A koronavírus válság a felszínre hozott egy mély ellentmondást a magyar egészségügy nyomorúságos helyzete és a közvéleményben való súlya között. Jóllehet a Fidesz kormányzás elmúlt évtizede alatt az egészségügy – az oktatás mellett – szenvedte el a legnagyobb veszteséget, és ez a társadalmat a teljes szélességében érintette, az egészségügy tartós és mélyülő válsága mégsem lett a kormány és az ellenzék közötti összecsapás tárgyává, hanem marginális kérdéssé redukálódott. Mindenkit érintett a maga mindennapi életében, de a társadalmi viták szintjén szétporlott, az egyes kínos-kellemetlen esetek sorozatává redukálódott, és nem jelent meg együttesen az egészségügyi rendszer válságának bemutatásaként.
A vírusválság nagy megrázkódtatása kellett ahhoz, hogy az egészségügy reformja napirendre kerüljön, a vírusválság kitörése azonban nemcsak az egészségügy mint rendszer fontosságát mutatta be, hanem lényegi összefüggését is az egész társadalom működésével. Többek között azt is, hogy az egészségügy nem pusztán az idősek, ahogy az oktatás sem csupán a fiatalok problémája. Ezek találkoznak az emberi beruházás témájában, ami a legfejlettebb társadalmak legfőbb mozgató erejévé vált a legutóbbi évtizedekben. Az emberek „jól-létének” a bűnös elhanyagolása viszont az Orbán-kormány idején a régiónkban gazdaságilag is sereghajtóvá süllyesztette le az országunkat, amit csak felfokozott a kormány legutóbbi felelőtlen válságkezelési csomagja.
Nemrégen, február végén jelentette meg az EU az éves országjelentéseit az úgynevezett európai szemeszter program keretében, és a rólunk szóló jelentés az immár egy évtizede tartósan csökkenő finanszírozás következtében az egészségügyi rendszer riasztó állapotáról számol be. Az Unió felől nézve, azaz a nyugati standardok szerint a magyar egészségügyi rendszer összeomlás közeli állapotban volt már a vírusválság kitörése előtt. Erre a szakértők már régóta figyelmeztettek, de a közvéleményben és a kormányzat-ellenzék összecsapásokban a sokkal kisebb jelentőségű napi politikai csatározások félretolták az egészségügy mélyülő válságát.
Jókor jött figyelmeztetésként Kovácsy Zsombor könyve, mert - ahogy a könyv címe is frappánsan kifejezi - a magyar egészségügy már Elfekvőben volt a legújabb válság kitörése előtt is. A könyv részletes és alapos diagnózis, a vírusválság előtti zárójelentés a hazai egészségügy állapotáról, ami nemcsak feltárja a magyar egészségügy súlyos, tartós és elmélyülő válságát, hanem azt is előre vetíti, hogy radikális reform nélkül a koronavírus válság következtében ez még tovább súlyosbodik. A közegészségügy, avagy az egészségügyi szolgáltatás, ami egyben fontos gazdasági fejlesztő tényező is, szinte teljesen eltűnt a szemhatárról a magyar közgondolkodásban, jóllehet a nyugati országokban ez a politikai összecsapások egyik leggyakoribb témája volt. Az Orbán kormány költségvetési politikájában az egészségügyet csupán csak a szabadrablás terepeként tekintették, ahonnan állandóan forrást lehetett kivonni stadionokra és más úrias pazarlásra. Az ellenzék viszont nem állt elő komoly egészségügyi reformtervekkel, ezért még most sem tud érdemi alternatívát felvázolni az egészségügyi válságkezelésben.
Vegyük észre, hogy az európai demokratikus közvéleményben mostanság olyan viták zajlanak, amelyek a vírusválság nemzetközi és nemzeti összefüggéseit egyformán feltárják. A kiindulópont a hármas válság, a három összekapcsolódó globális válság felismerése, ami továbbvisz az uniós együttműködés, az egészségügyi politika fokozott integrációjának szükségessége felé. Az utóbbi hetekben ugyanis a nemzetközi sajtó fő motívuma a gazdasági-szociális, az ökológiai és a koronavírus válság szoros kapcsolatának, közös gyökereinek felmutatása volt. Bármilyen közhelyes is, a hármas válság közös lényege az emberközpontúság, hiszen az emberi beruházás minden nagyobb történelmi fordulatnál új konkrét tartalmat nyer.
A vírusválság nemcsak az embert állította a figyelem középpontjába, hanem egyben a gazdasági-társadalmi és a környezeti dimenzióival szoros összefüggésben mutatta fel. Ez a brutális válságfolyamat ugyanis egyfelől rövid időn belül tömeges munkanélküliséget idézett elő és beindította a gazdasági-társadalmi válságkezelési folyamatokat, másfelől drasztikusan csökkentve a termelést és a közlekedést, átmeneti javulást hozott a környezetszennyezés „iparában”. A hármas válság közkeletű elemzéseinek végső kicsengése az, hogy a globalizáció a jelenlegi formájában már a vírusválság kirobbanása előtt elérkezett a saját határaihoz, kontraproduktívvá, káros és romboló erővé vált.
A hármas válság tehát vizsgáztatja a társadalmak és a politikai rendszerek ellenálló képességét a gazdasági-szociális, az ökológiai és egészségügyi dimenziók együttese mentén, közvetlenül a kormányzási kapacitás, mélyebbről pedig a társadalmi működés szerkezete felől. Az Orbán-kormány mindkét teszten megbukott, mivel késve és kapkodva reagált, hiszen a politikai elit minden erejével arra koncentrált, hogyan lehet ezt a mély válságot további hatalomszerzésre és vagyoni gyarapodásra felhasználni.
Pedig két komoly, hosszútávú strukturális problémával a minden országnak szembe kell néznie: az egyik a társadalom szétmorzsálódása, a másik pedig a nemzedékek szétsodródása, ami a nyugati sajtó két kedvenc példája a jelenlegi hármas válság komplexitására. Ezeket már csak azért is szemügyre kell vennünk, mert európai mércével, nem csak az egészségügyi rendszer közvetlen mutatói szerint, Magyarország mindkét vonatkozásban súlyos helyzetben van.
A társadalom szétmorzsálódása a társadalmi foglalkoztatás rendszerének olyan radikális átalakítását jelenti, amelyben lényegében megszűnik az európai típusú társadalombiztosítás mint általános egészségügyi alapszolgáltatás, vagyis a társadalom széles rétegeinek a gazdasági és egészségügyi rendszerből való kizárása találkozik.
Az úgynevezett „gig economy”, amit sokszor haknigazdaságnak fordítanak, azt jelenti, hogy a fejlett társadalmakban alapvetően megváltozott az „alkalmazott” vagy a „munkás” fogalma. Ennek leírása még bizonytalan a lassan formálódó tudományos terminológiában, a média szóhasználatában pedig úgy fogalmazódik meg, hogy a munkavállalók egyre növekvő aránya „rendszeres alkalmi munkásként”, hagyományos munkahely nélkül dolgozik. Ezt a kiterjedt foglalkozási formát azért nevezik személyes szolgáltatásnak, mert az érintettek jelentős része nem sorolható be az önfoglalkoztatás kategóriájába sem, ami valamiféle tartós jogi és szociális helyzetet jelent, hanem tartósan alkalmi munkát vállal, s ez az életmód és megélhetés széles mezejét átfogja.
Ezt a „szabadon lebegő” csoportot nem kellett elbocsátani, hiszen a gazdasági válság nyomása alatt egyszerűen megszűnt a rendszeres „alkalmi” munkája, ezért egyszerre esik ki a gazdasági és az egészségügyi rendszerből, de érdemi segítségért valójában sehova se fordulhatott, mert nem volt biztos státusa a szétrepedezett társadalomban. Nem kap egészségügyi vagy szociális alapszolgáltatást sem, vagy csak magánjelleggel és piaci alapon, azaz csak vékony szálon integrálódik a társadalomba, és minden kisebb zökkenőnél kiszorul közszolgáltatások szolidaritási világából. Ennek szélsőséges esete látható Magyarországon. A vergődő kis- és középvállalkozások csődje, valamint a kényszervállalkozók vagy kvázivállalkozók lemorzsolódása, az egészségügy rendszeréből való kisodródása a magyar gazdaság jelenlegi szerkezetébe eleve bele van programozva, így az emberek és a családok növekvő hányada számára még a nyomorúságos egészségügyi rendszer sem elérhető.
A fejlett társadalmak másik nagy ízületi betegsége az, hogy a társadalmi-gazdasági helyzetük szerint élesen szétváltak és a mindennapi életben is egymással szembefordultak a nemzedékek. A második világháború után születettek, a hatvanas évek lázadói és az ezredfordulósok ütközése az amerikai szociológia kedvenc témája, és a generációs közelítés/elnevezés a legsikeresebb exportcikke. A magyar társadalom ebben is egyfajta negatív tökéletességet ért el, ami annak is betudható, hogy hosszú ideje már arról folyik a vita, hogy hány rendszerváltás is volt valójában.
Napszálltáig vitatkozhatunk azon, hogy a 2010-es években volt-e egy újabb, autoriter rendszerváltás, mindenesetre színre lépett egy csalódott, a „jól-lét” reményétől megfosztott fiatal nemzedék. Ezzel markáns politikai beállítottságot is nyertek a nemzedékek, prózában szólva, Orbánék a fiataloktól elvették a jövőjüket, az idősebbektől pedig a múltjukat. Az európai életmód a fiataloknak már csak a Lajtán túl érhető el, az idősebbeknek pedig drasztikusan leértékelődött a nyugdíjuk. Mindenki mindenben elégedetlen, a nemzedékek egymással is, így egyre hangosabb a csatazaj, mostanság főleg az „újranyitás” körül. A vírusválság a felszínre hozta és kiélezte ezeket az ellentéteket, nem is beszélve a köztük lévő középnemzedékről, amely valójában a hármas válság legtöbb terhét viseli.
A jellegzetes társadalmi robbanások bemutatása hosszan folytatható lenne, de a magyar társadalom felgyülemlett belső ellentmondásainak rövid jelzésénél most még fontosabb a politika és a közélet feladatainak felvillantása: hogy meddig mehet el a társadalom szétszakadása a gazdasági kapacitásának és mindennapos együttélési rendjének súlyos károsítása nélkül. Megkerülhetetlen feladattá vált az egészségügyi rendszer reformjának kidolgozása, mert a vírusválság és a potenciális hasonló válságok fenyegetése szükségessé teszi, hogy a stratégiai forgatókönyveket erről az oldalról is kidolgozzák.
Ez az ellenzék sürgető feladata is, mégpedig főleg Budapesten, ahol kormányoz, és hogy kormányoz-e majd országos szinten, jelentős részben ettől is függ, hogy képes lesz-e érdemi javaslatot kidolgozni a hármas válság kezelésére; s ezzel az emberi beruházás elsőbbsége jegyében feloldani az egészségügyi paradoxont, és kivenni ezt a témát az elhanyagolt ügyek dossziéjából. A demokratikus ellenzék az utóbbi években már erőteljesen elindult a zöld téma felé. Most az a kérdés, hogy mikor fog elindulni egy még szélesebb közelítésben a szociális integráció és kohézió megújítása, s benne az egészségügy mint „szociális higiénia” össztársadalmi jelentőségének a felismerése felé.
A Fidesz kapkodva vette a levegőt, és lélegeztető gépre szorult, amikor az EU egész fejlesztési stratégiája irányt váltott a környezetvédelem, a klímaváltás felé. És most, amikor eljött a minimális társadalmi szolidaritás vizsgája, újra megbukott, immár a hármas válság kezelésében, mert most is kényelmesen belesétált a szervezett korrupció csapdájába. Kovácsy maga is azt írja a könyve végszavában, hogy „a nagypolitika érdeklődését is jó volna felkelteni” az egészségügyi rendszer radikális reformja iránt. A vírusválság kitörése azt sugallja, hogy a demokratikus ellenzéknek már régen ez lenne a dolga.
Ágh Attila politológus