Azoknak az összessége, akikkel a hivatalos veszteséglistán nem számolnak. Az a tüdőtranszplantációra váró 17 éves például, akinek a műtétét elhalasztották. Vagy az, akinek el kell halasztania a petesejt beültetést, és nem tudja, hogy a következő hormonidőzítésre lesz-e pénze. Aki most nem tudja megnézetni a furcsán elszíneződött anyajegyét. Akiket a kórházi ágyak felszabadítása okán hazaküldenek a családhoz meghalni, vagy tovább élni, ha sikerül.
Azok, akiket már az utcára tettek, de nincs tartalékuk, viszont van egy-két gyerekük és albérletük. Az újszülöttjét elvesztő, súlyos depresszióval küszködő fiatalasszony, akinek a találkozók az élethez való kötődés utolsó fonatai. Az idős, aki fél kimozdulni, mert az utcán rámordulnak, hogy takarodjon haza, miatta van az egész. Az egyetemista, akinek visszadobják a beadandóját, mert hiányolják belőle a szakirodalmat, a „könyvtári órákat”, és a hiányzó kreditek miatt csúszhat, miközben a szülei nem tudják tovább eltartani. Az elsős kisleány, aki a szegregált településen az ebédre vár. A leckét nincs min megírnia, de a családnak nagyobb gondja is van ennél: az utcában már senkinek sincs munkája, a helyi kisboltban pedig már nincs hitel. Hiába ér véget a járvány, neki hiányozni fog az ábécé második fele, így indul majd neki a másodiknak, ahol az utolsó padba kerül, és talán soha nem jut előrébb. A gimnazista, aki az otthonápolt szívbeteg öccse miatt nem mer elmenni most érettségizni, őszre viszont már elsodorja az élet.
Az idősotthonban dolgozó, akinek a férjét miatta rúgták ki, mert az öregektől behurcolta volna az üzembe a vírust. A karantén miatt összezárt család, ahol az asszony folyton azt figyeli, mikor lendül a kéz, hogy ott legyen, mielőtt a gyerekre sújt le. A járvány előtt hitelt felvevő, ám utána szinte azonnal munkáját vesztő fiatal pár, akiknek az egész élete omlott össze egyetlen hét alatt.
Akiknek a járvány sorsfordító cezúra, egy hosszú, talán soha véget nem érő örvény kezdete. A hivatalos áldozatok sokszorosát kitevő járulékos veszteségek.