Parlament;Elek István;interjú;

2020-05-02 07:30:00

Morális és alkotmányos alapok nélkül áll a rendszer – állítja Elek István, Orbán volt tanácsadója

Elek István a rendszerváltó politikusok egyike. Szerepe volt abban is, hogy Orbán Viktor a jobboldal vezérévé vált. A Fidesz szerinte már régen eltávolodott a polgári értékrendtől.

Pontosan harminc évvel ezelőtt, 1990. május 2-án alakult meg az első szabadon választott Országgyűlés. Ön az akkori kormánypárt, az MDF képviselője volt. Számontartja ezt a napot?

Nem annyira egy konkrét dátum, inkább a szabad választásokat megelőző időszak él az emlékezetemben. 1989 tavaszán létrejött az Ellenzéki Kerekasztal, abban az évben már ellenzéki politikusok is bejutottak a törvényhozásba: az aláírásgyűjtéssel visszahívott pártállami képviselők helyére választották be őket. Egyre világosabb menetrend szerint haladtunk előre, teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy valami egészen rendkívüli történelmi folyamat részesei vagyunk. A választás után ennek betetőzéseként alakult meg az új, demokratikus parlament.

Az Országgyűlés ünnepi ülést tart az évfordulón. A Fidesz politikai nyilatkozatot nyújtott be, amely szerint a „rendszerváltoztatás továbbvitele során” sokáig nem sikerült gátat szabni a „kommunista diktatúrát korábban fenntartó csoportok meg-megújuló uralmi törekvéseinek”. A „posztkommunizmusként jelölhető” korszakot végül az új alaptörvény zárta le.

Hát, igen. Láthatóan ügyeltek rá, hogy olyan szöveget írjanak, amit az ellenzék úgysem fog megszavazni. Nem mintha meglepne: az egyik előterjesztő, Kövér Laci, az egykori harcos liberális demokrata épp a napokban tagadta ki újólag a nemzetből a balliberálisnak minősített komplett ellenzéket... Egyébként mi, rendszerváltó MDF-esek is készültünk egy nyilatkozat kiadására, de gyorsan kiderült, hogy túl nagyok közöttünk a távolságok, fölösleges próbálkozni. Abban maradtunk, hogy jelképes megemlékezést tartunk, a járvány miatt azonban ez is meghiúsult.

Akadnak olyanok, akikkel harminc évvel ezelőtt szóba sem állt, ma mégis a barátai? Vagy fordítva: olyanok, akiket barátjainak tekintett, és ma szóba sem állnak egymással?

A régi rendszerrel és képviselőivel szemben 1990 előtt létezett egyfajta szolidaritás az ellenzéki értelmiségiek körében, függetlenül attól, ki melyik párthoz tartozott. A kilencvenes évek elején a politikai küzdelmek hatására ez megváltozott. Bizonyos fokig természetesnek veszem, hogy jó néhányan eltávolodtak tőlem azok közül, akik – akár másik pártban, akár a sajátomban – az ellenfeleim voltak. Én az általam legkeményebben bírált politika ellenfelemmel is szóba állok, ha találkozunk, kezet nyújtok neki. Így voltam Csurka Pistával is, akivel pedig súlyos konfliktusba kerültem: 1993 nyarán én nyújtottam be a kizárására tett javaslatot.

Antall József miniszterelnök akkor nemcsak a vállalhatatlan nézeteket hirdető Csurka Istvánt szorította ki a pártból, hanem a liberálisnak tartott szárny több tagját, közöttük önt is.

Nem Antall József, hanem az MDF parlamenti képviselőcsoportja döntött így. Azt hiszem, ebben a frakció éretlensége nyilvánult meg. Nagy nehezen belátták, hogy kénytelenek megszabadulni Csurkáéktól, de jelentős részük csak úgy tudta érzelmileg feldolgozni a lépést, ha Debreczeni Józsefet és engem is eltávolítanak. Az úgynevezett antalli centrum ezt nem akarta, a fejlemény meglepte Antall Józsefet. Persze, ő is hibás, amiért megfelelő időben és kellő határozottsággal nem lépett fel a Csurka-féle irányzattal szemben.

Az MDF után a Fideszben, jóval később az LMP-ben folytatta. Manapság pedig a Heves megyei Kerecsenden gazdálkodik.

Formailag nyugdíjas vagyok. Zöldséget és gyümölcsöt termesztek, korábban kecskéket tartottam. Azok most nincsenek, de a fiam két lovát itt legeltetem. Próbálok életben tartani egy kis, önellátó gazdaságot. Az LMP kettéválása, 2013 óta visszahúzódtam a politikai tevékenységtől. Ritkán teszek kivételt, ilyenkor is csak egy-egy közéleti témájú írással jelentkezem.

Közhely, hogy a rendszerváltáskor „valami nagyon félrecsúszott”. A megállapítás hatványozottan igaz lehet a Fidesz esetében. Ön Orbán Viktor miniszterelnöki főtanácsadója volt. Érez személyes felelősséget?

A kérdést menet közben is gyakran felteszi magának az ember, utólag pedig különösképpen sokszor. Azt tudom erre mondani, hogy a saját erőm, képességem szerint mindig ugyanazt az értékrendet és világnézetet képviseltem. Valóban: egyik előkészítője voltam annak a politikának, amelynek az lett az eredménye, hogy a Fidesznek sikerült összeszednie az összeroskadt jobbközép használható elemeit, és 1998-ra újraépítenie a demokratikus politikai versenyhez szükséges alternatívát. A kormányzás időszakában, a miniszterelnök főtanácsadójaként – fenntartásokkal és kritikákkal – továbbra is támogattam ezt a politikát. Úgy gondoltam, hogy a megváltozott körülményekhez alkalmazkodva Orbán Viktor valami olyasmit akar képviselni, amit annak idején az MDF-ben elképzeltünk. A 2002-es vereség után azonban az ellenzékben lévő Fidesz egyre erőteljesebben eltávolodott ettől a polgári értékrendtől. Elváltak az útjaink. A kétezres évek közepén már ott tartottam, hogy – amennyiben egyáltalán vállalok még közéleti szerepet – új alternatívát kell keresnem.

Maradjunk még 2002 körül, amikor ön – az időközben megszüntetett – Heti Válasz főszerkesztője volt. Akkoriban is találkozott Orbán Viktorral?

Valamikor 2003-ban a hívásunkra eljött a Heti Válasz szerkesztőségébe. Kifejtette, hogy széles jobboldali tábort szeretne felépíteni, de ennek hangsúlya, középpontja a mérsékelt-konzervatív irány kell legyen. Ígéretét nem teljesítette. Orbán egy ideig a párt vezetésétől is visszavonult, a vereség után életre hívott polgári körök mozgalmára koncentrált. Aztán arra jutott, hogy megfelelő apparátus és szervezeti felépítés nélkül, a polgári körökre alapozva a Fideszből nem lesz újra kormányváltó tényező. Ekkor hozta létre a végsőkig centralizált vezetői rendszert a pártban. A Fidesz holdudvarában egyre nagyobb szerepet kapott az a bizonyos radikalizmus, közben a másik oldalon – különösen Gyurcsány Ferenc színre lépésével – megjelent egy harcos baloldali irányzat. A politikai közélet nagy léptekkel elindult a „kéttáborúság” felé.

A Fidesz 2006-ban újra veszített.

A Magyar Nemzetben ekkor jelent meg a nyílt levelem arról, hogy újra kell gombolnia a mellényt: ha Orbán Viktor jobbközép értékrendet valló államférfiként akar viselkedni, fel kell hagynia a Fidesz szövetségeseit is alárendelt helyzetbe hozó „egy a tábor, egy a zászló” politikájával. Semmi foganatja nem volt. Ráadásul 2006 őszén nyilvánosságra került a Gyurcsány-féle őszödi beszéd, ami a Fideszen belül újabb lendületet adott a radikális irányzatnak és az önkritikai hajlandóság maradékát is elsöpörte. 2010-ig a két politikai tábor egyre kíméletlenebbül gyilkolta egymást. Nem volt értelme abban gondolkodnom, hogy közöm lehet ahhoz a jobboldalhoz. Így lettem az LMP alapító tagja. Azt mondtuk, amit 2005 táján már az Élőláncban is: se ez, se az a válasz nem jó az elmélyülő politikai válságra.

Miből gondolja, hogy 2010-ben a Fidesz akkor is kétharmados parlamenti többséget szerzett volna, ha Orbán Viktor megfogadja az ön tanácsait?

Aki ezt kérdezi, nem számol azzal, milyen kedvező helyzet alakulhatott volna ki, ha a Fidesz mérsékelt-konzervatív politikát folytat és teret enged más jobboldali pártoknak is, a koalíciós kormányzásnak. Másfajta kínálat esetén valószínűleg a Jobbik sem jelent volna meg komoly erőként. A Fidesz eredetileg a baloldali kormány politikájának korrekciójára vállalkozott, a „rendszerváltó retorika” csak később jött be a képbe. Az MSZP is mutatott nyitottságot rá – például a határon túli magyarok ügyében –, hogy felülbírálja korábbi hibás döntéseit. A konszolidáció felé lehetett volna vinni a társadalmat.

A 2018-as választás előtt összehangolt fellépést javasolt az ellenzéki pártoknak. Nem éppen az ön által kifogásolt „kéttáborúság” logikáját erősíti ezzel?

De igen, csak a probléma az, hogy a Fidesz felszámolta a liberális demokrácia rendszerét, amelyet 1990-ben közösen létrehoztunk. Ennek az a lényege, hogy a politikai ellenfelek legitim tényezőnek tekintik egymást, érvényesül a nyugati típusú demokráciákra jellemző hatalommegosztás elve, méltányos feltételek között zajlik a politikai verseny. A Fidesz mindezt – egy alkotmányjogász találó kifejezésével élve – „lopakodó államcsíny” formájában megszüntette. Ehhez nem volt sem morális, sem politikai, sem alkotmányos felhatalmazása. Ebben a helyzetben nem az a kérdés, melyik demokratikus párt milyen arányú támogatást szerez a választáson. Hanem az, hogy azok a politikai erők, amelyek szeretnék újra megalapozni a liberális demokráciát, képesek-e elegendő támogatottságot szerezni a kormányzáshoz. Mivel a parlamenti választás egyfordulós, nincs más megoldás, csak az, hogy megteremtik az együttműködés szellemi-politikai feltételeit. Minden megfontolás, ami az együttműködés ellen szól, csekély jelentőségű ehhez képest.