződik, mit is érzünk, ha úgy gondoljuk, elment mellettünk az élet. Vágyakoztunk, de a valóságot nem tudtuk megélni igazán. 
A fiatal rendező, Sardar Tagirovsky egy teljesen friss előadásban a negyedik felvonással indítja a „3 nővért”. Aztán jön az első felvonás, szünet, majd időben ugrálva, ismétlődésekkel a végkifejlet. Csaknem három és fél óra, de nincs benne üresjárat. Az előadás (premier március 7.) felvételét a Soltis Lajos Színház bocsátotta a rendelkezésünkre. Az önmagát függetlennek nevező celldömölki csapat kiegészülve vendégekkel valóban sok kérdést feltevő, sok tekintetben újító előadást teremtett. Nem írják át, nem hamisítják meg Csehovot. Épp ellenkezőleg! Csehovból indulnak ki, tisztelegnek előtte és tovább gondolják. Tisztelegnek a színház névadója, Soltis Lajos emléke előtt is, akit képben idéznek meg és Prozorov tábornokként szerepeltetik a színlapon. A cselekményt, mint egy önálló snittek felvételéből álló filmforgatásként tálalva kapjuk. Az előadás nagyon intim térben, szinte a nézők között zajlik. Az egyik jelentben elő is kerül a fertőtlenítő, sőt még a színházaknak szánt gyorssegély is elhangzik, igaz ez a tűz jelenet kapcsán. Végig élőzene kíséri a játékot. A főbb szerepekben Nagy Zsuzsi, Ténai Petra, Boznánszky Anna, Horváth Viktória, Bruckner Roland, Vasvári Csaba, Ivák Bence, Piller Ádám és Boda Tibor, Nagy Gábor, mindannyian izgalmas karaktert bontanak ki. A végén pedig marad a kimerevített családi tabló. Elmozdulás nélkül.   
Infó: Csehov: Három nővér Rendező: Ascher Tamás Katona József Színház, premier 1985. december 6. Az előadás MTVA által közzétett felvétele 3 NŐVÉR A Soltis Lajos Színház és a Szentendrei Teátrum közös produkciója Rendező: Sardar Tagirovsky Premier: 2020. március 7. A Soltis Lajos Színház felvétele

Próbálkoztunk politikai dokukrimikkel is

Forgács Iván írása a Népszavának
Publikálás dátuma
2020.04.17. 21:05
Sinkovits Imre az Aranykesztyű lovagjaiban
Fotó: MTVA Archívum
Az M3 internetes oldalán számos magyar tévéfilm érhető el ingyenesen. Olykor még a műélvezet sem kizárt.
Jó az HBO GO, a Netflix is jó, de ha a neten mozizunk-tévézünk, ne hagyjuk ki az MTVA Archívum M3 oldalát se. Ide került át a rövid életű magyar archív tévécsatorna. És most nem csak „élő műsora” van. A karantén időszak jótékonysági kulturális „versenye” rávette, hogy számos hazai televíziós produkciót tegyen elérhetővé – ingyenesen. Szinte a kezdetektől. Nagy műélvezetre persze senki ne számítson, bár sokszor az sem kizárt. De amit láthatunk, sokkal érdekesebb. Igazi történelmi utazás. Folyamataiban átélhető, hétköznapi múlt. Mert bármi készült is a televízióban, az mindig sokkal inkább a mának, mintsem az örökkévalóságnak szólt. Így aztán a tévéfilmek, tévéjátékok az idő távlatából egészen különös élményt nyújtanak.

Az M3 Bűnügyi filmek és sorozatok blokkjában rábukkanhatunk például két, egykor eseményszámba menő, többrészes politikai krimire, A százegyedik szenátorra (1967) és Az aranykesztyű lovagjaira (1968). A korszak Amerikájába visznek, előbbi Lyndon B. Johnson demokrata párti lobbijának pártfogoltja, Bobby Baker korrupciós botrányát, utóbbi Jim Garrison New Orleans-i ügyész Kennedy-gyilkossággal kapcsolatos vizsgálatának eredményeit próbálta feltárni. Több hasonló produkció is készült az elkövetkezendő pár évben Gimes György és Geszti Pál forgatókönyveiből, filmes nagymesterünk, Keleti Márton rendezésében. (A program egészéről jó leírást ad Inkei Bence tavalyi cikke a 24.hu-n.)
Szórakozhatunk egyszerűen ezeknek a munkáknak a technikai, közegfestő sutaságain, rajtuk túllendülve leköthet a tartalom, a szálak felfejtésének izgalma is. És persze összegezhetjük az egészet annyival, hogy bepillanthattunk a szocialista propagandába, amely minden eszközzel sulykolta a nyugati világ, az imperializmus veszedelmes romlottságát. Érdemes azonban elszakadni a jelen történelem óráitól, és picit tágabb kontextusban szemlélni e különös próbálkozásokat.
Básti Lajos - A százegyedik szenátor
Fotó: MTVA Archívum
A hatvanas évek nyitott, progresszív légköréről, reformtörekvéseiről, baloldali, polgárjogi mozgalmairól az általánosságok szintjén még nem feledkeztünk meg, a folyamat végét 1968-cal jelezzük. Ám nem árt jobban tudatosítani, hogy ennek a forradalmias fellángolásnak az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti enyhülés adott lendületet, amit Kennedy és Hruscsov személye szimbolizált. Ezért az amerikai elnök meggyilkolása többszörösen megrázta a világot, és a szovjet régióban ugyanilyen vészjelzés volt Hruscsov egy évvel későbbi eltávolítása. A szép reményű, globális demokratikus átrendeződés az évtized közepére elvesztette emblematikus garanciáit. Európa még kitartott, de bizalma megrendült a nagyhatalmakban, amit erősített a vietnami háború, a brezsnyevi vezetés titokzatos kétarcúsága. A két magyar sorozat így propagandisztikus feladata mellett egy igen aktuális problémával foglalkozott: a (nagy)hatalmi elitek demokráciát fenyegető, törvényellenes működésével, belső harcaival. Érdekes, hogy a korabeli kritika alig fordított figyelmet a politikai tartalomra. Nem tartotta már feladatának, hogy szájba rágja üzeneteit. Sokkal inkább az újnak számító televíziós műfaj sajátosságaira, lehetőségeire koncentrált. Nem csoda, hiszen a hazai televíziózás még zöldfülű ifjúkorát élte. Csikorgó technikai felszereltséggel, ami főleg a fikciós produkcióknál okozott nehézséget. A mozifilmek attraktivitásával, képi gazdagságával nem lehetett felvenni a versenyt, sajátos funkciókat, kamaradrámás formákat kellett keresni. Gimes, Geszti és Keleti minisorozatai érdekes lehetőséget kínáltak: a dokumentumdrámát. Ami alapjában valós eseményekre épül, szinte a bírósági tárgyalások szigorú tényszerűségével, olyan kreált jelenetekkel, amelyek mintha csupán „vallomásokat”, nyomozási anyagokat illusztrálnának. Ez a képlet nem kívánt gazdag kiállítást, és jó dramaturgia esetén, népszerű színészek közreműködésével – együttesük már önmagában színház- és kultúrtörténeti élmény – drámai hatást tudott elérni a képernyőn, jól illeszkedve a televíziózás publicisztikus jellegéhez.
A dokumentumokra támaszkodás egyébként fontos szemléletváltást jelzett. És az is feltűnő, hogy az alkotók nem erőltették az amerikai közeg hiteles megjelenítését, tágítva ezzel a téma értelmezési terét. Sinkovits Imre Garrisonja (a sorozatban Harrison néven) például kifejezetten a magyar kémelhárító figurák vonásait hordozza. Az eszköztár persze mára megkopott, de azért ezt-azt átélhetünk egykori izgalmasságából. És ne feledjük azt sem, hogy a filmművészet nagy politikai drámái, mint A Mattei-ügy vagy Az elnök emberei csak évekkel később születnek majd meg. A próbálkozás üdvözlése, bátorítása mellett azért érezte a kritika, hogy jó lenne a műfajjal nem csak a Nyugat térfelén sepregetni. Máriássy Judit arról írt a Film Színház Muzsikában (1967/24.), hogy a televízió hagyományos külpolitikai dokumentumműsorai kapcsán „sokakban merül fel az óhaj, bárha hasonló oknyomozó, logikus dokumentációval térképezné fel a tévé-publicisztika egy-egy hazai esemény, gazdasági, szociális, morális probléma tényeit, hátterét, összefüggéseit. A százegyedik szenátor a szórakoztató műfajban hasonló igényeket ébreszt.” Az utóbbi harminc év fikciós tévéprodukciói kielégítik jelenkori témákban ezt az igényt? Infó: A százegyedik szenátor; Az aranykesztyű lovagjai M3 

Elhunyt Tettamanti Béla grafikus

Friss Róbert
Publikálás dátuma
2020.04.17. 14:23

Fotó: Népszava
Életének 74. évében meghalt Tettamanti Béla Munkácsy Mihály-díjas karikaturista, grafikus.
1975 óta jelentek meg rajzai a sajtóban, mindjárt első alkalommal az Élet és Irodalomban. 1981 óta rendszeresen készített könyvillusztrációkat, könyvborítókat, meserajzokat és plakátokat. 1982 és 1990 között az Új Tükör, majd 1990-től egy-egy évig a függetlennek indult Pesti Hírlap és az Európa hírmagazin grafikusa és illusztrátor-szerkesztője volt, a budapesti Pester Lloyd, a kolozsvári Korunk, a debreceni Alföld, a PREMIER, a Figyelő, a párizsi COURRIER International, a Múlt-Kor közölte rendszeresen a rajzait. Innen feledkezzünk el a hivatalos nekrológtól. Nekem, és sokad magamnak Tettásnak marad az emlékezetem végéig, a Népszabadság szerkesztőségéből, amint néma szerénységgel lesi, ahogyan válogatjuk a hétvége mellékleteinek rajzait. Külső munkatárs még soha nem volt annyira belső, mint volt ő. Több, mint tudta, érezte, hogy a szerkesztőség mit akar mondani az illusztrációnak szánt rajzzal. Mondta, szavak nélkül. Azt, hogy a világ legszerényebb embere, tudomásul vettük, mint ahogyan azt is pontosan tudtuk, hogy zseni. Volt ilyen kaliberű állandó karikaturistája a lapnak – elég csak Brenner György bravúros munkásságát felidézni -, de Tettás más volt. Rajzaival nem csak egyszerűen reflektált a világra, hanem önálló világot teremtett a kelleténél gyorsabban elillanó napilap műfajában. Sok rajzát őrzöm a szobám falán, őrzöm az ő saját világának darabjait, és akár hányszor rájuk nézek, megnyugszom: az a világ, amelybe átkelni enged a rajzokon át makacs szelídséggel áll ott, ahová Tettás a határait meghúzta. Most ennek a világnak a befejezetlen része darabokra tört bennünk.